HETEDIK FEJEZET • A bécsi nők Pesten

Teljes szövegű keresés

HETEDIK FEJEZET • A bécsi nők Pesten
Május volt akkor Pesten.
A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasúti pályán, alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti állomásra, mintha legalábbis előkelő távoli rokonát, a pétervár-nizzai expresszvonatot óhajtaná utánozni, a hosszú pullmankocsik mindjárt megállnak, és selyemmel bélelt, arannyal díszített, villamos fényű fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomos gyárosok szállnak ki – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús egzisztenciáit és különösen erkölcstelen asszonyait.
Lefuttatás volt Pesten.
A pompás vasúti kocsikból a rendőri újságok megelevenedett típusai ugráltak le. Feltűnő eleganciával öltözött sportsmenek, akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás kávéházban húzódnak meg, és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek, és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy, sárga táskákban. A kivágott lakkcipő vagy a narancsszínű, magas sarkú fűzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk, és a tolvajzsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt, szemtelen gúnynyal néznek végig a Kerepesi úton.
A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér blúzoknak és sima szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagy tollas Rembrandtok igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik, és arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínű szájuk. A foguk fehér, és korán meghíznak. Jókedvűek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi94 udvarlását, a szeretőjük markőr a „Habsburg” kávéházban, és csupán nyerni jönnek Pestre.
Amíg a „Kék macska” és a „Flóra-terem” volt a legelőkelőbb mulatóhely Budapesten (amíg Somossy Károly felépítette a világ egyik legszebb orfeumát), a bécsi női típus képviselte az igazi artisztikát. A kövér, tejkeblű és a malac rózsaszínű bőréhez hasonlatos arculatú dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A Király utcai énekeskávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.
Carola Cecília éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és bárók frakkban (mintegy a „Kék macska”-beli élet utolsó fellobbanásaként) jártak, Blau bácsi ingujjban biliárdozott Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről lépésre követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők, akik alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle Frauenbatallion keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecília (akiért egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a „Fekete sas”-ban játsszék, és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öregurakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecília, midőn a Hölgyzászlóalj-ban a nemzeti színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték, és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A Hölgyzászlóalj vagy a manapság divatos Hulló falevél? Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola Cecília alakjáról nagyon sokat írhat. Ok tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten,95 hisz e portéka mindig kelendő marad, míg gazdag ínyencek és ledér nők élnek a földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a fekete harisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi, és Blau Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a díva lakkcipőjéből, Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy, szürke szakállával francia dalokat muzsikál, és Somossy úr együtt mulat ott vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz, és olcsón mulatni lehet – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a „Temető”-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár modorban előadott dalain, és a Kósa-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; nagy divat volt májusi délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord derekán, és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet, és a néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!”, mondják az emberek, és kelet és nyugat minden pompája megjelenik képzeletükben, és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója és gourmand-ja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom maroquinbőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg, és könyvtárában bizonyosan feltalálható, hogy a drága Svarz Mici hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főzött a Vasvári Pál utcában, és „lokál”-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli lányok együtt táncoltak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálta az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből egy felbontott régi sír sötétsége meredt elő, s gyakran ömlött tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és beteg gyermek várta); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi lányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát viaszgyertyadarabbal pótolta, a bolondos Gréte tébolyodottan tépte össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajtott lenni: e korban Roeder és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek arról,96 hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros hangja.
Orfeum!
Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamosfényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta, rövid szoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopasz fejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik jéghűtőjében a francia dombok borát, és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengőbongó orfeumzene. A nagyvilág, Párizs, Nizza: eljött hozzánk vizitbe egy estére. Aztán elment Cecília, s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamódüzlete van a Ringen, és Pestre csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi lóversenyre.
Ilyenkor írják az újságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság Budapestre.
Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kislány korában a Sugár úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann piros kerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér, és négyes fogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi újságíró, mint az élet főrendezője, élénken előrehajolt hatalmas pofaszakállával, és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövid farkú lovaikat, mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott, és a férfiak térdükre húzták a pepita nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!
Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyús utca hölgyeit, és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehér pettyes97 ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután fiákert hozattak.
– Hölgyeim, csupán az éjjeli kasszírnők és fél világi lepkék szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.
A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.
– Ha szégyell velünk jönni, ne jöjjön velünk – monda élesen Klára.
A bús férfi beleegyezett sorsába.
– Becsületemre – dörmögte –, úgy érzem már magam, mint egy makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.
A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztellképek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, kesztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely ízlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A kesztyűs talán külön kesztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajon honnan van, hogy azt a legügyesebb, leggazdagabb zsidó nő sem tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú felsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.
Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi fekete szakállas, fehér kalapos feje bukkant fel a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvűen himbálta a karján.
– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.
Horváth kisasszony azonban megállott, és olyan mosollyal nézett Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok vagy teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.
Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.
– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa szemhunyorítással. – Ugyebár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem el magát!98
(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá süllyed szégyenletében.)
Az ázsiai kán fehér kesztyűs kezével megemelte a kalapját.
– Van szerencsém – mondta minden meggyőződés nélkül, és futó, kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.
Rezeda úr vállat vont, s odavetőleg, a fogai között mormogta:
– Louise asszonynál… Az estélyen…
Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét, és a gyomorbetegek keserűségével köhintett.
– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a legnagyobb szívélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének, habár, ha énrám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.
Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony kezét, és eltűnt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen nyílt szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.
Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.
– Lelkem – kezdte az indulattól visszafojtott hangon –, maga úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Az hiszi, hogy Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.
– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi – felelt elkomolyodva Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rám ismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.
De Rezeda úr nem bocsátott meg.
– Nézzen körül a gyepen – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok feltűnő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak itt, hogy Alvinczivel vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.
– Milyen szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.
Éles csengetés hangzott.
A tömegben egy hetyke kalapú, piros mellényes, fehér szakállú öregúr törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta, és rozzant sétapálcájával integetett.
– Nagysádkám!99
Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.
Néhány barna kartonbilétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony kezébe.
– A fejedelem küldi – mondta a sietéstől elfulladva.
– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.
– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.
– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.
Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.
– Húsz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?
– Az Alvinczi lova. Ignác.
Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan visítottak.
– Innen úgysem látunk semmit a versenyből – mondta Rezeda úr. – Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő arcáról ítéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.
A Jockey Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr, és bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak futását figyelte.
Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.
Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.
A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken a magasból a paripák futását figyelte.
Aztán elvette szeme elől a gukkert.
Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.
– Ignác! – ordította ezer torok.
– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybe borult szemmel Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.
– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.
Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát elvezették. Fehér kesztyűs kezével boldogan tapsolt a kis termetű pejlovacska felé.100
– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.
…Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki.
– Vajon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.
Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:
– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek számít.
– Nagyszerű ember.
– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket támogat, s versenynap délelőttökön a Ferenciek templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért hívják Monte Cristónak.
Klára összecsapta a kezét:
– Imádom – mondta.101

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages