Az óratorony
Az óratorony
…Abban az időben álmatlanságban szenvedtem, és reggelfelé hunytam le a szemem – kezdte útitársam a postakocsiban, amely az osztrák határhoz közeledett, késő őszi délután, estére K.-ban vagyunk az „Arany Oroszlán”-nál, és az élet tovább tart megszokottan, unottan, mint egy régi kabát; vagy közbeesik valamely váratlanság, piros szerelem vagy meglepő halál, mintha a híd melletti kőszent a nyakunkba dőlne; most még álmosan gurultak a kerekek, mint az óra ketyegése egy elhagyott házban, a gondolataink életuntan szálltak, mint a látóhatáron a varjak éjjeli szállásuk után… Nem tudnám megmondani, hogy mi jutott eszébe útitársamnak, hogy beszéddel, mondanivalóval, érdeklődéskeltéssel zavarja a reménytelen utazást az ósdi fogadó felé, hol perecet tart szájában az arany oroszlán.
– Kis házi patikám volt, mint egy vénkisasszonynak, orvosi könyveket nézegettem, a sárga papucsaimat bámultam, kenyérbélből szobrokat gyúrtam, többször felhúztam az órát az éjjeliszekrényen, kártyát vetettem, és nagyot sóhajtva vettem elő egy regényt, mely nem érdekelt. Pedig semmi különösebb bajom nem volt, gyönyörűséget okozott, hogy hangosan nyögtem, jajjal az ajkamon fordultam meg a párnán, közelgő temetésemet elgondoltam, s kis jegyzéket készítettem azoknak a névsoráról, akiknek a megjelenésére biztosan számíthatok; még mosolyogtam is két-három nőn, akik majd egymást várják a távoli sírhalmok mögött, hogy fekvőhelyemhez zavartalanul zarándokolhassanak. Harminchárom esztendős voltam, és egy kisvárosban laktam, ahol bágyadt férfiak nézegették a keleti felhőket a várrom felett, a közelgő időjárás felett töprengve, míg a nők már gyermekkorukban hervadni kezdtek, mintha elvitte volna ifjúságukat a muzsikáló kút, amelynek némasága, szárazsága és érdektelen kőépülete körül a piacon bevásárlásaikat végezték;171 még a boltosok is lassan írtak a krétával; a kutyák lehajtott fejjel szaladtak a házak falai mellett; a harangozó oly életuntan ballagott a torony felé, mint egy mellőzött, öreg hivatalnok; az öregasszonyok csak suttogva beszéltek; a templom mellett a koldus megunta a kéregetést, csak a kalapját tartotta; a legszebb asszony nemrégen kasszírnőnek szökött el a városból. Spleen, mondtam magamban, mikor itt megtelepedtem romlott idegeimmel, és egy jó borbélyt kerestem, aki délelőttönkint hosszadalmasan, aprólékosan, szótlanul beretvál, elszundítok, egy szőke vagy egy barna nőt látok, a borbély fáradhatatlanul beretvál. És ha időm elkövetkezett, kis, kétkerekű kocsiba ülök, amelyet öreg, cilinderes inas szertartásosan tologat a városi park őszi sétányain, megnézem papirosaim kurzusát a német újság esti lapjában, a polgármesterrel ünnepélyesen kezet fogok a piacon, és jótékony adományt ígérek halálom után; ha egy leányka megtetszik valahol, kiházasítom, és keresztapaságot vállalok; francia, angol és amerikai képes újságokat járatok; a vándorszínészektől páholyt bérelek. Ez volt az életprogramom, amikor közbejött makacs álmatlanságom, s többé nem tudtam örülni annak, hogy beteg úriember vagyok.
Körülbelül október volt, az időjárás (amely a magányos embernek az öröme) hasonlított a mostanihoz, a pókfonálok a levegőben oly hosszan úsztak, mint a zongorázni tanuló kisleányok skálázása, a felhők a kéményekre ültek, mint szegény rokonok kísértetlelkei, és szagolgatták, hogy mit főznek a konyhán, és a fuvaroskocsisok, amint a dombról leereszkedtek, gyönyörködtek kenetlen szekerük hangjában. Akkor ismerkedtem az órával.
A dombon állott a zömök óratorony, és négy felé néztek az óralapok, a hosszú lábú mutatók, mint egy famíliának felnőtt férfitagjai keresték meg munkájukkal a mindennapit; bizonyosan lakik a torony belsejében egy öreg anyóka, akinek mindnyájan kedveskednek; míg fenn, a tetőn egy álmatlan, macskabőr bundás öregember családfő módjára helyet foglal, és a kalapácsával jelt ad, hogy még életben van, és a hatalmat gyakorolja. Tétlen, kiaszott életemben szép felfedezés volt az óratorony, a mutatók csendes mozgását elnézegettem, mint fehér vitorlák közeledését a tengerparton. Vajon mi lesz, ha IV-hez ér az óramutató? A felhők, fák, tájak, háztetők és női ruha módjára száradó, fehér országutak tudomást vesznek-e arról, hogy négy óra van? Meghal-e most valaki a városban? Elmúlik-e172 ifjúság, ártatlanság, gyermekség ebben a percben valahol a világon? Négy óra. A torony belsejében meghúzódik a lánc, amely a kis öregember lábához van kötve, zörögnek a kerekek, az öreg már ütésre emeli a kalapácsot. Behunytam a szemem, hogy ne lássam, milyen változáson megy át a világ négy órakor. A kis, fekete pontok, mint a Halál füstje, úszkáltak lezárt szemem előtt. Majd körülnéztem az óraütés után. A felhőbeli levente, aki medvével birkózott a nyugati égboltozaton, eltűnt, mint egy színész, aki szerepét bevégezte. A bárányfelhőkben lakó pufók angyalok keskeny öregasszonyok lettek. És a tájon őszi hervadás ereszkedett le, mint lyukas esernyőn a víz. A napfényes mezőkre egy óriási őrkatona árnyéka telepedett, aki most foglalja el helyét állomásán, és silbakolása mindaddig tart, míg a hold leányai majd elcsalják az őrház elől. Ekkor, négy órakor keresett fel a vidéki kisvárosban Leontin, elhagyott menyasszonyom és szelídítőm, akit balgatag módjára nemegyszer vádoltam azzal, hogy sorsomnak, remeteségemnek és betegségemnek okozója volt, pedig Leontin nélkül is meglátogatott volna álmatlanságom.
Még manapság sem tudom, hogyan talált meg az óratoronynál… Eljött, kilépett a fal mellől, és összehunyorított szempillái alól kancsi érdeklődéssel nézett. Olyan volt, mint mindig, midőn éjszaka nyitott szemmel álmodtam róla. Karcsú, kicsi, galambmellű, mintha a légtornásznők és szent életű grófnők ruhadarabjaiból volna összeállítva a toalettje. A cipője lehetne egy kokott vagy egy iskolás leány cipője, míg fekete fátylán át lélegzete úgy szállott, mint az imádság.
El vagyok veszve – gondoltam magamban, és a meredek útnak fordultam, amelyen elrohanok a látomány elől.
– Hallottam, hogy beteg – mondta ő csendesen, és hangja éppen úgy fulladozott, mint akkor, midőn nagyon szeretett. Mikor az ablakban állott, és én a néma kerti útról rajongva s önfeledten bámultam, sokszor töltöttünk így boldog perceket.
Gyermek módjára hozzám futott. Átölelt, hogy elaléltam, felejthetetlen ajkát az arcomhoz szorította, s úgy beszélt, mint egy gügyögő anya gyermekéhez.
– Mindig szerettem szép magas termetét. A férfiak, szegények, többnyire kicsinyek, jelentéktelenek. Ha magára, vállaira, pálmaderekára, bikanyakszirtjére gondolok, eszembe jutnak a lovagok, akik173 bizonyosan meghaltak volna értem. Testőrzőm volt, házőrző ebem volt, ha akartam volna, a kapum előtt strázsál éjszaka. Nem akarom elveszteni akkor sem, ha meghal. Írjon végrendeletet, amelyben nekem hagyományozza a csontvázát.
– Az öné – feleltem megadással.
– A szobám sarkában fog állni, fehéren, bűntől, hústól, vétekidegzettől megtisztultan, mint egy múzeumban. Sétapálcát adok a kezébe, kerek kis betyárkalapot a fejére, s azt gondolom, hogy andalogni megyünk a folyópartra. Maga megfogja a kezem, hazudik és igazat mond, a legboldogabb nővé tesz, szerencsétlenné és szerencséssé tesz, sírni és nevetni fogok, mindig látom és megölelem. Mert az életben mi már olyan messzire kerültünk egymástól, hogy csak a halálban találkozhatunk. Ott megint azok leszünk, akik voltunk, napfényes mezőn sétálgató, lila ruhás szerelmesek, majálisozó lepkék, boldog gyermekek.
A kezemet fogta, és meggyőzően beszélt. Bugyborékolt a hangja.
– Ugye, jó?… – kérdezte, midőn megcsókolt.
Elővettem a jegyzőkönyvecskémet. Egy kiszakított papírlapra felírtam végrendelkezésemet. Hosszan rám nézett, s elment, mintha egy gyümölcsfáról ugrott volna, úgy libbent a szoknyája.
Azóta többnyire utazgatással töltöm az időmet. Azt hiszem, gyógyíthatatlan beteg vagyok, de vigyázok a csontjaimra. Majd őr leszek nála, Leontinomnál. Mégsem lesz így unalmas az ősz.174
