1
1
Abban az időben, amikor ez Szindbáddal történik: már nem szólalnak meg a kakasok este nyolc órakor a Tisza-parton, mert Szindbád a faluba vagy a városba megérkezett. A kakasszó híján tehát gazdasszonyok sem gondolkoznak el sem a piszkafa különös árnyékán, sem a fülemilék énekén, amely ének ezen a tájon akkor is felhangzik, ha szép és meleg a Vénasszonyok nyara… Szindbád nem keltett feltűnőséget megjelenésével a vidéki városban, bár régi szokása szerint minden udvarba, minden ablakba benézett, ha a kaput vagy az ablakot nyitva találta; régi természete szerint füttyszóval vagy halk dúdolgatással kísérte a szobákból kihangzó női éneket vagy zongoraszót; tiszteletteljesen megemelte a kalapját azok előtt az ismeretlen nők előtt, akik az ablakdeszkára könyökölve rajta felejtették tekintetüket a városkába vetődött idegen férfin; szívfájdalmat jelezve, sóhajtozva nézett a girbegörbe, kisvárosi utca kövezetén szép léptekkel járó kisasszonyok után, mert még messzire van az az idő, amikor a gonosz kövektől elferdülnek a gyenge talpak és a szarvasbokák; valamint megállott estefelé ama házak elé rakott vagy ásott padok környékén is, amely padokon a szomszédság fiatal hölgyei szoktak estefelé kuncogó történeteket mesélgetni, de Szindbád csak annyiban vehetett részt az ártatlan mulatságban, hogy néhány aranypénz az ő szürke fejére is lehullott a szeptemberi akácfáról… Úgy látszott, hogy a kalandok most már végleg elkerülik a szerelmi kalandort. Ugyanezért a Morgó temetőbe vette útját egy szelíden melankolikus délután, hogy talán a sírhalmokban megtalálja azokat a nőket, akik valaha szerelmesek voltak belé a városkában. Szép káposztafejek és répák teremtek a temető elhagyott részében, ahol valamikor Szindbád hölgyeivel találkozásokat rendezett. De hajh, a bodzafák és a szomorúfüzek sűrűjébe hiába vetett kandi pillantásokat Szindbád, elhárítván a hervadó292 gallyakat, egyetlen hölgyet sem talált ott, aki látszólagosan egy sír felett merengene, miközben valakire várna.
– Úgy látszik, randevúikhoz jobb helyet fedeztek fel a helybeliek! – dörmögte Szindbád. – Tele van mindenféle újításokkal az ifjúság. Én már nem tudom a helyet, ahol a szerelmesek találkozni szoktak.
Emígy morfondírozva magában, mendegélt rozsdás rácsok, kidőlt-bedőlt sírkerítések, elmosódott nevű fejfák, még talpon álló márványok környékén; egyik-másik név ismerősen közeledett feléje, mintha üdvözölni akarná, de Szindbád lehunyta a szemét, elfordította a fejét, nem akart találkozni a szomorú ismerőssel.
– Minek keseríteném magamat? – mormogta, amikor éppen egy Hatfaludi Kamilla nevű halottnak fordított hátat, akiről némi emlékei voltak, amelyek bizonyára olyan nyomokat hagytak a lelkében, mint a vércsék körmei szoktak a kazlak tetején.
De nem ugrott meg a találkozás elől, amikor egy vadkörtefa alatt Dalondai Boriskával került szemközt. Igaz, hogy Boriska már a föld alatt volt, de sírját magasszárú virágok fedték, amilyen lába egykor a hölgynek volt. Arcképe – igaz, hogy fotográfiában – a márványoszlopba volt illesztve… Szindbád most is büszkeséget, elbizakodottságot és jobbágyi hódolatot érzett szívében a halott előkelő hölgy közelében, aki magas társadalmi állásából hozzája egykor leereszkedett, mintha fákyásmenet, ünnepélyes katonabanda kíséretében vonult volna be Szindbád szívébe.
Nincs a világon felemelőbb érzelem, mint egy igen előkelő hölgy vonzalmát bírni… Szindbádnak most is kidagadt a melle, megroggyant az alázattól a térde, fátyolos lett a szeme, amint az arckép előtt állott, amelyhez hamarosan hozzáképzelte a vanília-bágyadt szőke hajzatot, az egykedvű, szenvedély telén szürkéskék szemeket, amelyek csak kivételesen mondtak valamit, de akkor nagyon sokat beszéltek.
És amint Dalondai Boriska sírdombja felett állott, hogy az örökzöldekből, régi koszorúkból felépítse magában a hiúság, büszkeség, férfias önérzet gyönyörű légvárait, az ősz lehulló lombjai zizegésén át falevél-könnyed lépések hangzottak a temetőben, és Dalondai293 Boriska monumentális síremlékéhez megérkezett valaki, akit Szindbád nyomban az Utolsó Szerelemnek nevezett el magában.
Leánya vagy testvére volt a megboldogultnak?
Vadgalamb-szürke ruhája volt, amilyent a holt asszony is igen kedvelt. Amelyben néha olyan előkelő megjelenésű volt, mint egy régi hercegnő, aki csak azért nem vonul a kolostorba a világ unalmai elől, mert valahol egy messzi országban bolyong egy hírhedt kalandor, aki első csókját és szívét elrabolta… Ha visszatérne a lovag, esetleg jégszürkén, megrokkanva. – E ruházat szerint ifjabb, álmodozóbb nőtestvérnek kellett lennie a temetőlátogatónak, aki egykor estenden az ágy végén üldögélt, simogató hangon beszélt, együtt rajongott Dalondai Boriskával Szindbádért és az esetleges többi lovagokért (ha ugyan voltak ilyenek is!), és ugyanabból az okból elfelejtett férjhez menni.
De lehetett lánya is a sír-látogató a megboldogultnak, mert éppen olyan előkelő, senkit észre nem vevő magatartással, féloldalra fordított fejjel, félig lehunyt szemmel, zárt léptekkel jött, mint ahogy Dalondai Boriska járt-kelt egykor a világban.
Mert a lépések módjáról körülbelül megismerni a nőket; miután vannak olyan járású nők, akik még a legnagyobb magányban is úgy mennek, mintha ezer és ezer szem figyelné őket – ezek a nők a nagyvilágnak, az embereknek, a külsőségeknek élnek, szörnyethalnának, ha az utcán elszakadna a harisnyakötőjük… De vannak nők, akik magukban járnak még akkor is, ha majálison vannak, ha tisztelgő gavallérok kísérgetik őket a déli korzón, ha epekedő lovagok követik őket, ütemes lépteiket ugyancsak az ütemekhez igazodó léptekkel: – ők a zárt járású nők, akik a maguk egyéni útjait járják be a földön, akármit mond a világ… Elmennek a legszűkebb sikátorokba is, nem félnek belépni a leggyanúsabb házakba, szívdobogás nélkül mennek végig kanyargós folyosókon, ha a Szerelem éppen ott várja őket. Ah, Boriska nem félt a Kamaraerdő vörös hangyáitól sem, ha Szindbád éppen a hangyabolynál várta őt szíve túláradó érzelmeivel!
És a jövevénynek ugyanaz a zárt, egyéni járása volt, mint a megboldogultnak. Szindbád a szívére szorította a kezét csillapítólag,294 mintha hallgatást parancsolt volna ennek a régi duhajnak, aki valaha tomboló éjjeli zenélésekben, vad csörömpölésekben és áradozó éneklésekben fejezte ki érzelmeit, ha egy hölgy jelenléte megihlette.
