Cigányálom
Cigányálom
Rigó, a falusi kontrás egy napon azt álmodta, hogy megbolondult.
Csodálatosan nehéz lett a feje, tüzes parazsat hordott a lába nagyujjában, a lábszárai nem bírták a terhet, de nem érzett különösebb fájdalmat, amint a tetszhalottak nem érzik a tormát vagy a tollseprőt az orruk alatt, csak mindig gondolkoznak.
Rigó is azt hitte, hogy ő már meghalt, többé semmi szüksége nem lesz rá se a bandának, se a feleségének, se a gyerekeknek. Bolond lett, a másvilág mezsgyéjére tévedt, semmi köze itt többé se a parasztokhoz, se az urakhoz. Álmában a hegedűjét sem látta többé, elszökött tőle ez az állhatatos szerető is, aki nélkül beteg se volt azelőtt, együtt betegedtek meg korhelykedések vagy hófúvásos lakodalmak után, együtt itták le magukat vasárnaponkint, és veszekedtek hazáig; néha a Rigó feje tört be, máskor a hegedűé… Most, bolond álmában a hegedűt se látta maga mellett.
Gyötörte a lábában égő tűz, tehát fekete, útszéli pocsolyák partjára ült le, és a lábát a vízbe lógatta. Nehéz fejét mindenféle faderekaknak támasztotta. De a nyaka meggörnyedt a teher alatt, mintha elválni készülődne fejétől. Ősszel szoktak lenni ilyenek a napraforgók. De hol van még az ősz? A szívében pedig eddig nem ismert féltékenység gyulladt fel, mint a vándorlók tüze a sötét éjszakában – féltékeny lett a feleségére, akire idáig sohase gondolt többet, mint a rossz bakancsára. Leginkább ez a féltékenység marta, harapdálta. Talán a haldoklók szoktak ilyesmit érezni, amikor fiatal feleségük szórakozottan fogja vívódó kezüket, és a szembogarakban már feltünedezik egy ismeretlen, másik emberke arcképecskéje, amely onnan jön elő, valahonnan a szem beláthatatlan mélységéből.
Rigó tehát ült a pocsolya szélén, lábát áztatta, és olyan szerencsétlennek érezte magát, mint még soha életében. Addig is álmodott babonás397 és szegény ember létére minden éjszaka: megrendelgette magának az álmokat, mikor letette a fejét, mert egyebet úgysem rendelhetett.
Most, elszerencsétlenedett állapotában, úgy gondolt vissza régebbi álmaira, mint az ember elveszített vagyonára szokott. Gondolt a téli fagytól harsogó káposztákra, amelyeket korhelyálmaiban maga elé varázsolt. Gondolt a bankócsomagra, amelyet felébredve keresni szokott, hogy a vackát széthányta. Gondolt a menyasszonyokra, akiknek lakodalmán muzsikált, akik a lagzi után eljöttek a rongyos cigányhoz, hogy a tánczenét megköszönjék. Gondolt a borpiros arcú, gazdag asszonyságokra, akiknek a fülébe vonta a banda a recsegős nótákat, és ezért holtig malacot ígértek… Gondolt mindazon álmaira, amelyekről egy ágrólszakadt férfiember álmodni szokott.
De most már vége a bankónak, a ráncos szoknyának, a gazdag öregasszonynak: Rigó élete végéig nehéz fejjel és még nehezebb szívvel a pocsolya szélén üldögél, és lábát áztatja a nagy utazáshoz, amely előtt áll. Bizonyosan a halált vagy az ördögöt jelenti az álom.
Bár annyi ereje se volt, mint egy falevélnek, összeszedte magát, hogy végbúcsút mondjon a világnak. Valami kertbe jutott el, ahol egyszer hajnalban éjjelizenét játszott a banda egy kisasszonynak. Piros füle volt a kisasszonynak a hajnali napsugárban, azonkívül a szeme is piros volt, mint a házinyúlé. A nagy, zöld fák a ház körül még szenderegtek. A fák lelkei akkoriban érkeztek haza éjjeli csavargásukból, és a kerítésen kívül megvárták a cigányokat, hogy a hajukba ragadjanak. A kisasszony ezalatt kilépett az ablakon, és elment egy ifjúval.
Most azt vette észre Rigó, hogy ő az az ifjú, aki a piros szemű kisasszonnyal a folyam partján jár, de a folyamnak nincsen vége, mind messzebbről jön az, sehol átkelni nem lehet rajta, pedig a kurjongatás már a hátuk mögött hangzik: „Most meg fogsz halni, nyomorult cigány!” – szól a kisasszony, és helyében máris egy sápadt menyasszony áll, akinek szívéből a vér folyik szakadatlanul, de szerelemre hívja Rigót, akit majd az ördög visz el a félelemtől. Nagybőgő alakú öregasszonyok jönnek seprőkkel, és elkergetik a véres menyasszonyt. Ellenben Rigóra vetik a szemüket, amely szemek lassan kijönnek üregükből, és mint csípős csőrű madarak csapnak Rigó térdéhez.
Rigó végleg elerőtlenedve összerogyott, és mikor azt hitte, hogy398 meghalt: egy idegen ember jött elő valahonnan. „Itt van a rossz hír” – gondolta magában babonásan Rigó, mert őseitől a muzsikáláson kívül álomfejtést is tanult.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a cigány hideglelősen az idegentől.
– Eljöttem, hogy utolsó kívánságodat teljesítsem, miután halálra ítéltettél a mennybéli vajdától.
– Az a vajda nekem nem parancsol – ellenkezett Rigó. De csakhamar megadta magát, mert az idegen olyan komoly tekintettel nézett a szeme közé, hogy Rigó a hátgerincén is érezte annak szemét.
– Nincs nekem semmiféle kívánságom – védekezett Rigó.
– Akarod a bankókat, amelyekről annyit álmodtál?
– Csak egészséget! – felelt a cigány.
– Akarod a szép menyasszonyokat, akiknek muzsikáltál?
– Csak az én csúnya, ragyás feleségemet.
– Hát a gazdag öregasszonyok főztjéből nem ennél utoljára?
– Nem tudom én már, mi az éhség, mi a szomjúság. Nem akarok már híres prímás se lenni, nagy erejű verekedő se kívánok lenni, gazdag öregember se szeretnék lenni szegény leányok között. Már szolgabíró se lennék.
– Ravasz vagy, cigány. Mit akarsz tehát?
Semmit. Egy darázscsípést a talpamra.
– Miért?
– Hogy felébredjek, és megint szegény cigány legyek.
Az idegen megcsóválta a fejét:
– Az emberek mind darázsszúrást szeretnének, amikor a másvilágot ígérem nekik.
(1923)399
