Nemesi kaszinó
Nemesi kaszinó
Mint mondani szokás: olyan idő volt, hogy a kutyát is ölben vitték ki ugatni.
Ekkor érkezett meg a vándorszíntársulat X. községbe, mintha farkasok űzték volna őket az országutakon. Majdnem mezítláb jöttek, mint a vadludak, amelyek ilyenkor jól érzik magukat a hideg folyókban. A ruházatuk pedig olyanforma volt, mint a karácsonyi betlehemeseké, akik mindenféle cifra és haszontalan maskarát öltenek magukra. Már az is csodálatos volt, hogy a községig eltaláltak, mert szánnyom nem vezetett ide azóta, mióta egy öreg menyecske sehogy sem akart a körorvos nélkül meghalni. Névnapot sem mutatott a kalendárium, amelyért érdemes lett volna a szomszédba elmenni. A színészek valami vadállati szimat folytán mégis idetaláltak. Vajon hogyan fognak továbbmenni?
Persze, a Nemesi Kaszinóba kvártélyozták be magukat. A vendéglősnek nem volt kifogása, mert az ódon korcsmát amúgy sem látogatták a kaszinói tagok, amióta ama nagy hó leesett. A megszokott újságolvasók a megszokott újságjaikat hazahozatták; a kártyások és a borozók meglátogatták egymást; a terem vaskályhájába nem kellett befűteni, még a színészek kedvéért sem, akik örültek, hogy fedél alatt vannak. A legközelebbi szombat estére hirdették az előadást. A cigánybanda kíséretével Lear király-t fogják játszani.
– Előre látom, hogy némely ruhaneműek itt maradnak zálogban – vélekedett a Nemesi Kaszinó korcsmárosa, de elhatározta, hogy szombat estig vár, akkor ebrúdon dobja ki a színészeket.
*
Mintha az ördög bújt volna beléje: szombaton megérkezett Andrásfy úr.
– Mindenütt józan embereket kerestem, és mindenütt részegekkel500 találkoztam – mondá, amikor arról az elkeseredett parasztszánról leszállott, amelyet fegyverrel kezében és halálos fenyegetések közepette rekvirált valahol az országúton.
A fuvaros a kalapja alól nézett a szalmaülésből kikászolódó uraságra. Nemigen reménykedett fizetségben… így is volt, mert Andrásfy úr még csak a zsebéhez se nyúlt pénzkeresés szempontjából, máris így szólt:
– Januárban majd eljöhet hozzám azért a malacért, amelyet ígértem.
– Hová? – kérdezte az ellenséges kocsis.
– Ide, a szomszédba: Lökre, ahol kilökik az embert, vagy pedig Dobra, ahol kidobják – felelt nevetve Andrásfy úr, és az udvar mély havában kakasléptekkel vette útját a Nemesi Kaszinónak.
– Nohát, ha Andrásfy úr sem segít a komédiásokon, akkor senki – dörmögte a kocsmáros, anélkül hogy ügyet vetett volna a vendégre.
Andrásfy úr megszokta már az ilyen fogadtatást a kocsmárosféle emberektől: sok baj volt velük mulatozásai közben. Mindig meg akarták csalni, mint mondogatta, márpedig megcsalni csak azt lehet, aki hagyja magát.
A színészek ott tanyáztak a kocsma ivójában, mert ott mégiscsak volt valami kis meleg. Ahol maga a bormérő is ásítozott. Andrásfy úr vasvillaszemeket vetett a sohasem látott férfiakra, nőkre. (Két férfi- és két asszonyszemély volt a társulatban.)
– Ni, egy légy! – kiáltott föl, és úgy tett, mintha elkapna valamit a színészek kopár asztaláról. Dehogyis volt ott légy ebben a téli időben, még tán nyáron sem, hacsak az öreg színész bácsit nem akarta megenni.
– Színészek vagyunk – szólt az egyik vendég, akinek valóban akkora ádámcsutkája volt, mint a hordó csapja. És odamutatott a falra akasztott zöld cédulára, ahová mindig ceruzával írták be annak a községnek a nevét, ahol játszani szándékoztak.
Andrásfy úr megállott a színlap előtt, az állatszőrös kabátja zsebéből elővett valamely törött pápaszemet, amelyet bizonyára tekintélytartás szempontjából hordott magánál. Egyenként silabizálta a céduláról a színészek neveit: Mórfoki… Bácsbodrogi… Szép-Juhász… Barlangligeti…
– Ebből bizony nem világosodik ki, hogy melyik a kisasszony, és501 melyik a lator köztetek – fordult most a színészek asztalához. – Ez a kisasszony például ki volna? – kérdezte az egyik színésznőre mutatva.
– Ez a Szép-Juhász! – felelt a hervadtabb színésznő, aki cseppet sem különbözött azoktól az öregebb vándorszínésznőktől, akik valaha Magyarországot járták.
– Hm – felelt Andrásfy úr, és csendesen letelepedett a hosszú asztal végére, de mégis lovaglóhelyzetben a széken, hogy emígy is jelezze, hogy nem tartozik a társasághoz.
*
Andrásfy úr előkelő megyei família sarjadéka volt, de körülbelül már évtizedek óta semmije sem volt. Ide-oda kószált a vármegyében, vállalta a parasztok ügyes-bajos dolgait, hogy hasznosítsa magát a népnél, „amelyet szeretni kell” – az úriemberek pedig előkelő rokonaira való tekintetből, no meg verekedő természete miatt is: muszájból szóba álltak Andrásfy úrral. Józanon és részeg fejjel is erőszakos ember volt. Torokban azonban igen hasznavehető ember volt, mert itt mindig jóvátette hibáját: megtáncoltatta a legöregebb asszonyokat, és felköszöntötte azokat a férfiakat is, akik már arra sem voltak jók, hogy névnapjuk legyen a kalendáriumban. Egyébként fekete szakálla volt, hogy legyen hová folyni annak a bornak, amely már nem fért bele. Téglaveres arca volt, mintha mindig télen utazott volna, s hangja olyan volt, hogy a kerítések léceire akasztott fazekak, csöbrök megrázkódtak, amikor elkiáltotta magát.
– Hát aztán hány jegyet adtatok el? – kérdezte, és a csizmája orrát nézte.
– Eddig még egyet sem kerestek! – felelt az öreg, zsíros kabátú színész, aki nyilván a társulat igazgatója volt.
– Nem is adtok el egyet sem ebben a rongyos községben. Nem kell ide színtársulat, csak követválasztás. De én majd segítek rajtatok.
*
A mogorva bormérő csak állott a maga kármentőjében, nem volt onnan jó előjönni, amikor Andrásfy úr volt a vendég. A félig betyár, félig úr pedig csak üldögélt a széknyeregben, és a csizmáját502 nézte, amíg egyszerre felemelte a fejét, és medveriasztó hangon elbődült:
– Méregkeverő! Miért nem fűtesz? – Talán bizony azt várod, bogy vendégeid mind jégcsapokká váljanak, akárcsak odakünn a Hidereszen a hólé? Láttam jókora boglyafákat odakünn az udvaron. Azt várod, hogy én bontsam meg a boglyát? Rakhatod akkor napestig, ha én a boglyába belerúgok.
Hosszú szónoklat volt, de megvolt a hatása. A bormérő csak nagyon rövid ideig nézett farkasszemet Andrásfy úrral, mind lejjebb hajtotta a fejét, amíg a szemtekintete valamiképpen elérkezett a lábáig. „No!” – mondta a szemével a lábának, mire az megindult a konyha felé.
A kormos szolgáló éppen olyan volt, amilyent faluhelyen találhatni, ahol a szolgálók a korai felkelés miatt téli időben nemigen szoktak mosakodni. A szolgáló az ivóba akart befűteni ama karikás módjára durrantó aprófával, de Andrásfy úr szelíd mogorvasággal rászólt:
– A színházban fűtsél be, Terka!
Színháznak nevezték a Nemesi Kaszinóban azt a nagyszobát, ahol hében-korban a műkedvelői előadásokat szokták tartani. (Persze: majdnem mindig A falurosszá-t játszották.)
– Úgyse lesz előadás! – okoskodott a kocsmáros.
– Már megmondtam neked, árendás, hogy hallgass, amikor én beszélek – felelt Andrásfy úr azzal a semmi jót nem ígérő hangsúlyozással, amellyel ez az úriember beszélni szokott. – A nemes közbirtokosság nem azért adja neked a borát, a házát meg az italmérési engedélyét, hogy a szájadat járassad akkor is, amikor nem kérdeznek. Neked voltaképpen nincs is italmérési engedélyed. A kaszinóé az. Mégis te méred a bort, nem pedig az urak, akiktől olcsón, könyörületből összeszeded.
– De legalább tisztán kezelem – replikázott a bormérő, aki nagyon elkeseredett, amikor azt látta, hogy szolgálója nem neki, hanem Andrásfy úrnak engedelmeskedik. – Ócsáról is idejárnak bort inni.
– Az ócsaiak nem tudják, hogy milyen a jó bor. Az ócsai kutya is legszívesebben akkor megy gazdája után, amikor az öklendezve megy hazafelé a korcsmából. Azért hát ne nagyon hánykódjunk Ócsával, árendás! – magyarázkodott a vendég.503
A bormérő keserűsége azonban sokkal nagyobb volt, amint jó nyárfáját, akácfáját az üres „színházba” behordani látta, mintsem hallgatni tudott volna.
– Aztán kit vár ide ma estére a nagyságos úr? Három napja a vonat sem jár a hófúvás miatt. A részeges csizmadián kívül egyetlen vendégem se volt. Nem kell itt senkinek a hideg bor. Talán az öreg Vadászfalviné nagyságos asszony eljönne a színházba, ha a béresei vállalkoznának rá, hogy az ölükben idáig cipeljék. Farkasváriéknál meg éppen Luca napját tartják ma este az öregasszonyság tiszteletére. Kit vár ide a nagyságos úr?
– Nem a kutyák gondja! Itt leszek én. Én magamnak éppen elég vagyok!
*
Amíg ez az épületes diskurzus folyt a csárdás és az úriember között: a négy vándormadár meglapult a hosszú asztalnál. Vártak: tudták, hogy eredmény nélkül nem fog elmúlni a csetepaté, valami marad a kilyukadt zsebükben. Reményükben nem is csalatkoztak:
– Mit szeretsz enni meg inni? – fordult most Andrásfy úr ahhoz a szőrjevesztett kabátú, zsíros szövetű, öreg színészhez, aki a társulat vezetőjének látszott. Az országjáró kabát habozás nélkül felelt a kérdésre:
– Ami van. Nem szoktam magam elől eltolni sem az ételt, sem az italt.
Olyan nyikkantással fejezte be a szavait, mint a nyerítő ló, amelynek a háta mögött végre felfordult a fazekasszekér. Kimustrált, minden hájjal megkent, öreg színész volt, aki bizonyára akkor is tudott nevetni, amikor a legszomorúbb volt. Az orra bizonyára bekukucskált minden fazékba, amit valaha látott. A szája bizonyára mindig csak azért fecsegett, hogy azért némi honoráriumot kapjon. Csak az álla tört még mindig előre, mint az olyan emberé, aki nem akar meghalni. Nagy kalácsáll volt, amely bizonyára attól a sok mindentől dagadt meg, ami ennek a vén színésznek a begyében volt.
Andrásfy úr egyik lábát a másikra vetette:
– De hát mondd meg mégis nekem, hogy mit szeretnél most leginkább? Tyúkzúzát vagy nyúlgerincet? Valami könnyű becsináltat, például galambét, ami az ilyen öregembernek kell? Vagy pedig egy kis malacbecsináltat, körömmel és májjal?504
A társulat igazgatója hamiskásan nevetett, és a korcsmárosra pillantott.
– Aznap, amikor megérkeztünk, kormos, fekete foltot láttunk az udvaron a havon, amilyen disznóölés után szokott maradni…
– Nincs is disznóm – szólt közbe mentegetőzve az árendás.
– Persze hogy nincs, mert már leölted, kolbásznak aprítottad, hurkának töltötted, sonkáját a kéménybe akasztottad – felelt Andrásfy úr.
A színigazgató bólongatott:
– Hát ha maradt volna így disznóölés után valami apróság, azt szívesen megenném. Így például az éjszaka véres hurkával és fagyos káposztával álmodtam.
Andrásfy úr bólintott, és a második színészhez fordult:
– Hát te mit szeretnél?
Ez a második színész még nem járta ki az élet iskoláját, amolyan sihederféle volt, aki bizonyára nemrégen szökött el hazulról a vándortársulat kedvéért. A pisze orra miatt lehetett volna borbély is, de testtartása inkább gavalléros volt. Kamáslija volt, és vékony ajkával mindig megvetőleg mosolygott az emberekre, akik őt el nem ismerik.
– Ebben a korcsmában úgysincs az, amit én szeretnék – felelt a színész. – Én nagy közönséget szeretnék. Tapsokat, kihívásokat, lármát, sikert.
Andrásfy úr kinyitotta a száját, és az ujjával belemutatott:
– Ennivalóról – papiról van szó.
– Papi! – nevetett a színész. – Én nagyon szeretem például a csapolt sört, amelynek olyan fehér kráglija van, amilyent én sohasem viselhetek már többé. Pedig úriembernek születtem, atyám mindig figyelmeztetett, hogy óvakodjak a rossz társaságtól, lehetőleg mindig olyanokkal barátkozzam, akik gazdagabbak, előkelőbbek, mint mi vagyunk. De én inkább kenderszakállt ragasztottam, és a cigánysorra jártam bukfencezni. Bolondot csináltam magamból, amint mondani szokás.
Andrásfy úr türelmetlen mozdulatot tett:
– Nem érdekelnek hazugságaid: színesebben, lelkesebben, érdekesebben kell hazudni, ha jó színlaposztó akarsz lenni.
– Én úriember vagyok…
Andrásfy úr felkelt, hátat fordított a színésznek, leguggolt, és a505 két szétvetett lábszára között nézett vissza az úriemberre. Jól megnézte, aztán így szólott:
– Majd főzetek neked valami pacalt.
Most az idősebb színésznőre került a sor:
– Látom, kedves asszonyság – kezdte gavallérosan a betyáros úr –, hogy maga sincs megelégedve mostoha sorsával. Egy kis kávécska, befőttecske, vajacska, mezecske, ugyebár, nem fog ártani?
– Én nem vagyok éhes. Én szerelmes vagyok – felelt váratlanul az idősebb színésznő, aki nyilván már többször volt szerelmes életében, mert meglehetősen magasztalva ejtette ki a szerelem szót.
– Én szerelmes vagyok – ismételte a színésznő, és a kopott arcfestéken át némi tüzesség mutatkozott, mint hamu alatt a parázs. És a hangja kerekded volt, szépen hangsúlyozott, amint így beszélt:
– Három esztendeig éltem egy gazdag emberrel. Kutyája, rabnője, kapcája és szalmazsákja voltam. Három esztendeig nem mertem szerelmes lenni, akárhogy csábítgattak a szép fiatalemberek. Mondogatták, hogy a gazdag ember arra való, hogy megcsalják. Mondogatták, hogy tekintsem szép fiatal életemet, amelyet hiába töltök. Mondogatták, hogy bolond vagyok, amikor feláldozom magam, élni, csalni, lopni kell gyorsan, mert az élet eliramlik. De én nem tántorodtam, nem hagytam el a gazdag embert. Három esztendő múltán aztán megunt, és egy krajcár nélkül az utcára dobott. Uram, ha ismerős Kőröspatakon: szóljon be a gőzmalomba, és ott az irodában mondja meg Zabhegyinek, hogy Amanda kész visszatérni, mert szerelmes bele.
– Zabhegyinek? – kérdezte Andrásfy úr gunyoros nevetéssel.
– Igen. Tessék neki megmondani, hogy sohasem csaltam meg, se kocsissal, se béressel, se ispánnal, pedig ezt minden gazdasszony-barátnőm megtette. Az én lábomnak a nyomát nem lehetett megtalálni se a gyepen, se a frissen esett hóban, mint más barátnőimét, ha kimozdultak a házból. Tessék neki megmondani, hogy kész vagyok megint szolgálója lenni, kimosom a fehérneműjét, megfoltozom az ingét, és megnyomogatom a derekát, amint csak én tudom…
– Hej, ha én Isten lehetnék! – sóhajtott föl Andrásfy úr.
A hölgy pattogtatott:
– Nem kell ahhoz öregistennek lenni… megteszi a magáét egy kisisten is, hogy azt a nyúlszívű, kocsonyapuha, kákabelű embert móresre tanítsák. Én csak ismerem, három esztendeig hordtam utána506 az edényt. Azért, mert veres a szeme, kakasé a lépte: nem kell tőle félni.
Csak éppen ezt kellett Andrásfy úrnak mondani:
– Hát én amúgy sem szoktam félni – mondta mély dörmögéssel. – Itt a kezem, hogy a jövő héten megverem Zabhegyit.
Az időske hölgy két kézzel kapott a gavallér keze után.
– Csak hagyja. Nem sokat számít nálam egy kis verekedés. Ezután Andrásfy úr körülnézett, mintha nem is venné észre az asztal végén kuncorgó kis alakot, azt a fiatalka, sápadtka színésznőt, aki olyanforma volt, mintha tegnap jött volna ki a zárdából. Kék sipka volt a fején, amilyent az iskolás lányok viselnek. Piros volt az orra az éhségtől. Vékony volt a szája, mint a gyermekek imádsága. Az élet még csak annyi nyomot sem hagyott az arcán, mint a cinke lába a havas faágon.
– Ilonka a kuglófot szereti – mondá most pártfogó hangon az öreg komédiás, és szokás szerint hunyorított, mintha valami hallatlan ravaszságot mondana.
– Milyen Ilonka? – kérdezte szórakozottan az úri betyár.
– Bogyó Ilonka, engedelmével – sietett a szóval a direktor. – Naiva, szubrett, drámai. Mindent tud ez a kis fityfiritty.
*
Ha ebben az időben még valódi lovagok járnak a Tisza mentén, akik különösebb áldozatokat is hajlandók hozni a nőkért: Bogyó Ilonkát régen elszöktették volna, mégpedig négylovas kocsin, csillaglámpás mellett, kompon át a vízen, mint azokat a lovakat szokták, amelyeknek nyomát szeretnék eltüntetni. Ha ebben az időben még szokásban lett volna a női kesztyűért az oroszlánok ketrecébe behatolni, Bogyó Ilonka kesztyűje kétségkívül nem marad a ketrecben. Ha ebben az időben akadtak volna olyan ifjak, akik komolyan meg szoktak bolondulni egy bokapörgetéstől vagy egy elrejtett, de sokatmondó pillantástól: ilyen ifjak messze földre elkísérik vala Ilonkát, hogy minden pördülésnél és minden pillantásánál kéznél legyenek.
– Hát akkor kuglófot fog enni Ilonka! – mondta ki a határozatot Andrásfy úr, mint valami kiskirály, akinek varázsvesszője van.
Egy karlendítéssel előparancsolta az álmélkodó kocsmárost.
– Árendás! – kezdte, anélkül hogy tudomásul venné a bámész pillantásokat.507
– Úgy tudom, hogy a főszolgabíró, az én unokabátyám, komolyan haragszik rád. Valami baj van az italmérésed körül. Hát én most Grácián napjára éppen a főszolgabíróhoz vagyok menendőben, csak ezt akarom mondani. Hallottad, hogy mi a kívánságuk a mélyen tisztelt művészeknek?
– Hallottam – felelt egykedvűen a kocsmáros.
– Hát, akkor upre, előre, ne töltsük az időt.
Az árendás még konokul állott a két csizmasarkán. Betyár látta ember volt, szívesen verekedett volna, ha ezen a réven megszabadulhat kelletlen vendégeitől. De Andrásfy úr egyelőre nem akart verekedni, csak pazarul intézkedett:
– A tiszteletre méltó igazgató úrnak májas és véres hurkát rendelek. A titkár úrnak hozhatsz valami kövér káposztás koncot, mert ilyesmitől erősödik a fiatal ember, hogy megtáncoltathassa a kövér komámasszonyokat. A hölgyeknek pedig kávécskát rendelek, mert látom, hogy teheneid vannak, árendás.
Az árendás csak megfeszítette az egyik lábszárát:
– Most nem akarok arról beszélni, hogy tavalyiban, amikor utoljára itt tetszett járni, nem maradt a konyhában egy ép fazekam, bögrém, tányérom, mert a becsületébe gázolt az úr a szolgálónak. Nem beszélek arról sem, hogy harmadéve úgy megveretett a cimboráival, hogy hetekig nyomtam az ágyat. Most csak annyit mondok, hogy hagyjon föl az úr a színészek pártfogásával, majd meglesznek azok maga nélkül is. Nincs se hurkám, se káposztám, se bivalytejem.
Andrásfy úr vállat vont:
– Akkor nem marad más hátra, mint az, hogy felgyújtsam a házat.
– Csak azt tessék megmondani, hogy merre tetszik kezdeni – kérdezte még mindig bizonyos egykedvűséggel az árendás.
– Hát majd mind a négy sarkán, hogy kiadós legyen a munka – felelt a gavallér.
És ezzel benyúlott kimondhatatlan mélységű zsebébe, és egy jókora száraz taplósapkát vett elő, amelyre bizonyára szüksége volt kirándulásaihoz. A sapkát négy darabra szakította, aztán a különböző darabokat égetni kezdte egy gyertyadarab lángjánál. Füstölt, tüzesedett a tapló, az árendás még megfeszített lábszárakkal állott a helyén. Andrásfy úr fújdogálta a taplót.
– Amikor errefelé jöttem, úgy szagoltam, hogy északnyugati szél508 van kerekedőben. Ez a szél az én barátom, rendszerint elkísér utazásaimban. Nem hagy el már vagy negyven esztendeje. Körülugrándozza a kabátomat, mint valami jó kutya. Kifújja a fejemből a gondokat, a gőzöket, a vértódulásokat, mint valami öreg mesemondó. Felfrissíti a derekamat, mint akár Zabhegyiét a ténsasszony. Most pedig segíteni fog a szél abban, hogy ezt a cudar, mocskos, sáros csárdát porig leégessem.
A kocsmáros a bajsza alatt dörmögött:
– A csárdában én csak árendás vagyok. Az épület a nemes közbirtokosságé, a Nemesi Kaszinóé.
– Éppen azért gyújtom föl. Választmányi tagja vagyok a kaszinónak – mondá most mellét kivágva Andrásfy úr.
Megforgatta az égő taplódarabokat a feje fölött, azután kilépdelt az ajtón a tüzes holmival.
Szép, régi nádfödele volt a Nemesi Kaszinónak. Jó bőséges, vastag, mert a közbirtokosságé volt a község alatt elterülő nagy nádas is, amelyet azért nem engedtek elpusztulni, hogy legyen a vadnak, betyárnak hol meghúzódnia. Innen került ki a kaszinóra a nádtető, verébnek, mohának, esővíznek, jégcsapnak, hótömegnek jó barátja. Jó meleget szokott tartani az ilyen nádfödél, amelynek közepéből a fehér kémény úgy emelkedik ki, mint egy nyájőrző; rajta az évszám: 1878, fekete betűkkel felfestve. No, majd mindjárt elmúlik az évszám. Andrásfy úr belekapaszkodott a nádfedél sarkába, és éppen azon igyekezett, hogy egy nagy csomó nádat kihúzzon, amelynek helyére betenné a tüzes taplót, amikor csak cseng a háta mögött a kocsmaajtó, cseng egy drágalátos, leányhang, mint a kápolna csengettyűje az erdőség emberfölötti némaságában.
– Ne tessék gyújtogatni, meggondolta már magát a kocsmáros.
Bogyó Ilonka volt, aki vállalkozott arra, hogy az egyébként rettenthetetlen gavallért tervéről lebeszélje.
– Kár – felelt Andrásfy úr, és az égő taplódarabokat sóhajtással a házat körülvevő, mély havakba nyomdosta.
(1925)509
