Lágy hónapban kemény a rák
Lágy hónapban kemény a rák
Császárkabáti olyan excellenciás kedvében volt, mintha legalábbis olvasatlanul szólott volna még hozzá a kakukk. Elhatározta, hogy jókedvét felhasználja valamely olyan bolondság elkövetésére, amely különben eszébe sem jutott volna, mióta kénytelen volt főzeléket ebédelni, mint akár diák korában. Jókedvében azonban eszébe jutott, hogy neve Császárkabáti nagyságos úr volna, vagy mi a szösz, május van, elkövethet tehát valamely bolondságot még ő is. Ezenkívül némi pénzecske is feszegette a mellét, amely pénzecske eredetéről jobb nem beszélni… Császárkabátit megvesztegették.
Vajon, mi jutott eszébe egy ilyen tekintélyes hivatalnoknak, ha bolondságon töri a fejét?
Elhatározta, hogy rákot fog vacsorázni, mégpedig Budán, kerti fák alatt, amely fák maguk is olyan ravaszok, mint a sváb kocsmárosok: legyezgetnek. És az udvarnak kucséberkosárszaga van a pesti színésznőktől, akik itt cipőjük orrával felrúgják a datolyásskatulyákat.
Tehát már ott is ült az udvar sarkában egy eperfa alatt, és olyan áhítatosan vette kezébe az étlapot, mint valami szerelmes levelet, amelyet hosszú idő után végre elhanyagolt gyomrához intéz egy hűtelen, de imádott hölgy.
Az imádott elsősorban rákleves alakjában akarta bevallani, hogy még mindig szereti Császárkabáti gyomrát.
– Jó, jó – felelt a dédelgetésre az élemedett férfiú. – De már nem húslében főzik a rákot, mint az én ifjúkoromban. Ezekben a mostani ráklevesekben éppen a rák a legkevesebb.
Lejjebb ment az étlapon mindaddig, amíg úgynevezett Szólórákra is rátalált.
– Az én ifjúkoromban ezt Zalai ráknak hívták – vélekedett Császárkabáti.425 – Úgy látszik, már ebben is csalnak. Milyen erkölcstelen lett a világ.
De még jobban felháborodott erkölcsi érzéke, amikor a bizonyos rákmajonézt megtalálta.
– Hát még mindig azt hiszik a korcsmárosok, hogy nem tudjuk, a majonézhez a rosszabb fajta rákot szokták felhasználni? Inkább sohasem eszem rákot életemben, mint hogy megcsalni engedjem magamat.
Bizonyos erkölcsi magaslatra vélt emelkedni, amikor ilyenformán elhárította magától a rák élvezetét, mint valami kötekedő asszony kacér pillantását.
Hát most nézzük a húsokat, amelyekről néha meleget, éheset álmodott, amióta nem élvezhette őket kellő mennyiségben. Álmaiban többnyire párolgó, zöldséggel színesített koncok, főtt, csontos marhahúsok szoktak az álom ezüsttálain megjelenni. De a nyári vendéglő étlapjáról hiányzott ez az olcsóbb fajta hús, ellenben annál díszesebb betűket szentelt a pincér a bifszteknek, ramszteknek, rostélyosnak.
Vajon most is tükörtojással adják a bifszteket, mint akkor, amikor én szerettem? – gondolta magában Császárkabáti. – És a ramsztek mellett eszébe jutnak-e az embernek azok az egészséges, nyugodt, de harsány férfiak, akiknek válla a sok ramsztekevéstől szélesedett ki? És a rostélyos tudja-e még, hogy sok pirított vöröshagymával egészséges, miközben olyan zsírosnak kell lennie, hogy a nyál csorogjon az ember szája szélén? És vajon most is olyan ízük van még a sült marhahúsoknak, hogy az ember megelégedett, előkelő úrnak érzi magát elfogyasztásuk után?
Császárkabáti addig gondolkozott azokon a nagyszerű marhasülteken, amelyeket itt-ott elfogyasztott életében, hogy végül nem merte próbára tenni emlékeit. Olyan dolog volt ez, mint annak a szeretőnek az esete, aki elmegy régi kedvese ablaka alá, de beljebb nem mer kerülni.
A borjúhúst sohasem kedvelte, de annál tovább időzött a rántott és paprikás csirkénél. Felragyogtak előtte a pirosan, tejfeles lében úszó tálak, amelyeket valaha látott. „Nem – mondta magában –, a kakas csak levesben jó.”
De aztán egy étlapi sornál olyant dobbant a szíve, hogy szinte belepirult az arca. Itt a malacpörkölt volt fölemlítve tarhonyával. Hát426 az ellen már semmi kifogása sem lehetett a memorizáló észnek, a malacpörköltet a leghanyagabb szakácsné sem tudja elrontani. Tündökölve úszik az emlékezetben, akármilyen körülmények között került terítékre. Kivéve, ha vén sertésből csinálják.
A gyomor ezenközben belefáradt a céltalan szerelmeskedésbe, és felszólt az asztal alól, hogy mi lesz már a mindennapi vacsorával.
– Hozzon hát egy darab sajtot, de retekkel – mondta ki végre gyöngyöző homlokkal Császárkabáti, amikor elhatározta, hogy jó vacsorát eszik.
(1924)427
