HARMADIK FEJEZET • Indiában rossz volt a termés
HARMADIK FEJEZET • Indiában rossz volt a termés
A vörös postakocsi tulajdonosa, Alvinczi Eduárd Magyarország egyik legrégibb családfájára tekinthetett vissza. Alvinczi de genere Gut-Keled, Nagy Lajos temesvári bánusának és régi nádorispánoknak maradéka, a legbüszkébb ember volt Budapesten. Büszke volt honfoglaló ősére, aki vezéri tollat viselt a süvege mellett, és büszke volt arra, hogy ha megint királyt választana a nemzet a Rákos mezején, származásánál fogva neki volna jussa a királyi koronához. A Hohenzollernek még kecskepásztorok voltak abban az időben, amikor a Gút-Keled nemzetségéből származó fiák várkapitányok és bánok voltak. Sőt, a moszkvai történettudós véleménye szerint a vezérlő Gút-Keled nyilván azon királyi törzsből származott, amely messzi napkeleten, a Don folyó táján uralkodott, és lóháton járt az egész nemzet. (Alvinczi úr megelégedése jeléül egy csorda jószágot óhajtott küldeni Moszkvába a professzornak, a gulyások már készülődtek is a nagy útra, amelyet lóháton kellett volna megtenni, azután mást gondolt a szeszélyes Alvinczi. Diaz Hermanos Y Co. habanai cégnél száz darab szivart rendelt, a földkerekség legjobb és legdrágább szivarját, amelyet aranyvágású levél kíséretében küldött el a tanárnak.) Alvinczi Eduárd fiatal éveiben természetesen Oxfordban evezett, majd a párizsi osztrák–magyar követséghez került. Harminchárom ősét vonultatta föl a kamarási próbához, holott kevesebb is elegendő lett volna. Harminchárom régi zászlósúr és várkapitány ment Bécsbe az udvarmesteri hivatalhoz, hogy a párizsi attasé diplomatafrakkjára rákerüljön a két kamarási gomb. (Alvinczi úr bizonyosan úgy látta álmában, hogy Miklós, a temesvári bán a buzogányával megdöngeti a Burg kapuját: „Nem kérni jöttünk, hanem jogunkat követelni!”) Rómában egy csodálatos olasz grófnő szeretett bele a kirgiz tatárkánok unokájába, a szerelem azonban rossz kabalának bizonyult, a „nemesek klubjában” egyetlen éjszaka elveszítette azt a százezer forintot, amelyet nagyasszonyanyja levendulaszagú ruhásszekrényében tartogatott arra az esetre, ha valami baj támad a ház43 körül. A nagyszerű asszony egyetlen könnycseppet nem ejtett, nyugodtan küldte el fiának a százezer forintot, amely abban az időben rengeteg vagyonnak felelt meg: három vármegyét lehetett volna rajta venni. „Fiam, most már nincs több pénzünk.” Csupán ennyit írt. Alvinczi Eduárd az olasz grófnő keze helyett tehát ismét hindu bálványát vette kezébe, amelyet mindig magával hordozott. Szentpétervárra helyeztette magát. Ámor azonban nyomon követte az ifjú diplomatát, s a szép, szomorú orosz táncosnő álmodozó szemét Eduárdunkra vetette. A táncosnőt a francia követ is imádta, szekundánsok ültek össze a Travellers’ Clubban, és a Travellerben mindjárt meg is vívták a párbajt az urak, csupán selyeminget hozattak lakásaikról. A flöreteket a kaszinó kozákja kiköszörülte, tűzben megedzette, Nevszky Sándor útján talán éppen akkor vágtatott az operába szánkóján a táncosnő, s vígan csilingeltek a csörgők, midőn az előkelő klub vívótermében Alvinczi tőre három ujjnyira a szív felett a francia követ mellébe fúródott. Piros vérsugár, elfehéredő arc, megcsukló térdek, és a halálnak napja északi fényét küldte a francia követ homlokára. A nizzai expresszvonat egy óra múlva indult, és három versztnyire Pétervártól a vasúttársaság barna kabátos inasai szupéhoz terítettek. Alvinczi bőven és jóízűen étkezett, majd nyugodtan aludt a szlípingkár fülkéjében, és alig várta, hogy Bécsben a Ballplatzon visszaadhassa követségi levelét. Hazajött Budapestre, megelégelte a diplomatáskodást. A régi „Arany Sas” fogadóban szállott meg, ahol már egyetemi hallgató korában is lakott: akkor egy szobában, most kettőben, mert a legényének is ott kellett aludnia, és éjjel levetkőztetni, lábát, kezét megdörzsölni, betakarni, és jó éjszakát mondani, mint otthon Ungban, az ősi házban, ahol a föld, a mező és a patak az első foglalásból maradott meg az Alvincziak kezén. Az ungi berkek zúgnak, rejtőzködő kuruc, bujdosó honvéd járja, a határszéli hegyek mint havas kísértetek állanak a tájon… Be nagy kár, hogy az „Arany Sas”-ban nem lehetett falusi komondort tartani, amely Alvinczi Eduárdnak éjjel ugatott volna.
(Midőn A lámpás érdemes szerkesztője elbeszélése ezen részlethez érkezett, Horváth Klára kisasszony alig hallhatóan felsóhajtott:
– Istenem.)
Szilveszter öreg író néhány nap múlva kopogtatott az „Arany Sas”-ban.
Szilveszter olyan öreg író volt, aki még lúdtollal Sylvesternek írta a nevét, és azért a legbüszkébb, hogy az öngyilkos Balázs Sándor reá44 testálta a köpenyegét. A folyosón először János inast fogta el, aki kurtanemes őseire éppen olyan gőgös volt, mint Alvinczi Zrínyi Ilonára.
– Fölébredt a fejedelem?
– Tessék köhögni az ajtó előtt. Tekintetes urat a köhögéséről ismerjük.
Szilveszter köhögött, mire bévülről egy fáradt, egykedvű „Na” hangzott, amely azonban annyi erőfeszítésébe látszott kerülni a hang tulajdonosának, mintha hosszú szónoklatot mondana.
– Sire, jó reggelt jöttem kívánni – mondta Szilveszter.
Alvinczi az ágy szélén ült, mindig az ágy szélén ült, mióta Pétervárt elhagyta, a lábán papucs, vörös Garibaldi-ing felett selyemkaftán, amilyent a napkeleti urak viselnek. A fején kerek, fehér kalap, amely alól figyelmesen, de bizonyos mélabúval tekingetett elő fekete szeme. A pusztai lovasnak van ilyen tekintete, midőn a ködben, felhőben fürdő messziség felé néz. Alvinczi keletre nézett, ahol ősapja király volt. Francia újságok hevertek a lábánál. Szilveszter felemelte a Gil Blas-t.
– Ma este egy Gil Blas című jelenetet játszanak madame Louise-nál. Én írtam.
A fejedelem unottan nézett szattyánpapucsára.
– Kis jelenet – ismételte Szilveszter.
– Igen rövid – tódította később.
Alvinczi fölemelte a fejét. Büszke pillantást vetett Szilveszterre.
– No?
– Sire! Ne haragudj. Szeretném, ha megnéznéd.
Alvinczi fölállott, vállat vont, keresztülment a szobán, és elgondolkozva nézett a sarokban álló porcelán kályha tüzébe.
A porcelán hófehérségéből élénk pirossággal tündököltek a lángok. Alvinczi egy-két darab fát vett fel, amelyet ungi erdőkből hozatott, amely fával az ősei tüzeltek, s a tűzre vetette. Megdörzsölte igen finom, de erőteljes kezét. Végignézett karcsú ujjain, amelyek a kardot, a kantárt szívesebben fogják, mint a nők kezét. Azután a selyemköpenyeg zsebébe nyúlt, és néhány aranypénzt vett elő. A tenyerébe fektette az aranyakat, s halkan, unottan megszólalt:
– Az angol a legszolidabb náció. Böfje éppen olyan jó, mint a pénze. Az angol arany a legjobb arany. Valóban annyit ér, mint amennyi a névértéke. Tessék, Szilveszter, próbáld meg!
Néhány Viktória császárnő fejével ékesített tallért nyújtott át az öreg45 írónak. Az aranyak eszkamotőri gyorsasággal tűntek el Szilveszter piros mellénye tájékán.
– Gil Blas! – mondta gyorsan köszönet helyett, mert Alvinczi visszavette az ajándékot, ha azt megköszönték.
– Majd meglátom. Ha egyéb dolgom nem lesz, átnézek a Madame-hoz.
– Estély lesz, szőr. Szoáré!
– Bánom is. Ne használj idegen szavakat, mikor van jó magyar szavunk. Azért nem boldogul ez a nemzet, mert ilyen írói vannak. Az én nagybátyám, a költő Alvinczi Jeromos idejében nagy gondot fordítottak a nyelv tisztaságára. Mindenesetre add át üdvözletemet Lujza őnagyságának, régi barátnőnknek.
Az író, akinek arca vetélkedett mellénye pirosságával, a köpenyeget megigazította, mint egy táncosnő a fátyolát. (Mindig köpenyegben járt, a Balázs Sándor köpenyegében. Musset Alfrédnak volt hajdanában ilyen köpönyege.)
Alvinczi egy fehér kis kosarat vett föl a földről. Déligyümölcs volt benne. „Ma kaptam Nápolyból. Barátnőnk szereti az ínyenckedést!” szólt, s furcsán mosolygott, mint egy keleti nagyúr a nők balgatagságán elmosolyodik. (Egyáltalán, a szobája olyan volt, mint egy régiségkereskedés. A falnak támasztva hevert a földön sok régi festmény, amelyet azonban a vászon hátán elhelyezett jelből egytől egyig ismert a fejedelem. Régi kardok, pisztolyok, ázsiai szőnyegek és hindu bálványok. Az egyszerű, szinte katonás ágy felett kis ezüstfeszület: Mária Antoinette lehelte rá utolsó csókját. Az éjjeliszekrényen rövid, vaskos kis pisztoly, mint egy bulldognak feje. Régi kis imakönyv, amelyből egy középkori francia hercegnő imádkozott. A betűk megfakultak, csupán az iniciálék piroslanak nemes, flandriai pirossággal, s az első oldalon világosbarnára fakult betűk, mintha vérrel írták volna: „1557. Noël. Henry”. S a finom kötésbe a Montmorencyek szárnyas, dámvadas címere préselve. Másfelé hírneves zsokék és versenyparipák pasztellképei, amelyeket csupán az angol urak szoktak megvenni, akik majdnem úgy szeretik a lovat, mint maga lord Derby. Az éji szekrény fiókjában aranypénzek sárgállanak elő billet doux-k és apró, eldobott levelek közül. Egy rózsafüzér, amelyet Medici Katalin morzsolgatott, és egy férfitestrészt ábrázoló, hosszúkás hindu bálvány, amelynek csúf, vörös feje széles vigyorgással nézett a világba. A falon hadi kopja, amelyet valamelyik Alvinczi vett el a temesvári basától, és az íróasztalon sürgönyök és levelek a világ minden46 részéből. A fejedelem naphosszat az ágy szélén ült, de mindent tudott, ami a világban történik. A különböző követségeken töltött évek alatt sok ismerősre, jó barátra tett szert.)
Mielőtt Szilveszter a kosárral köpenyege alatt elhagyhatta volna a szobát, Alvinczit hirtelen élénkség fogta el. Gyorsan fölállott, s az asztalról hosszúkás levélborítékot emelt föl.
– Hopp, Szilveszter, még adok neked valamit. Egy dolgot, ami még titok. Az angol gyarmatminisztériumban most állítják össze az indiai terméseredményt. Nos, a termés az idén rossz volt Indiában. A jelentést csak jövő héten publikálják hivatalosan. Te már tudod. Add el a titkodat.
Majd kiejtette a levelet kezéből, fáradtan az ágyra ült, és hosszasan a téli alkonyatba nézett. Borús vonás támadt keskeny ajka körül.
– Már este van! – mondta halkan, mert észre sem vette, hogy Szilveszter elhagyta a szobát.
Katonás komolysággal lépett be a legény.
– Mi újság, János?
– Öltözködjünk, nagyjó uram. A vacsorát már megrendeltem a kaszinóban.
Alvinczi tunyán kinyújtotta a lábát, s féloldalra dőlt, mintha az öltözködés idejét halogatná.
– Mit rendeltünk mára, János?
– Jeges dinnyét, lengyel levest, pulykát és marhahúst szószban. A salátát nagyuram csinálja. Boldváné csörögét süt.
– Csöröge! Emlékszik, János, a nagyapáméknál volt egy főzőasszony, otthon, Ungban. Milyen nagyszerű csörögét sütött. Az öregek jól ettek!
– Az egész világon a legjobban Ungban főznek – mondta komoly meggyőződéssel János. – Mennyi rosszat ebédeltünk Rómában, amíg az öreg tekintetes asszony utánunk küldte Ripkánét.
Alvinczi elgondolkozott:
– Mondja, Kerék, hová lett Ripkáné?
– A bajnóci öregúrék kocsisa vette el, mikor özvegységre jutott.
A fejedelem a múltba nézett.
A legény a gumikádat felállította a szoba közepén, meleg vizet hozott. Alvinczi törökösen maga alá húzott lábbal ült. Egyszerre leugrott az ágyról, és valamely gondolatot jegyzett fel hosszú, szálkás betűkkel egy könyvbe. Egy évszám volt s egy név. Aztán engedte, hogy a legénye felöltöztesse.47
A szemét s arcát nagyító tükörben alaposan megvizsgálta, szénaillatot freccsentett a szmokingja selymére, formás cipőjében többször megpróbálta a lábát, az ágyon heverő erszényt, újságokat a zsebeibe gyűrte, hogy megdagadt tőle a szmoking. Rövid, vassal bélelt somfabotot vett a kezébe, és a hóna alá pezsgőspalackot tett, amely olyan réginek és nemesnek látszott, mint az apátság miséskönyve. A velszi herceg pincéjéből való volt. Hatalmas, utazótáska nagyságú szivartárcáját különböző dobozokból való szivarokkal rakta meg olyan gondossággal, mint a gyógyszerész készíti csodaszerét. A bíbornoki övekkel ellátott csodaszivarok, amelyek a kubai köztársaság elnökének kézjegyével voltak ellátva, olyan bőséggel hevertek szanaszéjjel skatulyáikban a szobában, mintha Alvinczi úr volna a legelső dohánytermelő Habanában. „Alvinczi szivarja.” Fogalom volt Budapesten. A legdrágábbat, a legjobbat, a legnemesebb szivart jelentette.
A szivarokat a kaszinói bankettek után újságírók és hercegek zsebre szokták dugni. Finom és kedves emlékek ezek az Alvinczi úr ebédjeiről, amelyeket éppen úgy szokás megőrizni, mint a tihanyi kecskekörmöt. Olykor tovább adják a szivarokat: háziorvosnak, kritikusnak vagy bírónak… Alvinczi egy üvegcsőbe forrasztott szivarja körülbelül két évig vándorolt Budapesten, amíg egy részeg néger táncos elszívta. Kevesebb lett a pesti vagyon.
A főhercegnek, aki elmulasztotta a zsákmányolást egy ebéd után, János inas dugta köpenyegébe a havannarudat.
– Mi az? – kérdezte ijedten a császári katona.
Kerék János jóakaratúlag segítette tovább a tiszti köpenyeget.
– Csak tessék megtartani. Jó lesz majd otthon…
…Aztán egy csomó elintézetlen levelet fölnyalábolt, s a belső zsebébe dugta, miután gumiszalaggal átkötötte. Éjszaka, a kaszinó pamlagján heverészve (miután szokásos ezerforintos bankjegyét az ebéd kifizetésére fölváltotta, s a komornyik ezüsttálcán felszolgálta a visszajáró pénzt), Alvinczi úr előveszi újságjait, leveleit. A széles bőrkanapé megtelik levelekkel, sürgönyökkel. Arany ceruzájával megjegyzéseket ír a levelek sarkára, útmutatásul Szilveszternek a holnap írandó válaszhoz. Az éjszaka hosszú, s ugyanezért Carlyle kötetét is hóna alá csúsztatja. Azt a kötetet, amelyben a dárdák éjszakájáról s a nők forradalmáról van szó.
– Ha csak reggel jönnék haza, ötven pengőt kap tőlem, János! – mondja nagyuras szeszéllyel, és a túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és48 szénaillatos szobában, amilyen kabinetben Richelieu herceg tanulmányozhatta a fontos állami iratokat, átveszik birodalmukat a fogadó szobaleányai. A vértelen arcú szobaasszony fehér kötényében, szelíd, asszonyos frizurás fejével nesztelen léptekkel jön végig a piros szőnyegen. „Kezét csókolom”-ot mond, s halkan csörgő kulcsaival eltűnik.
A fejedelem megáll, mosolyog – talán Daudet pápája mosolygott így Avignonban a táncos provence-i nők után –, s fáradtan mondja:
– János, öt aranyat kap tőlem, ha ezt a szent asszonyt elcsábítja! Öt Viktória-fontot!
Így szól az inashoz, aki a borospalackot utánaviszi.
Még egy másodpercnyi élénkség, a szemben elragadó mosoly jelenik meg.
– Szilveszter – tódítja fáradt, de kissé fölcsendülő hangon –, tíz aranyat kap Szilveszter úr ugyanezért. Megmondhatja neki.
A szivar- és a parfümszagú kocsi belsejében – amely egész nap a fogadó előtt ácsorog hosszú lábú orosz lovaival – olyanformán helyezkedik el, mintha nagyon messzi útra indulna. A kabátba beburkolózik, a puha kalapot homlokára húzza. Lábánál elhelyezi a borosüveget, amelynek sárga gyöngyeit vacsorája mellé kristálypohárba önti.
– Jó éjszakát, János.
A kocsi ajtaja bezáródik. A lovak hosszú ügetéssel indulnak el a kaszinó felé, amely ötvenlépésnyire fekszik az „Arany Sas”-tól.
(„Istenem!” mondta ismét Horváth kisasszony, és a homlokára tette a kezét, mintha láza volna.)
Szilveszter éjszaka vidéki urakkal mulatott az „Arany Sas”-ban. Radics muzsikált, és a mulatság heves tempóban tartott éjfélig. (A piros mellényes öregúr nagyobb kedvelője volt a poétázgató, majd duhajra forduló mulatságnak, a kemény ivásnak, mint a nőkkel való enyelgésnek.) Madame Louise, más néven Donna Juana (sőt neveztetik vala „fehér kaméliás hölgy”-nek is) színészeket és írókat gyűjtött palotájába, ha rendes látogatói, a grófok és hercegek ezt engedélyezték. Az irodalmi estélyeken kiderült, hogy Donna Juana zseniális színésznő, aki egymagában játszott el teljes kis felvonásokat. Egy régi romantikus regény lapjairól volt kivágva ő… Majd többet beszélünk a „fehér kaméliás hölgy”-ről, most csupán annyit, hogy a Gil Blas című jelenet két férfi s női szerepét egymagában eljátszotta, és a vendégek közül Salamon Ödön író a Sarcey nyelvén mondott méltatást a háziasszony művészetéről. Szilveszter úr akkorára már elszökött, mert hírét vette, hogy Dapsy Pest49 megyei főszolgabíró az „Arany Sas”-ban muzsikáltat magának. Havas fergeteg zúgott a Belváros felett, a gázlámpák ijedten táncoltak, a borbélytányér zörgött, mint akár abban az időben, mikor Lisznyai Kálmán és Beöthy László bolyongtak éjszaka, s a Heckenast-féle nyomda (az ellenséges nyomda) vastábláit botjukkal megdöngették. Szilveszter Balázs Sándor köpenyegébe burkolózott, nagyokat szippantott a havas fergetegből, s így csakhamar sikerült elfelejteni a parfümös, kaméliás estélyt, hol az írók frakkban teáznak, a mai írók; mire az „Arany Sas”-hoz ért, kis pörge kalapját félrecsapta, s egy régi, duhaj Pest megyei nóta jutott az eszébe… (Ugyanezért tartott a mulatság sokáig.)
Már elmúlt dél, midőn Szilveszter barátjánál, pártfogójánál és hűbéres uránál, Alvinczi úrnál jobbágyi alázatossággal jelentkezett.
– Sire, az éjjel többet ittam a kelleténél!
A fejedelem a kályha előtt állott, és hosszú szipkából megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér füstje és egzotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni lehetett széles kalapú spanyol ültetvényeseket, zöldellő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbocos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél, s száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal. (A messzi tengerek termékei különös skatulyákban érkeznek hozzánk. Ugyan ki nem nézte még a tea- vagy fügedobozt különös figuráival? Mintha a fantasztikus földről jött küldemények a messzi országnak furcsa sajátságait hoznák magukkal. A kínai sárkány és a japáni gésák, Kuba kávéja, amelytől a kikötők illatosak és a teveháton hozott ázsiai szőnyegek: mind arra valók, hogy az ember a szobájában nagy utazásokra gondoljon.)
A fejedelem hosszadalmasan szívott szivarjából. Vörös selyeminge és arannyal kivarrt mellénye csillogott a fogadó ablakán beszűrődő téli napsugárban.
– Nem szeretem a részeg embert! – mondta megvetőleg. – Ellenben az éjjel nem hagyott nyugodni India rossz esztendeje. Ez igen nagy dolog, Szilveszter. A britek kincses- és éléskamrája hiányosságait nemcsak a lordok és serfőzők érzik meg, hanem az európai kereskedelem is. Azt lehetne mondani, hogy az egész földkerekséget érdekli, hogy Bombayban hány tonna rizst hajóznak be… Délelőtt napfényes idő volt, és rövid sétát tettem a városban. Valakit láttam… Különös, ibolyaszemű leánykát, aki mintha a közelgő tavaszt hirdetné.
Szilveszter nyomban félrecsapta a köpenyegét.50
– Azonnal tudósítom a Madame-ot. Elő kell teremteni az ibolyaszeműt. A nagyúr parancsolja.
Alvinczi a füstbe nézett.
– Nem – mondta vonakodva. – Nem barátnőnk gyöngéd kezei közé való. Valaki más, valaki, aki rendkívüli. Olyan, mint egy pasztellkép, angol művész nemes ecsetje alól. Csupa gyöngédség és kellem. Nyúlánkság, erő és karcsúság. Ha Walesben találkozom vele angol barátaimnál, kopófalka-vadászat után, egy Anna királynő-korabeli kastély halijában, talán kevésbé csodálkoztam volna látásán. Vörösesszőke haja tündöklő, mint a nyári napsugár a búzaföldeken. Mondhatom – fűzte hozzá Alvinczi igen komolyan –, nagy tisztelője lettem a kisasszonynak.
Az öreg költő izgatott volt, mint hasonló körülmények között minden jó baráthoz illik.
– Verset fogok róla írni.
– Nem. Nem arra való – felelt csendesen Alvinczi. – Olyan fiatal, mint a küszöbön levő március, és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pírban égő aranyok, amilyenből a Szent Lajos koronája volt. Vagy egy nyári reggel az Alpesekben, körül a pirosló havú szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik, és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik.
– Kész költemény – kiáltott fel Szilveszter.
Alvinczi intett a kezével:
– Nem. Az a hölgy nem a te tolladra való, Szilveszter. Te csak írj Madame Louise-nak szerepeket és bordalt Dapsy főbíróhoz. Nápolyi kormányzó volt III. Miklós ősöm Lajos király idejében. Azt vélem, hogy a kisasszony leginkább nápolyi királynőnek illenék… Boszorkányos! Nem tudom elfelejteni, amióta láttam.
– Hogy hívják? – kérdezte Szilveszter.
– Clarence… Legalább magamban így neveztem el, amint messziről az utcán követtem. Öreg asszonyság kísérte, és a Mikádó utcában tűntek el. Kár, hogy nem élünk a középkorban, Madridban, ahol jelen helyzetemben segítségemre lehetne néhány kardforgató barát. A gyaloghintó megállana az éj sötétjében, s Clarence-t gyorsan elragadnám. St. Hermandad embereit jó toledói pengékkel tartanák sakkban barátaim.
– Sire, a legjobb toledói pengénél is ügyesebben forog barátnőnk, a Madame nyelve. Tavasznak sok üde kis virágát segítette ő már télfejű urak karjaiba.51
– Én még fiatal vagyok, Szilveszter. És nem tartanám méltónak magamhoz, hogy e váratlan kalandom hímporát, mézét, illatát aranytól csörgő kézzel levegyem. Szilveszter, én sokkal inkább tisztelem Clarence kisasszonyt, mint te azt fölfoghatnád. Igen. Tisztelem. Ez a helyes kifejezés. Például igen boldog volnék, ha neveltetéséről, jövőjéről én gondoskodhatnék.
– Azt hiszem, ez sikerülni fog, sire!
Szilveszter másnap a budai hegyek között bolyongott. A János-hegyen volt egy nagy köve és bokra, ahol gyógyítani szokta magát. Lelki purgatóriumot tartott itt a fűbe heveredve, múzsájával szeretkezett, s a termékenységet számtalan apró papirosdarabokon őrizte meg, amellyel tele volt a költő minden zsebe. A János-hegyi remetéskedés után szinte megtisztulva, megifjodva tért vissza az emberek közé: többé nem iszik, nem kockázik, bordalok helyett hosszú történelmi regényt ír, és kis lapot alapít Budán a helybeli érdekek támogatására, ami szintén legalább nyolcszáz pengőcske egy esztendőben. Pörge kalapját félrecsapta, és fütyörészve jött le a hegyről.
A fűszerest ezentúl hirdetési nyugtával fizetem – gondolta magában, amint a budai lap eszméje kibontakozott fejében.
Csupán harmadnap kopogtatott az „Arany Sas”-ban.
– Méltóságos úr? – kérdezte az inast.
– Már felöltözött.
A fejedelem útra készen állott a szobában. Csendes mosoly játszadozott arcán.
– Szilveszter – szólott lágy hangon –, ha kedved van, velem jöhetsz. Egy vén közjegyző irodájánál szállottak le a kocsiról. A jegyző táblája olyan régi volt, mintha már a török hódoltság idején is a falon függött volna.
A szűk és keskeny irodában, ahol a növekvő és pohosodó iratszekrények, a duzzadt íróasztalok és polcok olyan bibliai bőséget árasztottak maguk körül, mintha az egész ország valamennyi bélyeges papirosát itt halmozták volna fel, s a végrendelkezések koporsó- és viaszgyertyaszagot terjesztenek, annyi helyet sem engedtek a jegyző írnokainak, hogy némi kis húst vegyenek magukra.
A jegyző ellenben kövér és pápaszemes ember volt. Hajdanában éjszaka sokat tekézett a Kemnitzerben, tehát nyomban megismerte Szilvesztert.
– Én filiszter lettem – mondta az öreg író, hogy megelőzze a jegyzőt.
Azután beléptek a gondosan elzárt szomszédos szobába.52
Egy fekete szalonkabátba öltözött úr, akinek deres spanyol szakálla volt, mint a veteránok elnökének (akkoriban a veteránok voltak Pesten a viccelődés divatjában), és egy ijedt tekintetű, mályvaszín szoknyás asszonyság ültek a náddíványnak azon a részén, amelyet nem foglaltak el végleg a temérdek iratok.
A polgárnőknek körülbelül egyforma az arckifejezésük temetéskor, lakodalomkor, sőt nagyobb adásvételi szerződésnél is. Az ember sohasem tudhatja előre, mikor kezd az arcuk sírni vagy nevetni, mert mindkettő várható. A spanyol szakállas ellenben egyházgondnokhoz való ünnepélyességgel és komoly, erőteljes hangon üdvözölte Alvinczit.
– Jó napot, méltóságos úr.
Aztán helyet foglalt, megsimogatta a szakállát, be- és kigombolta szalonkabátját, mintha csak azon törte volna a fejét, hogy miért nem vette föl az ünnepélyes alkalomra veteránkardját.
Az íróasztal mellett, középre húzott széken, lila fátyolos kalapkában, finom, egyszerű, ruhácskában, kesztyűs kezét ölébe ejtve Clarence foglalt helyet. Ibolyaszínű szeme, aranyvörös haja, nyerges lába, finom tartása mint egy hercegnőé, aki véletlenül került a jegyzőhöz, hogy bérlőivel a szerződést aláírja.
Szilveszter nyomban kezet csókolt, míg Alvinczi tiszteletteljesen bólintott. Egy másodpercnyi csend. A polgárasszonyság elővette zsebkendőjét.
A kövér jegyző sebesen olvasta:
– Megjelentek irodámban Stümmer Péter és Stümmer Péterné budapesti, I-ső kerületi (Buda, Vár) lakosok… kiskorú Stümmer Lotti színésziskolai növendék… Másrészről Alvinczi Eduárd (de genere Gút-Keled) Cs. és kir. kamarás, földbirtokos…
Szilveszter szédülve támaszkodott a falnak.
A közjegyzői okiratban semmi más nem foglaltatott, mint az, hogy Alvinczi, a napkeleti királyok unokája a mai naptól fogva jegyesének tekinti Stümmer Lotti kisasszonyt, neveltetéséről, jövőjéről gondoskodik, szüleinek évi járandóságot biztosít, akik ugyanazért kötelesek leányukat ártatlanságban, tisztaságban nevelni… A kisasszony óhajtásához mérten a színi pályára lép…
Az aláírások következtek.
Szilveszter még soha olyan remegő betűket nem vetett, mint ez alkalommal.
Alvinczi jegyeséhez lépett, és megcsókolta a kezét.53
– Tehát ne felejtse el, Clarence, hogy az én jegyesem.
– Nem felejtem el – felelt egy csendes hang.
Alvinczi zsebébe nyúlt, és a Montmorencyek kis imakönyvét vette elő, e szárnyas, dámvadas címerű könyvecskét, amelyből régen violává lett francia hercegnők imádkoztak.
– Íme, jegyesi ajándékom.
Az öregekkel kezet fogott a nagyúr.
– Stümmer úr, neveljék gyermeküket tisztaságban. Én majd néha meglátogatom magukat. Menjünk, Szilveszter.
A „Sas”-ban ismét fölvette keleti kaftánját… A tüzet a fehér kályhában megigazította, kezét fázósan összedörzsölte. Elgondolkozott, és olyan hangon, mint ahogy álmában beszél néha az ember álmához, halkan mondta:
– Gyakran gondoltam arra, hogy nekem senkim sincs. Céltalanul, hiába élek. A politikától undorodom, a társaságot se nagyon kedvelem, magamban szeretek lenni. Most legalább lesz valakim, akivel néha elbeszélgetek. Akinek a sorsa az én sorsomhoz lesz fűzve. Lehet, hogy jó szerencse csillagomat hordja Clarence ibolyakék szemében! Franciául és angolul taníttatom. Szép és jó könyveket olvastatok vele. Lehet, hogy még sok örömöm lesz a kisleányban. Mindenesetre nagyon mulatságosnak ígérkezik az egész dolog. Holnaptól kezdve megkezdjük az őrszolgálatot. Szilveszter mindennap titkon Budáról Pestre és Pestről Budára kísérended Clarence-t, amiről azonban neki nem szabad tudni. Vigyázni fogsz reá, mint a két szemedre.
– Igenis, sire.
Egy óra múlva János inas berontott a szobába.
– Méltóságos úr, itt van a hajós.
– Miféle hajós?
– Hát az a tiszt. A hajóstiszt.
– Marha kend. Tengerészkapitány úr ő.
– Mégiscsak hajós, mert vízen jár – felelt vállat vonva János.
A nyugalmazott tengerészkapitány mindig a legnagyobb meghatottsággal hajolt meg Alvinczi előtt. A fejedelem aranyai bőven pótolták kegydíját. Olyan bajusza volt, mint egy német rablólovagnak. A szakálla hegyesen előrenyomult.
– Kapitány – kezdte Alvinczi –, önt megbízható férfiúnak ismerem. Szilveszter titoknokom s régi barátom napok óta különösen viselkedik. Legyen szíves megfigyelni Szilvesztert, s erről nekem jelentést tenni.54
A tengerész összeütötte a bokáját, s eltávozott néhány jó aranyfonttal.
János ismét a szobába nyomult.
– Csengetni méltóztatott?
– János, a hajóst meg kell figyelni. Kíváncsi vagyok, mit csinál egész nap.
– Úgy lesz, méltóságos úr.
Estefelé Madame Louise titokzatos kis kastélya előtt állott meg Alvinczi kocsija.
A széles ereszű ház (amely rózsaszínű függönyeivel, villámfényes ablakaival s virágzó japáni fácskáival egy régi belvárosi utcában húzódott meg) halkan, szinte jeladásra felnyitotta kapuját, midőn Alvinczi a kocsiból kiszállott.
Az érzelmes arcú, szelíd, álmodozó tekintetű, könnyű fehér selyembe öltözött elegáns dáma mély meghajlással fogadta Alvinczit, mint valamely fejedelmet.
– Parancsoljon, Monte Cristo uram.
(Ebben a házban minden látogatónak álneve volt. Az igazi név, amelyet csak az úrnő tudott, sohasem hangzott el sem a cselédség, sem a vendégek előtt.)
– Kedves Lujza barátnőm – mondta Alvinczi úr a díványon elhelyezkedve, ahol délutánonként Magyarország egyik leggazdagabb zászlósura szokott ezüst fejével szundikálni, mert igazában csak itt tud aludni, miközben Louise asszony a Kis Újság-ból az újdonságok címét olvassa föl, s a címeket kommentárokkal kíséri a herceg, míg elszundít, s szerepét Louise tölti be, mondván: „Összeégett varrónő.” Az ördög kíváncsi rá, miért nem vigyázott a ringyó…
– Parancsoljon! – felelt alázatos meghatottsággal Madame, mert hiszen senki se ismerte úgy az embereket, mint ő, s a fehér szárnyas ajtókat a jobbra-balra nyíló kis szalonok felé – ahol királyok, bíborosok és nagykövetek szoktak üldögélni a virágos selyempárnákon – gondosan bezárta.
– Kedves Louise barátnőm – kezdte ismét igen elkomolyodva Alvinczi, és halovány, sárgás arcán különös megindultság mutatkozott –, gyermekkorom óta szolgál mellettem Kerék János inasom. Fontos okom volna megtudakolni, hogy mivel foglalkozik Kerék János inasom. Kérek egy pohár vizet!
Ezüsttálcán szolgálta föl a vizet a Madame. Majd figyelmesen, két ujját alsó ajkára téve nézett maga elé.55
Alvinczi egy csomó Viktória-aranyat tett az ezüsttálcára, amennyi a kezébe akadt, s kényelmesen, megelégedetten kelt föl a díványról, amelynek párnáit Louise asszony saját kezűleg hímezte.
…Horváth kisasszony, aki mind ez ideig álmodozva hallgatott, megragadta a szerkesztő kezét:
– Mondja, ki az a Madame Louise? Szokás őt meglátogatni? Én meg fogom látogatni.
Rezeda úr vállat vont. – Nem hiszem, hogy megtenné. A Madame talán nem is fogadná. Ismeretleneket nem szokott házába ereszteni.
– És ha ön pártfogásába venne? – kérdé alázatos tekintettel Klára.
Rezeda úr ez egyszer tagadólag rázta meg a fejét:
– Madame Louise igen mulatságos nő, de nem szoktak azzal dicsekedni a nők, hogy házához járnak. Természetesen olyan nőket gondolok, akik még férjhez is óhajtanak menni.
– Furcsa – mormogta Klára, s elgondolkozott.
Az étterembeli zenekar, mintha csak megsejtette volna Urbanovicsnéban a bőkezű pártfogót, aki arany karperecét szokta odahajítani a prímásnak, ha kedvére valóan vonja a vonót, ugyancsak kitett magáért. Mintha a muzsikusoknak, pincéreknek, bérkocsisoknak külön nyelvük volna. Néha egy kézmozdulattal árulnak el valamit. A koldusok és tolvajok keresztbe fektetett szalmaszálakkal jellemeznek egész városokat a határkőnél. A cigányprímás már nem is muzsikál másnak, mint annak a vastag aranyláncnak, amely Urbanovicsné csuklóján foglalt helyet. A különböző nóták egymást kergették. Ábrándosak és érzékiek, bolondos amerikaiak és francia dalocskák. A cigányok állhatatosak maradtak, bár a horvát asszonyság egyetlenegyszer sem vetette fel a szemét. Végre a Valse de Moscou hangjait kezdte próbálgatni hátul, a cimbalom mögött egy festett bajuszú, dagadt szemű kontrás, akinek olyan kimerültség ült az arcán, mintha emberöltők óta éjszakázna. (Talán már a Rákóczi táborában virrasztott a sípon valamelyik ősapja!)
Urbanovicsné csakugyan felemelte a fejét, és a cigányok felé nézett.
Régen hallotta a valcert. Ulánusok szolgáltak Fehérvárt. Tiszti bál volt. A kapitányt Henriknek hívták.
A kisasszonyok nemkülönben elábrándoztak a régi valceren. „Tél van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja, és a nők acélszürke szemében56 mérhetetlen álmodozás látszik az ezüstkarmú szántakarók alatt. Puskint hozzák véresen párbajáról… Vagy a francia attasét… a tatár kán: Alvinczi Eduárd most száll a követség előtt szánjába, s a pályaudvarra hajtat. A hosszú farkú lovak nyargalva tűnnek el a hóesésben… Az expresszvonat pompás barna kocsijai már villamos fényárban úsznak a pályaudvaron, és jó szagú bőröndök szagával telnek meg a fülkék.”
Nem nehéz kitalálni, hogy Horváth Klára drámai művésznő gondolta ezeket a Valse de Moscou alatt.
Rezeda úr néhány nap múlva személyesen vitte el A lámpás-t a színésznők lakására, a Pattantyús utcába. Szilvia az utcáról észrevette a szerkesztőt, s a keskeny előszobában várta, hol semmi más nem fért el, mint egy szarvasvadászat képe a falon. A fogas magasan volt, mintha a kalapok az utcára szeretnének nézni az előszoba felső ablakán át. Tulajdonképpen senki sem járt a színésznőkhöz.
Szilvián piros, fehér pettyes vászonpongyola volt, a karjai és nyaka meztelen, a haja egyetlen csavarintással volt kontyba tűzve, s üde illat áramlott kebléből. A kis lakkcipők szinte fülelve néztek elő a rövid ruha alól.
– Elhozta? – kérdezte nagyon melegen az operetténekesnő. – Benne van már a – lábam?
– Nagyságod azt hiszi, hogy lapom tán mindennap megjelenik? Korántsem. Csupán hetenkint, s akkor se mindig. Majd talán a legközelebbi számban helyezhetek el néhány gondolatröppentyűt nagyságod lábáról, ha ugyan még akkor megjelenünk.
– Addig is nagyon köszönöm – felelt Szilvia, és csaknem átkarolta a Rezeda úr nyakát, amint a vállára tette a kezét. Üde arca, amelyről a hideg víz s jó egészség olyan jó szagúan áramlott, mint a hajnali harmat fehér rózsa kelyhéből, Rezeda úr bús orcáját mintegy véletlenül megérintette… Mélázó, messzi álmokat látó szeme ismét kis cipőjére, aranynyilas, áttört harisnyájára vezette a férfi tekintetét, amint a piros pongyola alatt szétvetett lábfejjel állott a kis előszobában.
–Tudom, tudom – mondta nevetve Rezeda úr. – Nagyon ügyes lába van!
– A lámpás! – szólt Szilvia egyenkint tagolva a betűket, mintha mindegyik betűnek megadná a különös tiszteletet. Azután fogta az újságot, s a szekrény tetejére hajította.57
Horváth kisasszony fehérneműt foltozott, Szilvia a szerkesztő válla fölött fölkiáltott:
– Klára, dugd el a nadrágokat!
Klára első ijedtségében egy-két fehér ruhadarabot nyomott a szoknyája alá, azután megint elővette.
– Bolond vagy, Szilvia. Hisz Rezeda úr nem kíváncsi a mi nadrágunkra, látott ő már eleget. Pláne ezek a nadrágok olyanok, amilyeneket a rendes polgárasszonyok viselnek. A felső leányiskola növendékei… Csipke nincs egyiken sem, mert hiszen nem arra való, hogy valaki valaha lássa rajtunk.
Rezeda úr azonban szokása ellenére nagyon élénken nyomult előre, s a kérdéses női fehérneműt nagy érdeklődéssel vette kezébe.
– Nagyszerű, már régen utálom a csipkés fehérneműt. Ilyenre vágyódtam, amelyben lyukacskák és pirossal és kékkel horgolt levelecskék vannak. És a derékon csokorba kell kötni a szalagot.
Amire Klára mégiscsak kivette a szerkesztő úr kezéből a ruhadarabokat.
Rezeda úr felborzolta a haját, és a kalapját a földre dobta, mint egy majálisozó diák.
– Színésznők otthona! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztellképek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérynék volnának. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben, s bévül egy név, egy régi grófnő neve. Vékony talpú selyemcipőcskék fehér harisnyás lábakon, hol a térd alatt atlaszszalag leng a megtelő, lassan domborodó lábszáron; nagy virágú szoknya, amely mint üvegharang a kert ritka növénye fölött, a derékra kötve drága kincseit rejti; kis kalap, amely rózsaszínű szalaggal van megkötve az áll alatt, s alatta hullámzó fürtök, mint megannyi kígyók; élveteg, nagy szemek, gyöngéden megfestett arc; kopottas utazóláda s néhány száraz koszorú és megfakult, régi színlap; így gondoltam hajdanában a színésznőt. Vajon mi maradt meg a régi pasztellképből?
Klára a cérnát fogai közé vette. A varrógépre mutatott.
– Ott szoktam varrni.
Szilvia fölhajtotta a zongorája fedelét. Rózsaszínű medáliából fehér58 fürtös pásztor és pásztorleány nézett elő. Fehér, fürge ujjait végigfuttatta a billentyűkön.
– Itt szoktam ábrándozni.
Rezeda úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni hangulatából, amelyre, úgy látszik, már régen készülődött:
– A színésznő, hölgyeim, különös teremtés. Minden színésznő lehet istennő vagy regényhősnő. Még az öreg Locsarekné, a híres komikáné is különösnek s nagyszerűnek látszott, ha zöld kendőjét magára borította. Pedig csak egy zöld kendő volt… A furcsa színű és szabású ruhák, köpenyegek, kalapok és tollak, amelyeket mintha külön gyártanának a színésznőknek, nemde arra valók, hogy a színésznők ruházkodásuk révén is érdekesebbek legyenek a civil nőknél? A festéktől megjelzett arcok és a mindenféle fátyolok, tüllök, csokrok, amelyeket a színésznő elhelyez magán: szintén csak azért vannak, hogy a férfiak megbolonduljanak. Mármost csak egy kis fantázia kell hozzá, hogy az ember elgondolja a szent rajongásokat, az imádott szerepeket, a hosszú éjjeleket a szerep fölött, s küzdelmeket és szenvedéseket, vándorlásokat, szegénységeket, szerelmeket és szép emlékeket, amelyek minden színésznő életében előfordulnak… A színésznők a legérdekesebb nők a világon. A jó Isten árvaleánykái.
Klára csendesen nevetett.
– A tejesasszony gyakran megtagadja a hitelt. És a fűszeresnek udvarolni kell.
Szilvia azonban ragyogó szemét, felpiruló arcát lelkesen fordította Rezeda úrra. A zongorára ütött, és érzelmesen énekelte a Hoffmann szerelmi dalát.
A zene alatt Klára halkan megkérdezte:
– Nos, mi van a barátunkkal? Monte Cristo gróffal? Még mindig nem lehetek oly szerencsés, hogy megismerhessem?
– Komolyan akarja? – mormogta elboruló arccal Rezeda úr.
Klára megsimogatta a szerkesztő fejét, és anyáskodva szólt:
– Fiam, hát maga nem ismer még engem? Azt hiszi, hogy lehet engem elcsábítani, ha én nem akarom? Monte Cristo úrnak vagy bárkinek? Ha egyszer valakié leszek, magáé leszek, Kázmér.
Rezeda Kázmér már csaknem harmincesztendős férfiú volt, ez idő alatt járt lyukas cipőben, s volt egyszer tizenkét lovaglónadrágja, midőn ezer pengőt örökölt. Tehát többet megpróbált az életben, mint az átlagemberek. Azonban mégis… Már sokkal bölcsebb férfiakat is hálójukba59 vontak a női cselfogások. A lámpás szerkesztője elpirult Klára simogatására.
– Tehát: ma este – mondta gyors elhatározással – Madame Louise estélyt ád, s engedelmem van, hogy kegyedet az estélyre bevezessem.
Horváth kisasszony fölállott, és gyorsan homlokon csókolta Rezeda urat; ez azonban szomorúan nézett a földre:
– Éppen annyi, mintha eladnám Marokkóban a vásáron.
– Nem baj.
– A vész, a bánat, a nyugtalanság üszkét dobom lelke csendes tűzhelyébe. El fog zülleni. Talán fölfelé, talán lefelé: az mindegy. Lehet, hogy grófné lesz, vagy utca lánya.
Horváth kisasszony erre már nem is felelt. A ruhásszekrénynek mindkét ajtaját nyitotta ki egyszerre.
Talán egyikük se vette észre ebben a percben, hogy a zongora és a dal hirtelen elhallgatott. Vannak dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig.
Szilvia sápadtan összeszorította az ajkát.
– A kék bársonykosztümöt vedd föl, amelyben a Fedorá-ban játszottál – mondta később halkan Szilvia.
Rezeda úr egy darabig szomorú fejbólingatással nézte Klára ideges, örömteli készülődését. Gúnyos mosoly ült az arcára, majd csendesen nevetgélni kezdett, mintha a lábát fűrészelték volna. Remegő hangon, de vidor mozdulattal fölkiáltott:
– Hát a vén alsószoknya megunta már Pestet?
Kétszer is meg kellett ismételnie a kérdést, amíg feleletet kapott.
– Urbanovicsné vadászatra hívta meg Kürtöst a Dráva mellé – felelt szertartásosan Szilvia.
– Vadkanra! – kiáltott közbe Klára.60
