Ősz utca
Ősz utca
Az Ősz utcában egy híres pékmester lakott (nyolc zsemlyét adott egy hatosért), és Achill azt hitte, hogy meghal a pék kisasszony lányáért, éjjelente úgy osont el a leány ablaka előtt, mint a holdvilág.
Persze, földszintes házban lakott a pék, s arra büszke, hogy már a nagyapja is ebben a házban sütötte a kiflit a régi pestieknek. A kapu felett pléhoroszlán függött, amely aranyperecet marcangolt körmeivel. A pék éppen olyan nagyra tartotta a maga oroszlánját, mint Breznóbányai úr (a szomszéd) a kőcímerét, amely a Pestre tévedt falusi kúria ormán ékeskedett. Egyébként jó szomszédok voltak. A pék németül beszélt, Breznóbányai úr magyarul felelgetett át a kerítésen, ahová pipájával megtámaszkodott, mert unalmas lett volna mindig csak a kúria bolthajtásos szobájában üldögélni, mint valami olajba mázolt ősapa. A pék a pesti polgármestert szidta, Breznóbányai úr az országgyűlési követek ellen fenekedett. Német újságjára esküdött a pék, míg a táblabíró a lepedőnyi Egyetértés-ből olvasta ki a maga igazát.
Achill az öreg nemesúrnál kapott kvártélyt valamely távoli rokonság folytán, amelyet minden felső-magyarországi ember kisüthetett. Sok gyereket nemzettek az ősök, sok leány termett, aki Hymen kacskaringós útjain újabb és újabb famíliákkal szedte föl az atyafiságos köteléket. Még olyan világ volt Magyarországon, hogy minden faluban találhatott rokont az utazó. S amíg Breznóbányai és a pék hajba kaptak a kerítésnél (mert hiszen mindennap azzal végződött a beszélgetés, hogy a táblabíró kutya németnek nevezte el a péket), Achill a pékboltban üldögélt, ahol a kisasszony mérte a cipót, és Achill úgy hallgatott ezen idő alatt, mint egy vekni. Lisztnek, kovásznak, süteménynek életillata volt a boltban, a kenyérnek olyan jó szaga volt, amilyennek negyvenesztendős korában képzeli a vendég a karlsbadi sétányon az ifjúkorát, a csengő az ajtó felett egész hangversenyeket331 játszott végig, az ajtó nyílásáról meg lehetett ismerni, hogy ki lépett be a boltba, falusi cselédke vagy öreg asszonyság, és nagy, fehér hó borította be az utcát, a háztetőket, és messzire hallatszott, ha a sarkon megállott két polgár, köhögött, krákogott, beszélgetett. Az ablakokba fűrészport öntöttek a hideg ellen, a fűrészporon kocsonyástálak fagytak, savanyú paprika pirult, a nők nagykendőben, háziruhában mentek el vizitelni legfeljebb a harmadik házba, amikor kék és szürke lett a délután, a varrógépek egyenkint elhallgattak az Ősz utcában, csak a „Majlandi Harcos”-hoz címzett kocsmában libegett még a gázláng, a polgári otthonokban megtakarították az alkonyati világítást. „Engem nem érdekel a pletyka” – mondta a gazdag pékkisasszony, midőn a nagykendős lányok, asszonyok elmendegéltek a bolt üvegajtaja előtt, mintha titokban surrannának valamely rejtett helyre.
– Tudom, hogy ilyenkor kártyát vetnek, ólmot öntenek, néhol már a Luca-széket is rakosgatják: de engem ezek a bolondságok nem érdekelnek – magyarázta a pékkisasszony. – Ilyenkor árulják el a jó barátnők egymást, ilyen időben fecsegik ki a titkokat, mert már se a nagyvilág, sem a lámpás nem látja őket, legfeljebb a birsalma hallgatózik a szekrény tetején… Én sohasem mondanám el, ha szert tennék valamely titokra. Pedig gyakran álmodom tépett abrosszal, ami tudvalevőleg azt jelenti, hogy titkom lesz.
– Titok – sóhajtott Achill. – Mily jó volna valamely nagy titokhoz jutni.
Breznóbányai úr már németül káromkodott odakünn az udvaron, s a pékmester magyarul felelgetett. Közeleg az idő, midőn az öreg pék, fuldokolva a haragtól, Susanna után kiált, míg Breznóbányai úr Achillt hívja harsogva, hogy elpanaszolja a pékmesterrel való vitáját. Alkonyodott az Ősz utcában, a polgárok botjaikra támaszkodva meg-megálltak az utca közepén, mintha élvezetesebbé kívánnák tenni a pillanatot, amíg végtére elérkeznek a „Majlandi Harcos”-ig, az öregasszonyok, mint varjú sétál a havon, mendegéltek céljaik felé, kipirosodott orrú leányok bújtak nagykendőikbe, mintha attól félnének, hogy valóban találkoznak avval, akire ilyen időben ráérnek gondolni.
– Egy titkot szeretnék, amit úgy kellene őrizgetni, mint a parazsat az ágy alatt. Segítsen engem valamely titokhoz, Achill – mondta332 Susanna, és fakó arcával, zöld szemeivel, sápadt homlokával olyan epedve nézett a fiatalemberre, hogy az szinte elpirult.
Titok! Téli alkonyban pirosló, pattogó tűz, amely a kályhában sustorog, s onnan soha ki nem jöhet. Titok, amely lopva oson a nedves, homályos kapualjból a József utcai templom felé, ahol a gyóntatószék karácsony előtt csendben várja a térdeplő nőket, és halkan mormog a bűnbocsánat, hogy az ünnep zavartalanul, derülten múljon el. Titok, amely az álmos ágyban fojtogat, hevít, boldoggá tesz, mint egy talált ékkő, amelyet csak éjszaka mer megnézegetni találója. Titok, amelyre megesküszünk, hogy a sírunkig megőrizzük, s a másvilágon sem mondjuk el senkinek. Titok, amelyet a félhomályban, az álló varrógép mellett, szobasarokban, könnyes szemmel súg meg egyik lány a másiknak, hogy elfehéredik az arcuk a saját bátorságuktól. S amelynek birtokában a jó barátnő mindaddig víz alá merül álmában, amíg csak túl nem ád a rábízotton. Egy titok, amely egyszerre megédesíti és elfoglalja a magány hosszadalmas óráit…
– Ha titkot akar hallani, mondhatok magának egyet… Valaki nagyon szereti magát, Susanna – felelt Achill hosszas gondolkozás után.
A pékkisasszony felugrott:
– Igen, ezt akartam hallani – susogta, és megragadta a fiatalember kezét –, mondja el, Achill, hogyan és miképpen szeret az a valaki engem? Mondjon el róla mindent, amit tud, hisz én majd meghalok a kíváncsiságtól.
A táblabíró utolsót káromkodott, a pék az udvarra döcögött, Achillnak menni kellett. Az utcán sokáig álldogált a megeredt hóesésben. Nagykendős lányok mentek el mellette, mint álorcások, akiknek csak csilingelő hangját hallja. „Mondja el, mit tud róla…” „Mondja el, hogyan szeret…”, hangzott a nagykendők alól. Mintha a Józsefvárosnak minden lánya, fiatalasszonya az Ősz utcába jött volna ezen a téli estén a barátnő meglátogatására. Könnyed, ringó-rengő lépteik, cipőjük sarkának koppanásai, nagykendős, elrejtett alakjaik, eltakart, életvidám, hangulatos arcaik, rejtett hajfürtjeik mind Achillt kérdezték: „Mondja el, hogyan szeret…” Mintha egy varázsszó mondatott volna ki ezen az estén a Józsefvárosban, amely varázsszó elhangzása után megtört az Ősz utcai lányok, józsefvárosi nők alattomos közönye, szemlesütő tartózkodása, hideg megvetése, amellyel eddig Achillt kezelték. Úgy tűnt fel, hogy minden leány,333 aki a decemberi hóesésben közeledik, minden őzléptű, fiatal nő azért jött volna, hogy megismerkedjen Achillal: mondaná el neki is azt a titkot, amelynek bírásáért valamennyien élnek. Mondaná el: hogy és miként szeret…
– A gazdag péklány kedvese! – sipogta egy fogatlan öregasszonyság, aki százesztendős viklerjében seprőnyelet rejtegetett. És Achill úgy érezte, hogy az egész városrész őt nézi, nagy, mohó, szomjas érdeklődéssel, mintha megütötte volna a nagylutrit.
(1920)334
