Az életmentő udvarias
Az életmentő udvarias
Abban a korszakban, amikor a boldogtalan szerelem úgy esett az ember fejére, mint a régi háztetőkről a cserép szeles időben: éldegélt az óbudai partokon egy Drapcsik nevű öreg hajós, aki abból élt, hogy megmentette azoknak életét, akik a Dunában a halált keresték.
– Hívjátok Drapcsikot! – hallatszott a vészkiáltás akár az óbudai parton, akár a margitszigeti oldalon, amikor egy-egy leányzó vagy asszonyféle azt hitte, hogy nem bírja tovább az életet. Végigfutamodtak a parton, mintha csodálatos hang hívogatná őket a folyamból, azután úgy úsztak tova a vízzel, mint leszakított virágok vagy öreg fatörzsek.
Mindennapi dolog volt ez, Drapcsik a pesti kocsmában felhörpintette a búfelejtőt, ráuszította a bocskorait a csónakának, az evezőt bizonyos babonaságból megforgatta a feje felett, aztán azt kérdezte, hogy merre? A parti népség, gyerekhad, asszonyféle sikoltozva mutatott a Dunára. Ott vitt a víz valami piros kalapot vagy rongyos kendőt.
A közhiedelem szerint Drapcsik akkor volt a legjobb életmentő, amikor részeg volt. Másvilágias volt ilyenkor az arca, könnyes a szeme, a szuszogása, mint a cethalé. A hajós részeges leheletét megérezték a halak a Dunában, és a borszagra a víz színére gyülekeztek az örök vízivók, segítették tolni, vinni Drapcsik csónakját.
Sok emberéletet megmentett Drapcsik, mint valami hozzáértő orvos, forgatta, biztatta a haldoklókat, nyomogatta a szívük gödrét, komolyan felszólította az élet szökevényeit a visszatérésre.
Egyszer egy kisasszony, aki a szigeti partokon eszeveszettségében végigfutamodott, hogy valahol megtalálja az utat, amely neki volt kijelölve a halál felé, sehogy sem hallgatott az életmentő buzdítására, vissza-visszaugrott a habok közé a rozoga csónakból. Úgy dobta magát, mint a rák; összefonta a hátán a két kezét, hogy ahhoz se407 nyúlhasson a hajós. S két lábát is egymásba kulcsolta. És így küszködve, vergődve a makacs életmentővel, mindig távolabb űzte a csónakot a homokpartokon összegyülekezett közönségtől a Duna belső sodra felé. A Dunának itt már olyan nyomása van, mint az átoknak. Úgy hömpölyödik előre a folyam, mint a végzet, nincs megállás vele szemközt.
A kisasszony harmadszor is a folyamba ugrott az életmentő csónakjából, Drapcsiknak csak éppen annyi ideje volt, hogy a hölgy kontyát elkapja. Így tartotta egy darabig a vízen, amíg a csónakot lefelé sodorta a hullám.
Szőke konty tekeredett a hajós napbarnított kezére. Finom, élveteg hajszálak, amelyek tegnapig tán oly hiúsággal díszelegtek, mint a pávatollak. A hajtűk, amelyek a vízbe potyogtak, melódiákat, szép zenéket hallottak a fejecskéből. És hátul a kis koponyában csak tánc, vidámság, életöröm kis képecskéi éltek, amíg egy napon valami hiúz módon besurrant oda a halálgondolat pondrója.
– Utoljára kérem, hogy kapaszkodjon a csónakba – szigorgott a hajós.
– Eresszen el, vén szamár! – nyögött vissza a kisasszony. – Micsoda város ez, ahol az embert meghalni sem hagyják.
Drapcsik kezét már égetni kezdte a hajfonat, mint valami csuszamodó kötél.
– Ha megmondja, hogy miért akar meghalni, elmehet.
A leányzó az egyik kezével a csónakba kapaszkodott.
– Jól van, megmondom. Szerettem, és megcsaltak.
– Engem is – felelt Drapcsik. – Sokszor megcsaltak, mégis itt vagyok.
– Elhagyott a szeretőm, a kedvesem, a mindenem. Nincs már miért tovább élni.
– Elhagytak engem is – replikázott a vén hajós. – Otthagytak a Stefánek kocsmájában, mint egy összetört hordót.
– Gyermekem volt, aki meghalt.
– Gyermeket hoz a gólya újat is.
– Szegény lettem. Elveszítettem a vagyonomat. A nyomor és a kétségbeesés vár rám, ha visszavisz a partra. Nincs se isten, se ember, aki segíthetne rajtam.
– Nehezen keresem én is a mindennapit, mégis itt vagyok – szólt a hajós.408
– Embert ölök. Legelőször magát gyilkolom meg, ha el nem ereszt. Beleharapok a torkába, kikaparom a szemét, kiásom a szívét, megölöm a gyermekét, ha van valahol. Eresszen, az istenért.
Drapcsik két kézzel fogta a hajfonatokat, mert a hölgy ismét rugdalózott, hadonászott.
Szerencsére Drapcsik e napon alaposan részeg volt…
Először az egyik kezével, aztán a másikkal ütötte arcul a finom kisasszonyt. A porcelán arcocskán alapos nyomot hagytak a pofonok. Az arca eltorzult, a szép szem zöld tüzet vetett, a kis száj kígyóharapásra nyílott.
– Héj, nincs itt senki, aki egy úrinőt megvédelmezzen egy brutális paraszttól? – kiáltotta teli tüdőből a kisasszony.
– A Margit-hídig fogom verni – dörmögött egykedvűen a hajós. – Ott pedig átadom a rendőrnek.
Fölemelte a kezét, és újabb pofonokat mért le a vízben úszóra. A halnivágyó először visszavagdosott a kezeivel. A Drapcsik orrát szerette volna elkapni, de a hajós jó messzire tartotta a kontyos főt.
Még pár újabb pofon. A vízitündér karjai lehanyatlanak, és egy síró, gyermekes, riadt hangocska kegyelemért esdekel.
– Visszajön a csónakba vagy nem? – üvöltött Drapcsik, most már belemelegedve a verekedésbe.
– Visszajövök – siránkozott a hölgy.
Belekapaszkodott a csónakba, és a Drapcsik segítségével vizes ruháiban felmászott, felemelkedett a Dunából. Ingott, táncolt a csónak, de nem fordult fel. A hölgy a csónak végében sírdogált.
Drapcsik az evezőhöz nyúlt.
– Csak arra kérem – zokogta a hölgy –, hogy senkinek se szóljon arról, hogy megpofozott a vízben.
– Mennydörgős mennykőbe, csak a kezemet bírnám – morogta Drapcsik. – Még jobban megmenteném az életét. Tudom én, hogy mi az udvariasság.
(1923)409
