Elaltatott kastély
Elaltatott kastély
…Abban a városkában, ahol megtelepedtem, hogy jóságban, szívnemességben, erényességben és gőgös tisztaságban töltsem hátralévő éveimet, csakhamar megismerkedtem Plátó úrral, a helybeli nőnevelde tulajdonos-igazgatójával. Bizalmát sikerült megnyerni, mert a déli sernél inspektor úrnak, délutáni kuglizásnál, a „Mályvá”-nál, főigazgató úrnak szólítottam. Külsejére nézve csak annyit mondhatok az emlékiratok olvasójának, hogy mindenben megfelelt azon figuráknak, amelyeket rossz német élclapokból ismerünk. Szemüvege volt, s igen komolyan vette az életet. Kopasz, hatalmas termetű és potrohos volt, és sohasem gondolt arra, hogy egyszer meghal, s vége lesz az egész dicsőségnek. A homlokán izzadságcseppek, lehajtott gallérja mindig szűk, néhány Lafontaine-mesét tudott franciául, s bevallotta, hogy ebéd után karosszékben alszik, miközben fájós lábait szappanos vízben áztatja. Jó ember volt, neve valamikor elzászi franciasággal hangzott, midőn harminc év előtt a városkában megtelepedett, és intézetét kinyitotta. Egy helybeli bölcs vagy bolond: egyszer Plátó úrnak szólította. Legfeljebb annyit törődött a helybeli és környékbeli emberekkel, kinek van serdülő leánykája, akit a Házikincs nevű nőneveldébe beírhat. Mindig volt egy német újság bő kabátja külső zsebében, amelyből megerősítette mondanivalóját.
Egyszer a feleségével megismerkedtem a bástyasétányon, nyári alkonyaton, midőn is lehetőleg gálánsnak mutatkoztam, bár Plátóné csupán annyiban különbözött férjétől, hogy nem viselt bajuszt. Mindig szerettem az elhagyott, csúnya és mellőzött öreg nőkkel foglalkozni, mert a hálát isten adományának tartottam. S ez idő tájt, midőn jó és tiszteletre méltó erkölcsök között óhajtottam bevárni életem végét, talán inkább ügyeskedtem, mint egyébkor. A „Vadászkürt”-nél, a bástyán vacsorát és rajnai bort rendeltem, a bányászzenekarral165 néhány érzelmes dalt játszattam, virágot vettem, és a kucséber kosarát elnyertem. A hölgyet jobb karomra, a férfiút bal oldalra vettem, amint a temérdek lépcsőfokon hazafelé ballagtunk éjféltájban, dalokat énekeltem a bástya kiszögelléseinél, mint egy diák, és hogy a hölgynek kedvében járjak, arról bölcselkedtem, hogy akkor volt szép az élet, midőn a nők krinolinba öltöztek. A nőnevelde kapuja előtt mindhárman összecsókolóztunk. S már ekkor szemet szúrtak a fehér rámás ablakok, amelyek mögött bizonyosan epedő, hiába álmodozó, unatkozó fiatal leányok kénytelenek unalmas egyhangúságban eltölteni kies éveiket.
Harmadnap Plátó úr revánsot kért a déli sernél, tisztelném meg házát másnap vacsoraidőben.
– Szívesen – feleltem –, de engedje meg, hogy a növendékek is asztalnál lehessenek, mert nagyon szeretem a gyermekeket.
– Az intézeti rend… A gyermekek már korán estve hálótermükbe vonulnak – felelt kelletlenül Plátó, és begombolta a kabátját, mint a színpadon.
Némi szünetet tartottam, aztán szomorúan szóltam:
– Uram, ön ismeri már világfelfogásomat. Bővebben talán nem is kellene magyaráznom önnek, hogy életem célja a vezeklés, elherdált, elpazarolt ifjúságomért. Ó, én nem becsültem meg az életet. Könnyelmű, gondtalan éveket halmoztam egymásra, amíg végül itt maradtam kifosztva, egyedül, mint a szamárkóró. Pedig tele vagyok emberszeretettel, bölcsességgel, megértéssel, talán jósággal. Nagyon kérem, ne zárja el a gyermekeket.
– Azok már nem gyermekek – felelt argumentálva Plátó –, azok már leányok. Álmatlan, lármás, nyugtalan teremtések, akik körülbelül éjfélig viháncolnak, táncolnak, lármáznak. Ajtókat csapdosnak, és lámpákat borítanak fel. A párnáikkal úgy dobálóznak, mint a bakák a kaszárnyában. Szegény feleségemmel tehetetlenül állunk a zsivajban. Mit nem adnánk, ha egyszer elaltatnák őket! Ugyanezért nem szabad önnek estve az intézeti szobákba lépni. Mit mondanának a szülők?
– Semmit. Egy jóságos öreg uracska kíváncsi volt a növelde lakóira. Vajon, ha nappali órában húznám meg a csengettyűt a kapu mellett, nem láthatnám-e a hírneves intézet berendezését?
– Este lesz, uram.
– Ezenkívül engedje meg, hogy némi vadpástétommal szolgáljak166 a vacsorához. Gróf Murány, aki a szomszéd vármegyében vadászik, éppen ma lepett meg egy kisebb küldeménnyel.
Plátó, szegény, elpirult, gyorsan pislogott kisvárosi szemüvege mögött.
– És néhány üveggel a Rajna-vidék terméséből is mellékelek a vadászzsákmányhoz, amelyeket majd a gyermekek elvonulása után az ifjúkor szép emlékeire elfogyasztunk – szóltam bátorítólag.
Plátó úr oly nyugtalan lett, hogy megkereste esernyőjét, és feleségéhez sietett, megbeszélendő a váratlan eseményeket. Ő jó ember volt. Kicsit hiú, kicsit ostoba, de jó, aki már csak azért sem követett volna el rosszat, mert az ördög elviszi.
De én jobb ember voltam…
Az alkony a bástyasétányon talált.
Szerettem ezt a helyet, mert lelkiismeret-furdalásaim itt elmaradoztak, mint a fekete kutya Faust történetében.
Völgyek, hegyek, régi, piros kis városok látszottak innen, ahol emberek laktak, éltek és meghaltak, anélkül hogy sokat gondolkoztak volna a dolog felett; egy-két kalendáriomi verset mondtak, miközben szeretkeztek, és sietve ügetett haza a harisnyás polgár a holdfényben a szerelmi találkozóról. A cinterem körül megszólalt a lélekharang, sírba kellett szállni, mielőtt észrevették volna, hogy éltek, jót cselekedtek volna, hogy örömet, boldog órákat okoztak volna maguknak és másoknak. Mily undorítóan sokat kellett foglalkozni szennyes pénzzel, lealázó gondokkal, kereskedéssel, csalással… Ahelyett hogy azon törték volna a fejüket, hogy az életből el kell venni azokat az órákat, amikor a mutató szinte észrevétlenül megáll, a csendzavaró kakukk elbóbiskol, no, rajta, emberek, éljétek a jóság, a haszonnélküliség perceit. Igyekezzetek magatokat megnyugtatni, valamint másoknak némi boldogságot szerezni.
Sokáig álltam ekkor is a bástya fokán, kiterjesztettem, majd összefontam karomat, a szívem megtelt csodálatos csenddel, bölcsebbnek éreztem magam, mint egy rabbinus, és mélyen sajnáltam a fuvarost, aki céltalanul utazik az alant kanyargó országúton.
Megérkezett Hermann, aki patikussegéd volt a városkában, mindig tisztelője volt eszemnek és bátorságomnak. Megbeszéltem vele, hogy hány gramm tiszta ópium szükséges nyolc vagy kilenc személy elaltatásához. Fejenkint harminc centigrammban állapodtunk meg, beleértve a szolgálót is.167
Hermann összeráncolt homlokkal, kihegyesedett orral számolt egy csonka fatörzsön. Néha eszébe jutott egy érzelmes dal, mikor elővette oldalzsebéből flótáját, és néhány futamot játszott ábrándos fővel. Majd megnyálazta az irónt, újra számolt, végre megígérte, hogy másnapra megszerzi a szükséges ópiumot.
– Mákony! – kiáltotta a bástyafokon fehér mellényben és vadkacsatollas kalapban. – Én mákony nélkül is oly részeg vagyok néha, hogy szeretnék a mélységbe ugrani a boldogságtól.
*
A nőneveldében az ópiummal kevert francia pezsgő megtette a magáét. A mindennapias külsejű borospalackokban becsempészett ital a vacsora vége felé oly csodálatos regéket, mesetörténeteket kezdett mondani, mint egy lerongyolódott, öreg vándorló, aki éjjeli szállást kapott a háznál, s ezért a nőcselédeknek hazudik, miután jól tartották.
Szomorúan ültem helyemen, mert hisz mindig szomorú voltam az emberek ostobasága miatt, míg a társaság apránként mámoros lett, aztán elálmosodott, tunyán, halkan, észrevétlenül, kacagásból fakadt ásítással, mintha az ördög prédikálna az éjféli misén, és a hallgatóság lassankint beleegyezik a gonosz tanításokba.
Plátó mind halkabban énekelt egy Rajna-vidéki dalt, amelynek az volt a szövege, hogy a vőlegény és a menyasszony árnyékai a fehér falon csókolózó nyulacskákhoz hasonlítanak. Plátóné egy fehér kendőt terített a homlokára, hogy leplezze ólomsúlyos mámorát. Míg a növendék leányok a díványon összebújtak, egymás ölébe hajtották a fejüket, átölelkeztek, a székről a szőnyegre csúsztak, a fejüket az asztal lapjára hajtották, és csak néha pittyentettek, mint este a madarak fészkükben.
Körülnéztem a házban.
A jóságnak, magábaszállottságnak, áhítatnak a nyomát kerestem a fiatal lányok otthonában, többnyire csak száradó fehérneműeket találtam zsinegre függesztve. A fehér nadrágocskák lengtek, integettek, megszólítottak és arcomba nevettek a sötét szobákban. Kézsmárki vászonból voltak varrva, és finom pamuttal nevek voltak rájuk hímezve az előrészen. Ilona, Juci, Teréz… Míg az ingecskék, mint egy fantasztikus álom vitorlái, tovaragadták a képzeletet, amint a léghuzamban felrepültek nyugalmukból a lányok hálószobájában.168 A konyhában a szőke és kövér szakácsnő a tűzhely előtt guggolt, bóbiskolt, egy hosszú nyakú, gyöngyszemű, veres, nagy kakast tartott a térdei között, amelyet néhány nap óta (mióta a városkában csavarogni kezdtem) Krúdynak neveztek el a növendékek.
Most aludtak ők mindnyájan, akik máskor aludni nem tudtak, ábrándozva az olvasmányoktól, nyugtalankodva a fiatalságtól, az évszakváltozástól, holdtöltétől, nyitott szemmel feküdtek párnáikon, s az álom már oly messzire nyargalt, mint egy postáslegény… De most aludtak. Jótékony delnő módjára lépett ki a falból az álom nemtője, és karcsú ujjaival leszorította a szemhéjakat. Még a kakas is aludt szolgálója térdén. Lehajtotta kopaszodó, vörös szakállas fejét, és elcsendesedett, mintha többé nem kellene őrt állani az éjjel és napkelte felett. Az ámbituson és a konyha polcain fehér cipők hevertek, várakoztak, füleltek, mint egy kutyafogat kis ebei, holnap vasárnap van, és a gyerekek játszani a ligetbe mennek. Míg egy éjjeliszekrény fiókjában nagy, sárga csontfésűt találtam, amelynek fogai között bizonyosan álmokat fésülnek; majd a megunt álmokat, a szőke, hosszú hajszálakat gombolyaggá gyúrva a sarokba dobja egy fehér kéz.
Az alvó házban megelevenedtek a falon függő képek, amint nesztelenül jártam-keltem a szobákban, s mindent apróra megvizsgáltam. Egy delejes szemű, tornyos hajviseletű és apácanyakú nő a falon kitárta gyűrűsujjú, sovány karjait. Máshol egy szalonkabátos, holdvilágarcú német, fodorított fürtökkel és bodros ingben, hamiskásan hunyorított az alvó leánykák csoportja felé. Egy állóóra a kredencen hangosan, kiabálva tiktakkolt, mint egy házőrző eb, amely minden pillanatban kész felkölteni a házbelieket. Egy faragott karosszék igyekezett gáncsot vetni. A függőlámpás baljóslatú vörös kanóca világított, mint a szelet jelentő félarcú hold a nádas felett. Ostorát némán, cserdítés nélkül lengette az álomkocsis az álomhintó bakján, amellyel átgurult a szobán.
Megigazítottam a leánykákat fekvő helyzetükben. Letakartam őket, lábukat kiegyenesítettem, derekuk alá csúszott kezüket szabaddá tettem, a fejüket megsimogattam, miközben olyan jóságos kifejezést öltött arcom, hogy bizonyosan nem ijednek meg tőle, ha véletlenül felébrednek.
Aztán lábujjhegyen eltávoztam az alvó házból, ahol az álmok vándormuzsikusai maradtak hátra. A sarokban a hárfás, citerás, hegedűs álombanda, amely most rágyújtott koncertjére.169
A függőlámpa tüzes kanócát lecsavartam, és mélyen lélegzettem az éjszakai levegőből a kisvárosi utcán. Odakünn egy kis alattomos szél leselkedett cselekedeteimre.
A szél elfújta Plátó úr kastélyának különös színét, illatát, végül emlékét. Az égboltozaton barna felhők voltak, amelyek oroszlánokat és harcosokat ábrázoltak. Vihar lesz. Ideje, hogy elkullogjak a városból.
(1917)170
