MÁSODIK FEJEZET • A színésznő és a lába

Teljes szövegű keresés

MÁSODIK FEJEZET • A színésznő és a lába
A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.
Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. A forradalmár ifjú hírlapírók, akik már Sardou-ra, Dumas-ra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld színkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjúság a klerikális vagy konzervatív lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét”, többnyire Budára járt, és az ottani operetténekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatánszoknyácskája a gellérthegyi alagúton túl, igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fújta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomorú szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr”, s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint meleg, pufók amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik fölvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespeare-t. Tehát itt nőtt fel a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hírlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak, és a befolyásos emberek csúnya leányainak udvaroltak.
Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját.29
De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, piros szegfűs, lármás zsidó fiúkhoz, nagy hajú volontaire-újságírókhoz, akik elvből gazembernek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala, s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomorú mosolygás volt az arcán, és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt, és a színésznők, ifjú, rózsaszínű, piszén mosolygó kis báránykák szűk nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámeaarcú Feld Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze költözött, s az esős évszak beállta előtt nem lehet a Nórá-ban játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú hírlapíró urak télire kőszínházba való szerződést ígértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnap estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja pontosan felbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a Charley nénjé-t ötvenszer, Goldstein Számi-t hatvanszor és Háromláb kapitány-t olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők nevében Király Gizi költőnő vett részt az előadáson, és nemes metszésű feje antik bánatot fejezett ki a Charley nénjé-nél is.
Az ifjú hírlapírói kar ez idő tájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A redakcióban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hírlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt kapott, és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehettek volna.30 Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony trilláit számon tartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerű Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép, és mosolya, amely új és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.
A telet fölváltotta a nyár és K. K.-t a liget s a budai oldal pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megtizedelte a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már feltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran állongott a Politikus Csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bólét, hisz a Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda” sem. (Nyár volt, szerelem volt, az igazi költő a budai Színkörbe járt Rip van Winklé-t hallgatni, és előadás után félig mámorosán keringtek Lisbeth keringői a fejek körül. És az akácfák mily jószagúak voltak! Az utcácskák sötétek… A Logodi utcában mandolint pengetett valaki éjfélkor egy sötét ablak mögött. Divat volt: a budai színésznőket ez ablak alá vezetni, és e helyen elmondani nekik, amit ők már úgyis tudtak…) A vakmerő Beöthy László még csak egyszerű udvarló (de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó aszkéta barát nyugalmával tartja kezét a vízcsapon. Miklós Andor, a magyar Pulitzer, Armand név alatt ír lírai verseket, és a szigorú műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajon írt-e azóta verseket?
Hát még a fiatal, névtelen hírlapíró urak! Színésznő szerető nélkül igazán nem lehetett komoly, számba vehető munkása senki a sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök újságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy interjút megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a határmezsgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridge-ben és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége. A pompás, fiatal újságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel egyszerre a világ legjobb újságjait kezdik írni Budapesten, a K. P.-ok, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt31 mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A kitűnő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!
Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget öreg nyárfái alatt, a nagydob pufogása a Stefánia útig is elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról május illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárus leányka bolyongott a színkör tájékán, és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények vérben forgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú páholyban, megdicsérte a színdarabokat, míg a túlsó oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag, szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hírlapírók már elhelyezkedtek, és a középső soroknál alattomos nevetése bugyborékolt felfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a fölvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparoné-ból játszván), a nagybőgős titkon fölhajtott söréből, s egy szőke, szemüveges, fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?
Urbanovicsné pompázatos ruhájában, teli kebellel dőlt előre páholyában, Szilvia fölsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!”, míg Horváth kisasszony, pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tűzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat, s nagyon meg volt elégedve, midőn a tűzoltó cserélgetni kezdte a lábát.
– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni – mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva –, midőn a kirohanás van, s Jézust! kiáltanak háromszor.
Horváth kisasszony megértőleg bólintgatott:
– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.
A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűz leány kebeléhez32 hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jó szagú fehér kesztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező, mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss, fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszú és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A kalapját kezében tartotta, és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára felé.
Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszöntést, mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.
– Ismerem ezt az Újhelyit – mondta felhangon, anélkül hogy szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani játszó barátnőjükről a nézőtéren, s szájuk alig észrevehetőleg mozog. – Sohasem tudta a szerepét, és persze most sem tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Újházinak kezet csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a cupringerhez.” De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben elszemtelenkednek. Gyorsírást tudott, és gyorsírással írt leveleket a fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek, s a gyorsírás jeleit minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony sanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.
Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggesztió folytán észrevette a bánatos lovagot, aki imént köszöntötte, s élénken viszonozta köszöntését.
– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el figyelmét.
– Rezeda szerkesztő – felelt Klára, s már nagy szemcsatát kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalos volt, mintha valamikor őszi este elábrándozgatott volna az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égette, leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt, s fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után33 nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér kesztyűvel folytatott eszmecserét.
– Kíváncsi vagyok – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné –, hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.
Klára fölemelte hamuszínű tekintetét, és élénk mosoly futott végig arcán, mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják. – Rezeda úr Debrecenben volt hírlapíró, és engem imádott. Nem találok ezen a tényen semmi csodálkoznivalót.
De már intett a szemével a múlt ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekintgető férfiúnak, aki nyomban fölállott helyéről, és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért pirult volna arca, hogy fél fejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú embereknél, és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.
A Dráva menti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.
– Rezeda – mondta –, az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, mikor leányságomban ábrándoztam.
– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.
Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult, és olyan halkan lélegzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását.
– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Rip-ben azt írta rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem – szólalt meg Szilvia halkan, széttagolva a szavakat, mintha maga is erezné a dolgok fontosságát. – És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben! Miért?
– Heh! – mondta a hírlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgysem a szavak számítanak, hanem a tettek.
S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hidak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden34 emelkedő kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakból annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.
– Minek? – mondta Szilvia, és hangjában csudálkozás csengett. – Annak, hogy ne mindig csak a régi színésznőkről merengjen a hasonlataiban!. .. Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhanc-ról, hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevér-ben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét ismerem.
– Kisasszony – felelt Rezeda olyan érzelmesen, mint a szent sír katonája föltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni –, akkor járt utoljára a vidéken az operett múzsája, midőn a molett énekesnők nem szégyelltek fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban, hogy a színésznők púderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka a saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek, hosszú szárú nyárvégi füvekből gömbölyűre fonva.
S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr, s gyors, kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabújával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugye?”
A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:
– Mert én voltam Don Quijote!… Pruty-pruty.
Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a kesztyűjével a vállára ütött.
– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.
– Pardon, azt hittem, a hölgyek már ismerik a legújabb pesti divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.
Így szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az megelevenedik.
– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna: „Reggelre úgyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?”35
– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most fensőbbséges hangon Klára, mint aki úgyis tudja, hogy csak inteni kellene a férfiúnak, s az fejest ugrana a Duna közepébe.
Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis boldogtalan emlékéhez nyúlna: egy revolvergolyóhoz vagy egy női arcképhez.
– Pesti lakos lettem.
– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?
– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.
– Nagyszerű – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.
– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.
– És melyek azok a kedves hírlapok? – folytatta Szilvia.
Rezeda hunyorított a fél szemével, mintha Európa legnagyobb viccét mondaná.
– Az egyiket A jó borkereskedő-nek hívják.
Szilvia összecsapta a kezét.
– Hallatlan!
Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.
– A másik neve: Keresztények Újságja. És a harmadik…
A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a viccsrapnel pusztításától.
– Harmadik lapom: A lámpás.
Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat, s így kénytelen volt bólintani.
– Persze a lámpagyújtogatók közlönye?
– Dehogy. Forradalmi lap az én lapom, amelyet én írok az első szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvígabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az újság mottója: „Jobb meghalni, mint élni”. Nemde, mulatságos?
Urbanovicsné hátrafordult:
– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.
– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth kisasszony. – Azt a tehenet úgysem lehet zavarni a szerepében, mert nem tudja a szerepét.
Egypár percig azonban mégiscsak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen36 mulatságos ember ő, mert teljes bizonyossággal fölköti magát holnap vagy holnapután…
A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott írni?
– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.
– Ej, haj! Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hírlapíró elvét? A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő uram?
Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna, és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkíséri messzire, amíg meg nem puhul.
– Azonban – kezdte, és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából. – Azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a népszerűségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…
– Rezeda, maga komoly, lágy, szomorú és ábrándos fiatalember volt a vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.
– Mikor maga játszott.
– Ferenc József-kabátot hordott.
– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.
– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyeket a polgármesterrel.
– Azt, hogy maga milyen nagyszerűen játszott a Nórá-ban.
– Oldalszakálla is volt.
– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia, és gyorsan a színpadra nézett.
– Tehát mit szokott írni a színésznőkről A Lámpás-ba? – kérdezte Klára.
– A derék és tiszteletre méltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen szaga van a szájának.
– Ah, nagyszerű. Tehát revolver lett?
– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását, és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vízen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már joguk, csaknem alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.
Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.
– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A múzsája bizonyára nem visel tiszta fehérneműt.37
– Az én múzsám, nagysád, mezítláb jár szegény, szalmavirágból hord koszorút, és pirománia a betegsége.
Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.
A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyúprémes színházi belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hírlapíró kezét.
– Küldje el nekem A Lámpás-t – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot közölne.
Majd hangosan megkérdezte:
– Velünk tart?
– A „Fehér hajó”-ba megyünk vacsorázni. Ugye, azt írtátok Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.
A színkör előtt egy szürke cilinderes gavallér állott. Szürke redingotján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.
– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik – mondta hangosan, mert ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól”.
– Kár, hogy már a „Fehér hajó”-ba ígérkeztünk! – szólalt meg bocsánatkérőleg Urbanovicsné, félig-meddig a szürke cilinderes úrhoz intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában Kürtös és unokahúga miatt.
A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkás tekintettel bandukolnak hazafelé.
– Lányok, vendégeim vagytok – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. – Kihúzták a török sorsjegyemet.
Rezeda úr a kocsijukhoz kísérte a hölgyeket.
– Ki volt a nagyszerű gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre kíváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)
– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt iszik.38
– Tehát várjuk, szerkeszt'ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiákerben.
Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő, s hátradőlt az ülésben.
A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak, és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak, és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.
– Kaposvárott szebb fogadó van. „A Szarvas” – mondta Urbanovicsné fitymáló hangon. – Hé, fogadós!
Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetű fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.
A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett, s mindenképpen jelezni kívánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.
– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi jellemszínészre?
– Nem emlékszem – felelt Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól enni.
– Tehát azt történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre senkinek. Megbolondult. Nagyszerű, ugye?
A nagynéni kedvencének szeretetre méltóan bólingatott, majd a két pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.
– Kár – monda sóhajtva –, hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrínyiben foglalnának helyet az asztalnál!
A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha borospoharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és szagát megvizsgálta. A savanyúvizekből csupán a „nőneműekkel” keverte borát, „Margit” és „Ilona” évek óta kegyében voltak. Pedig még harmincéves se volt egészen.
– Tudja, kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.
– Magának.
– Dehogy! Szilviának.39
Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
– Lássuk – mondta. – Húzza fel a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpás-ba.
Szilvia engedelmeskedett.
Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.
Szilvia orrocskája rózsaszínű lett, amint kíváncsian várta Rezeda úr szavait.
– Ügyes – monda a szerkesztő –, különösen azt helyeslem, hogy a boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.
– Kérem – szólt közbe Klára –, csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.
– Sajnos, én is csak beszélek – felelt nekividámodva a szerkesztő –, mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig, ugyebár, vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?
– Mi nem tudjuk e szokást, uram – mondta némi önérzettel Szilvia.
– Pardon bátorságomért!… Hajdanában, még Napóleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi újdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat, és a zsákba bújtatott hegedűk mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal álmodozása, és a szobában parfüm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?” – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!” Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok.
– Ami múlik, nem késik! – felelt Klára.
– Úrnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihótéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba, s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!” A cukrásznál a kisasszonyok vaníliával kínáltak, pedig azelőtt40 egyéb férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…” mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak elvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták”. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…” Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhúztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, Mylady.
– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára, s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.
– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Ígérjen például minden napért valamely kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi ígért Montmorency Clarence-nak.
Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került a szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!” – gondolta Rezeda úr.)
– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitűnő férfiú – fűzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján, s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.
– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.
A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.
– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette, és körülnézett, mintha más társaságot keresne.
Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürtéire vetett pillantást. „Jézus!” gondolta magában háromszor.
– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni, és az asztalhoz nyomta keblét.
– Ez a vén disznó – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.
– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalábbis mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.41
– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.
Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyúló réteken gyenge köd úszik, mintha a mezők álma volna.
– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.
– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjúember, hogy hozzá beszélek.
Klára nyomban elintézte a dolgot.
– Kürtös, ülj őnagysága bal oldalára.
– Miért? – kérdezte csúfolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?
A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.
– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni – mormogta, s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.
– Én nem tudnék egy hideg szájú férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.
– Nagyon helyes – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság.
– A férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.
– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda, s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!42

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages