NEGYEDIK FEJEZET • A legbarátságosabb pesti ház

Teljes szövegű keresés

NEGYEDIK FEJEZET • A legbarátságosabb pesti ház
Madame Louise írónő volt. Írt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinek-re mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Sévigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a Vigadó-beli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadour volt – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez idő tájt.
Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – ŕ la Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta, vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett vagy Corinna-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba, s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.
A régi regényeket írták ilyenformán, s higgyünk az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése, s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.
Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet sem tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak, és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai61 voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád) elolvasták az írók munkáit, a történelmet, és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő” lenge szökéseiről még bővebben beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy” megríkatja a világ minden könnyelmű teremtését, Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szívvel szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek”.
Tehát Madame a virágot árulta egy kis Szervita téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé, és térdig érő barna haja sátorként fedte; szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny, és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágos boltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott” – milyen regényesen hangzott ez valamikor! –, egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni.
A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.
Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhítat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.
– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítana. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.
Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.
– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.
Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főúr szívében. De62 ezekről ritkábban beszélt Louise-nak, mert nem tartotta Louise-t még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louise-nak bérelt, és fejét a nő ölébe hajtotta.
– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.
Szerelemről, vad ölelkezésekről vagy orgiákról, amelyek a maitresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fennköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhítatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró helyeken.
A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában, s még azután is, sok évig nemesen, szinte fennkölten gondolkozott, holott csak maîtresse volt, és semmi más.
Kár, hogy a fűszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot, és a kis fészek, hol a falon antik feszület volt s rózsafüzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdött az egyház ellenségeivel, éjjel víziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál!” – írta minden levelében az elhagyatott kis Louise-nak, akit egy nagy műveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.
A „Bayerischer Hof” ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak, s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét.63
Sohase küldjük barátnőnket egyedül vagy akár női felügyelet alatt külföldre, de talán még a szomszéd utcába sem.
A feleség fénylő rendjelcsillag a diplomatafrakkon, eltűnése hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk, s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el.
A két jó barát azután felnyitotta Louise káprázó tekintete előtt a nagyvilágot, operák ragyogó estéit, párizsi bálok tündéri pompáját, a Grand Hotel fürdőszobás lakosztályát és Monte-Carlo kábító levegőjű kaszinóját. Az expresszvonatok gyorsan járnak Európa fővonalain, de Louise értelme, gondolatvilága még gyorsabban kinyílott. A nagyvilág – amelyet eddig csak regényekből ismert – a régi dacos, makacs, de mindenekfölött becsületes dunántúli leánykából élvezni vágyó, selyemben, bársonyban és ékszerben tündökölni kívánó dámát formált. Jó társasága révén volt szerencséje megismerkedni őfelségével, Milán királlyal, és a nizzai versenyeken egy valóságos amerikai milliomosnak, egy sörcsászárnak nyújtotta át a névjegyét, ha Pestre jön, fölkereshesse: „Louise de Péczely”.
S ez idő alatt mindennap volt ideje, hogy útinaplóját folytassa, terjedelmes levelet írjon Fritznek és Budapestre Ferdinándnak.
A nemes Ferdinándnak bizonyos megtakarított pénzekhez kellett már nyúlnia, hogy Louise asszony után a megfelelő és kívánt pénzösszegeket elküldhesse. Mindazonáltal csupán ennyi megjegyzése volt az esetre nézve: „Kedves, te Párizsban elfelejtettél imádkozni, ezért vesztettük el itthon a csatát.”
Ah, igaz, külföldi utazása alatt Louise nem imádkozott. Otthon felejtette a rózsafüzért, amelyet pedig egy valóságos Metternich hercegnő forgatott egyszer ujjai között.
A gáláns Alvinczi (akkor párizsi attasé) Ferdinánd gróf barátnője tiszteletére olyan ebédet rendezett, amely még a diplomaták klubjában is ritkaságszámba ment. A longchamps-i versenyeken már egy csomó magyar arisztokrata vette körül szegény Ferdinándunk barátnőjét, aki odahaza oly halálmegvető bátorsággal küzdött a trón és egyház érdekében…
– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg – mondta komoly, harmatos tekintettel Louise a grófnak, midőn végre hazakerült Budapestre.
Ferdinánd megcsókolta a homlokát.
– Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég!
… Mi volt ebben a rendkívüli asszonyban a ritkaság, amely Párizsban64 és Budapesten egyformán a társaságok központjává tette? A Srottisok valamelyik őse tán megfordult XIV. Lajos udvarában, vagy csak szerencséje volt, mint azok a szegény nők mondani szokták, akik ugyanabban az ócska alsószoknyában végzik lepkepályájukat, amelyben kezdték? A nagyszerű nőket megcsodálják a férfiak, s nem tanakodnak rajta, hogy hol van a titka varázsuknak, amely Ninon de Lenclos korában is kiárad egyéniségükből.
Az estély, amelyre Rezeda úr Klárát vezette, művésznők és írók tiszteletére rendeztetett. (Általában Louise asszony csak a hercegeket és költőket szerette, más férfiakat nemigen vett emberszámba.)
A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött, s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott, és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskéhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermeklány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsul.
– Isten hozta az én vityillómba – mondta jókedvűen Klárának, mintha már nagyon régen ismerte volna. – Ma falusi mulatságot tartunk, falusi bort iszunk… Szilveszter, gyere, hadd mutassalak be.
Rezeda úr megérintette a Klára vállát:
– Az Alvinczi titoknoka!
Szilveszter, bár a Balázs Sándor köpenyegét levetette az estélyre, ehelyett piros, bojtos házisapkát nyomott a fejébe, és rövid szárú fapipát tartott a fogai között. Éppen egy versét olvasta fel a kis Bonifácz Bélának, aki cvikkere mögül hunyorgatva hallgatta az ódát, amely egy vén János-hegyi kődarabhoz volt intézve:
És a kő azt mondja:
Én leszek a sírköved.
Vadrózsának bokra
A temetkező helyed…65
Szilveszter fölállott, meghajolt Horváth kisasszony előtt, miután nőkkel szemben mindig igen udvarias volt, megcsókolta a kezét:
– Ha fiatalabb volnék, magáról verset írnék. De már öreg legény vagyok, és Bonifácz Béla a barátom.
Bonifácz kis, fekete ember volt, bozontos hajú és szakállú, amint a szent orosz nihilistákat álmodják az orosz diákkisasszonyok. A szeme azonban oly lágy és melankolikus volt, mint egy gyermeké, aki mindig halott édesanyjára gondol.
– Bujdosó úr – mondta Louise asszony a kis nihilistának –, a szép kisasszonyt magukhoz ültettem. Falusi estélyeken magam szoktam felügyelni a konyhára. Meg fogadni is kell a vendéget, ha ide bevetődik.
Jókedvű, teli kacagása, zengzetes hangja megtöltötte a kis szalont, ahol a velszi herceg ajándéka, egy aranypáva tartotta hátán a névjegytartó kosarat. Könnyű ruhájában, papucsszerű félcipőjében oly fürgén térült fordult, mintha sohasem hagyta volna el faluját és az ősi házat.
– Rántotta is legyen – kiáltotta Szilveszter –, mert az én fogam már rossz.
– Lesz, kedves komám. A perzsa sahnak is mindig rántottat csináltam, amikor szerencsém volt hozzá házamnál.
Szilveszter legyintett:
– Mit? A perzsa sah? Az is tudja, hogy milyen a jó rántotta? Máriabesnyőn lakott egy Németné nevű csárdásné… Patvarista koromban sokat jártam utána.
Fehér bóbitás, mosolygó képű, időses szobaleány, amilyenek régi vidéki házaknál anyjuk örökébe szoktak lépni, piros borral telt hosszú nyakú üveget helyezett az asztalra. A velszi herceg páváját egy sarokba tették.
– Dunántúli bor? – kiáltott föl Szilveszter.
– A mi falunkból. A nagyságos asszony falujából! – felelt a szobalány. – Ebből már iszunk! – mondta Szilveszter, és jókedvűen töltögete a poharakba.
– Szép kisasszony, a maga egészségére!
Klára nem lett volna igazi színésznő, ha nyomban belé nem helyezkedik a hangulatba. Nevetett, koccintott, ivott. Madame Louise a konyhatűztől fölpirult arccal sietett be. Az ajkával megérintett egy pohár bort.
– Ma mulatni fogunk. Mindjárt kész a vacsora. Ilics Ivánnak, házi ellenségemnek is hallom már a csoszogását odalent.66
Szilveszter gyönyörködve függesztette a szemét a szép Louise-ra, mint egy öreg nagybácsi nézi a húgát.
– Úgy, úgy, kedves komámasszony. Az ördög vigye el a perzsa királyokat meg angol hercegeket. Magyar poéta, a magyar huszár a legelső ember a világon. Emlékszik, mennyit mulattunk Budán a kis kocsmában szegény Balázs Sándorral?
– A német követ vizitjét is elmulasztottam miatta!
Klára ezalatt körülnézett a kis szalonban, ahol királyok és nagykövetek szoktak megfordulni. Sem itt, sem később, a lakás többi részeiben a rafinált, érzékcsiklandozó ízlésnek nyomát nem találta, holott regényeiben erről már olvasott. Polgári, nem is nagyúri kényelemmel berendezett szobák voltak ezek. Az egyik szalon a biedermeier ízlést dicsérte, a másik rokokóról beszélt. Az ebédlőben széles diófa asztal, pohárszék, mint valamely falusi úriházban, ahol megbecsülik a nagyapákról maradt bútorokat. Csupán arcképek voltak itt olyan tömegben, amennyi arckép csak egy fotográfus műhelyében szokott lenni. Csupa férfiak. A fölírásokat – amelyek bizonyosan a kép alsó részén találhatók – diszkréten eltakarta a ráma. De még így is fölismerte Klára az egyik képben Edwardot, a brit királyt. Amott egy bíboros állott finom arcával és ifjú és öreg mágnás urak valamely jelmezestély öltözeteiben. A legfőbb helyen egy nemzetiszín szalagos koszorú. A kőbányai ifjak ajándéka, midőn Louise asszony egy műkedvelői előadáson föllépett.
Másfelé a háziasszony képei fedték el a falat. Louise lóháton, Louise lovaglóruhában, hetyke kis cilinderben, majd leányosan egyszerű ruhácskában, kezében kis virág, máshol színházi belépőjét ereszti le gömbölyű válláról. Louise gyászruhában, Louise mint spanyol táncosnő, majd hosszú uszállyal és vagyont érő legyezővel kezében. Emitt egy polgárasszonyka a nyolcvanas évek divatja szerint, ott könyvet olvas, később hegyes lábú íróasztalkájára könyököl, s bizonyosan a Kökörcsinek-et írja.
Régi vidéki szalonokban, ahol a ház nőtagjai maguk végzik reggelenkint a takarítást, s a szoba napközben zárva van, őrzik meg ily féltő gondossággal a daguerrotypeket, amelyek apákat, nagyapákat, rokonokat ábrázolnak, s késő nemzedékeknek mutatják a magyar ruhás urakat és hölgyeket. „Phot: Jeney.” S negyven esztendő előttről gyöngyös fejkötőkben, széles virágos szoknyában néz vissza nagyanyánk.
Louise asszony széles ágya felett csupán egyetlen képecske volt. Egy gömbölyű aranyrámába foglalt halovány öregúr arcképe, akinek fején kackiásan volt félrecsapva a honvédsapka.67
Az éjjeliszekrényen Metternich hercegnő rózsafüzére mellett egy fiatal úr s fiatal leány arcképe.
– A fiamat nézegeti? – kiáltott föl Louise asszony, amint ismét a szobába lépett. – A fiam és a menyasszonya. Második fiam, aki megnősül. Elhagynak, elmennek, amint felneveltem őket. A férfinépség mind háládatlan.
– Nem az igazi fiai! – szólt közbe magyarázólag Szilveszter atya.
– Az mindegy. Úgy szeretem őket, mintha tulajdon véremből lettek volna. Különösen ez a Marci volt a szívemhez nőve. Háromesztendős se volt, amikor az apja, Szentléleki kapitány lebukott a lóról. A végrendeletében nekem hagyományozta a gyereket, hisz jóbarátom volt. Talán egy félesztendei keresgélésbe került, amíg a gyereket és az anyját egy galíciai orfeumban megtalálhattam. Aztán felneveltem Marcit. Az anyja húsz év alatt csak egyszer látta. Moszkvában férjhez ment egy bőrgyároshoz. Bizony, egyéb gondja van neki, mint a Szentlélekitől való fia. De azóta van már új fiam, Szilveszter. Postán kaptam. Párizsból küldte egy szegény barátnőm, akinek rosszul megy a sora. De azt falun neveltetem. Hadd legyen, aki átvegye falusi gazdaságomat, ha én már megöregedtem. Most pedig gyerünk ebédelni. Ilics Iván éhes.
Az ebédlőben valóban ott találták már Ilics Ivánt, egy görbe orrú, sunyi tekintetű, deresedő hajú férfiút, aki éppen az evőkést köszörülte a zsebkésével.
– Mindig tompák a kések, Louise! – mondta szemrehányólag.
– Hogyne, majd éles késeket tartok, hogy ha egyszer megharagszik rám, belém döfje – felelt nevetve Louise. – Belém döfné, biz’ Isten, belém döfné. Ilics Iván nagyon veszedelmes ember – magyarázta Klárának a háziasszony.
Ilics Iván szomorúan lehorgasztott fejjel, mint egy beteg madár ült az asztal végén.
– Ilics úr regényhős – folytatta Louise asszony, mert láthatólag kedvelte ezt a témát. – Orosz regényből választottam a nevét. Húsz esztendeje asztaltársam ebédnél, s kártyapartnerem délután. Isten mentsen egy rekontrát megnyerni! Nyomban belém döfné a bicskát! – Ilics, vén disznó! Megint részegeskedtünk az éjszaka?
Ilics Iván gyermekes grimaszt vágott az arcával.
– Duda! Maga méregduda! – mondta, azután előre köszörülte a torkát, amint megtöltötte poharát: – Brr! Hazai bor! Megint savanyú lesz a kedvem egy hétig.68
Ám a bort nyelés nélkül leöntötte. Aztán gyorsan keserves arcot vágott, mintha tormába harapott volna.
Két karjára támaszkodott, és fenyegetőleg, gunyoros mosollyal nézett az ajtó felé, mintha csak azt várná, hogy vajon miféle, neki nem tetsző ételek kerülnek az asztalra!
– Így megy ez, kérem, már húsz esztendeje! – folytatta Louise asszony, a kis mosómedvéhez hasonlatos férfiról szőve a fonalat. – Minden délben meg akar verni a konyha miatt. A cselédeim már azt hiszik, hogy a vőlegényem, vagy talán titokban meg is esküdtünk. Pedig ha nekem egyszer uram lesz, annak olyannak kell lenni, mint Gábor arkangyalnak. Mondja, komám, nem tudna valakit kommendálni férjnek? Unom már magam. Férfi kellene a házhoz.
Ilics Iván csúfondárosan nevetett.
– Majd bizony, magát meri elvenni valaki! Hisz első nap az asztal alá kergetné!
– Ha ilyen pipogya volna, mint maga.
Bonifácz Béla már három pohár bort ivott, és a tyúkleves után abbahagyta az étkezést.
– Ott hibáztam el – mondta szokatlanul emelt hangon –, hogy nem sikerült a Hentzi-szobrot levegőbe röpíteni. Manapság minden másképp volna. Talán még a lapom is élne.
– Mi a baj, bujdosó uram? – kiáltotta a háziasszony. – Magáról írta Eötvös Károly a regényt: Aki örökké bujdosik.
Bonifácz heveskedve felállott, és megigazította a szemüvegét:
– Hogyne bujdosnék, kérem. Háromszor ültem királysértésért, kérem. Hatszor sajtóvétségért, kérem. Számtalanszor fogtak lázadási pörbe. S az embernek még ilyen pechje legyen! Nem sikerült a szobrot felrobbantani!
Az arca kitüzesedett, a haja megbomlott, a szemében az apostolok lángja ragyogott:
– Nem lesz ebből az országból semmi, amíg nem alakul át köztársasággá.
Új vendég jött, aki megzavarta a nihilista költő előadását. Kiérdemesült művésznő, Bártfai Lenke lebegett be a szobába, egyébként a Louise asszony régi ruháit és cipőit szokta viselni. Még turnűrt hordott, holott az évtizedek előtt volt a divat. Szertartásosan bókolt a társaságnak, Louise asszonynak megcsókolta az arcát és kezét.
– Bocsáss meg, kedves, nem akartam kompromittálni a házad… Egy69 cilinderes úr üldözőbe vett a Váci utcában! Nem óhajtom, hogy mindenki lásson befordulni. Mert ugyan micsoda véleménye lenne rólad? – fuvolázott a művésznő, akinek arcát a festék téglapirosra marta, és különös bodraival, fürtéivel, szalagcsokraival, mintha egyenesen a vidéki színészvásárról jött volna, amelyet félszázad előtt a Pannónia előtt szoktak megtartani. Elénk méltatlankodással folytatta:
– Kérlek, nem mondom: máskor… De éppen ma, midőn estélyre vagyok hivatalos?… Nem. Lehetetlen volt. Megbocsáss, kedvesem.
Ilics az asztal végén kuncogva nevetett. Bártfai Lenke a homlokáig húzta a szemöldökét:
– Udvari bolond úr! Akarom mondani: udvarmester úr, jegyezze meg, hogy Bártfai sohasem szokott hazudni.
Ilics Iván viharos köhögéssel nyelt le egy pohár bort.
– Hol pályázott, kedvesem? – fordult Klárához az újonnan jött. – Komjáthynál? Ismerem. Jobb színész volt, mint direktor. Nem? Krecsányinál? Az öreg Náci régimódi ember. Sekszpír, mindig Sekszpír. Vagy Verdi. Az embernek tönkre kell nála menni.
Bonifácz Béla, miután az asztal fölött nem beszélhetett, Rezeda úrhoz, szomszédjához fordult, és szónoki modorban, de elég csendesen magyarázta szenvedéseit, amelyekről, különben bortalan állapotban, mélységesen szokott hallgatni. Furcsa félreértése volt Bonifácz a magyar életnek. Komolyan vette a dolgokat. Költőnek indult, Jézus című drámai költeményét egykor majd kiássák a múzeumokból, ám jött Istóczy, Verhovay, és szegény Bonifácz elfelejtette Jézus-t. Fanatikus, szélsőbaloldali újságíró lett. Kis vagyonkáját elvitték a lapalapítások. Hol lakott? Merre járt? Tíz-tizenöt esztendőn át régi barátjait tisztelte meg néha, hogy ötven, esetleg húsz krajcárt kölcsönkérjen, amelyért a város egyik végéről a másikra gyalogolt.
A társaság vidám hangulatba emelkedett. A falusiasan elkészített ételek pompásan ízlettek a többnyire vidékről származott vendégeknek.
– El fogom játszani Gil Blas-t kiáltott föl egyszerre Louise asszony. – Lenke, segíts az öltözködésnél.
– Bravó! – mondta határozatilag Szilveszter. – És te, Béla, most már hallgass a Hentzi-szoborral.
A Madame fürge léptekkel tűnt el a mellékszobában, ahonnan csakhamar párizsi grizettnek öltözötten tért vissza. Csupán a szoknyáját tűzte föl, kis kendőt vetett a vállára, s kalaposskatulyát vett a kezébe.70
De mielőtt az előadás kezdetét vehette volna, az ősz hajú szobaleány ijedt arccal lépett be.
– Már megint meghalt az öreg Szentpéteri – mondta őszinte részvéttel, és levelet nyújtott át úrnőjének.
Szilveszter, a Gil Blas című jelenet szerzője, aki bizonyos idő óta székén olyan állásba helyezkedett, mint a szerzők, midőn színdarabjukat játsszák, mérgesen dörmögött:
– A legrosszabbkor hal meg a vén poéta. Nekem is mindig akkor küldi el a pártecéduláját, mikor egy fillérem sincs.
Madame Louise bánatos arccal olvasta a levelet. (Szebb volt szomorúan, mint vidáman.)
– Koszorúra, koporsóra gyűjtenek… Én már háromszor láttam kiterítve az öreget. Megcsiklandoztam az orrát. Arra sem mozdult. Hat neveletlen gyerek van a háznál. Hogyan is mozdulhatott volna! Küldd be azt az embert, Julis!
A szekrényhez lépett, és pénzt vett ki. Egy borszagú házmester jött be az ajtón.
– No, maga az, Krecsák bácsi? – mondta kedélyesen Louise asszony. – Itt van tíz forint, de el ne igya ám útközben. Tiszteltetem az öreg költő urat.
– Kezdjük! – türelmetlenkedett Szilveszter.
Louise asszony grizett módjára, ringatózva kezdett sétálgatni a szobában, mintha a párizsi utcán járna. Omnibuszt vár. A kocsi már közeledik…
– Notre-Dame? – kérdezte a kis grizett.
Most egyszerre hegedűhang hangzott fel a házban, valamely távoli szobában. Mintha valaki a húrokat hangolná.
– A Gyokó! – mondta Ilics Iván az asztal végén keresztbe álló szemmel. – Elfelejtettek neki vacsorát adni!
– Csend legyen – kiáltotta Louise asszony, és a nyakáig elpirulva, gyorsan kisietett a szobából.
Szilveszter fölsóhajtott:
– Sohasem játszhatja végig, szegény asszony… Nem hagyják békében.
Rezeda úr megtöltötte Ilics Iván poharát.
– Ki az a Gyokó? – kérdezte alattomosan.
Az udvarmester a szájára tette a kezét, de miután a poharat felhajtotta, szinte kérkedni kezdett:71
– Kinek mi köze hozzá? Duda gazdag, független asszony, azt tesz, amit akar. Papirosai vannak, életjáradéka van a gróftól. Miért ne tartana magának egy Gyokót? Gyokó a bujdosó honvéd, akinek a szobájában kell tartózkodni, mikor vendégek vannak a háznál.
Horváth kisasszony bánatos mosollyal a Rezeda úr fülébe súgta:
– Azt hiszem, otthon is maradhattunk volna. Ezért a társaságért kár volt fölvenni a kék bársonyruhámat. Úgy ülök itt, mint egy solymászó lovagnő a Navarrai Margit udvarából. És Alvinczit hiába várom.
– A háta mögött áll, mint a sátán – felelt Rezeda úr halkan, gúnyos arcfintorítással.
A szomszéd szoba ajtajában télikabátban, kalapját kezében tartva, unott, fanyar tekintettel állott Alvinczi. Az arca tán még sárgább volt, mint máskor, és minden szakálla különálló volt. Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsalnak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben, és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… A télikabátja gallérja a fülére volt hajtva, mintha a bíbornoki ruhát rejtegetné, amelyben este öreg egyházfejedelem módjára elkalandozik a Belvárosban. Egykedvűen meghajolt, és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló-lepett borosüveg ki ne csússzon hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt. A házmesterné nappal becsukta a kaput mögötte. A szeme hunyorgatva járt végig az ebédlőasztal körül helyet foglaló társaság tagjain.
Szilveszter úr csaknem az asztal alá bújt ijedtében. A kis Bonifácz azonban felemelte a poharát, és jókedvű, gyermekes hangján felkiáltott:
– Isten hozta, méltóságos úr. Éljen az ázsiai fejedelem! Tessék helyet parancsolni.
A kis termetű nihilista erőszakosan megfogta a sárga kán karját, és az asztalhoz vezette. A kalap és a borosüveg miatt nem is igen védekezhetett Alvinczi a támadás ellen. Kétlépésnyire leült az asztaltól, s miután csupán egy hölgytagja volt a társaságnak (Madame és Lenke távol voltak), nyomban Horváth kisasszonyhoz fordult:
– Sajnálom, hogy megzavartam a vidám társaságot… Kérem, csak mulassanak tovább.
Szerényen, szinte hódolattal bókolt Klára felé, mintha Eszterházy hercegnőtől kérne engedelmet. A hangja olyan lágy és szertartásos volt, mint egy szent lovagé, és a tekintete áhítatos volt. (Agglegény létére mindig72 valamely furcsaságot látott a nőkben, és őszintén tisztelte őket, mint azok a férfiak, akik az anyjukat nagyon szerették.)
Szilveszter ezalatt magához tért, és nyomban a fejedelem segítségére sietett. Kalapjától szerette volna leginkább megszabadítani, de Alvinczi csupán hideg pillantással felelt. Mintha Szilveszter volna az oka, hogy váratlanul társaságba keveredett.
Madame Louise lélekszakadva rohant a szobába. Hallatszott, hogy odakünn valami kemény kifejezést használt az ügyetlen szobaleány megfeddésére.
– Sire – mondta. – Bocsánat. Valóban, ha tudtam volna…
Alvinczi már jókedvűen mosolygott. Fölényes pillantást vetett Louise-ra:
– Bemutatás nélkül tolakodtam be. Kérem, asszonyom, legyen segítségemre!
– Monte Cristo úr, Német kisasszony, Tulipán úr… Ejnye, komámuram, hol járt az esze? – mondta gyorsan Madame Louise. – És a nihilista úr, de hát őt már ismeri méltóságod. Ő küldte az ázsiai pusztákról a hunszív nevű füvet méltóságod versenyparipáinak. Amely füvön a honfoglalásra induló magyarok lovai nőttek fel, s a nyeregkápában az ungi hegyekig tartott az otthonról hozott takarmány – mondá Louise asszony szónokias lendülettel, mert jó színésznő módjára tudta, hogyan kell egyes szavakat kiejteni.
Monte Cristo gróf azonban csak fáradtan bólintott fejével, és futó pillantást vetett a Horváth kisasszony fölpiruló arcába. (Mintha a hunszíven lelkesedett volna a kisasszony!)
– Amint látom, már étkezés után van a tisztelt társaság – szólalt meg végre igen komolyan Alvinczi, és a hóna alól elővette a pókhálós üveget. – Borral majd én szolgálok. Igen jó bor. Egy régi francia apátság pincéjéből való. Azt hiszem, az avignoni dombokon szűrték, ahol hajdanában a pápák bora, a Châteauneuf termett… Íme a zárdafőnök kézírása is igazolja a bor hitelességét. És a pecsét sértetlen. Igyák meg a szép nők egészségére.
Alvinczi már föl is állott, csendesen meghajtotta a fejét, és lágy, lusta lépésekkel kiballagott a szobából, Madame Louise az előszobáig kísérte. A szobában finom havannaillat maradt. Horváth kisasszony a kristálypohárban sokáig szótlanul nézegette az avignoni dombok megszentelt vérét… Rezeda úr halkan nevetgélt.
– Istenem – mondta később a Madame Szilveszternek –, meguntam,73 hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett, és a halál hegyes sipkáját orrára húzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.
Könnyed, természetes mozdulattal felnyitotta mellén a selyemruhát. Valóban az ólomgolyó ott hagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. Ámbátor a kövérségtől elrejtett lyukacska nem volt valami borzalmas látvány. A halál igen kellemetes, nobilis gavallér volna, ha mindig kesztyűs kézzel dolgozna, mint Paulikovics műtőorvos úr, aki a pisztolygolyókat kihúzogatja azokból a férfiakból, akik nőért lövöldöznek egymásra vagy önmagukra.
– Szép lövés volt – mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.
A Madame barna szemében alattomos könny jelent meg, mint amikor valamely szép, érzelmes dal után elábrándozik az ember.
– Tíz éve. Téli este volt. Egyedül voltam idehaza. S egyszerre csak nagyon kezdett fájni a szívem Elemér után. Azt hiszem, Elemért szerettem a legjobban, legigazabban életemben, pedig két esztendeig, amíg Elemér Párizsban tanult a Sorbonne-on, csupán érzelmes, hosszú leveleket váltottunk egymással. Mindennap. Nem csoda tehát, ha elővettem az éjjeliszekrényből a kis pisztolyt, az ágyra dőltem, a szívemnek szorítottam… Nem éreztem semmit, csak nagyon boldog lettem egyszerre. A durranást se hallottam, a lőporfüst szagát sem éreztem. Mintha hirtelen álom lepett volna meg, s valamely ablakon át láttam volna egyszerre a Hatvani utcát, a Kalap utcát, a Sebestyén teret, az egész Belvárost. S a bolondos Grósz Sándort is megpillantottam egyszerre, pedig csak egy-két valcert táncoltam vele életemben, amint a „Korona” kávéház fészeknek nevezett kártyaodújában talpra ugrik. „Gyerekek, Lujza agyonlőtte magát!” S egyik kávéházból, egyik utcából a másikba repül a hír: „Péczely Lujza meglőtte magát!” A kanyargós szűk belvárosi utcákon együtt száll a hír a széllel, orvosokkal, jó barátokkal, jó ismerősökkel telik meg a szoba, csupán ő nincs itt, messze van, Párizsban van… Én pedig boldogan mosolyogtam az ágyam körül tolongókra. Íme: ez A kaméliás hölgy igazi utolsó fölvonása, nem pedig ahogy Dumas fils megírta… A cselédeim körülöttem sírták át az éjszakát. Mindig régi cselédeim voltak. A gyermekkori dajkám, a dajkám leánya és unokája házamnál éltek. Milka szobaleányom húsz évig volt mellettem, s a házmestert még a régi házból hoztam magammal, ahol lakó voltam. Sírtak-sírdogáltak, és nem tudtam74 hozzájuk szólni, mert vér jött a számon. Öreg dajkám azonban megértette pillantásomat. A jobb kezembe adta az Elemér fotográfiáját. Míg bal oldalra azt a régi csontkoponyát helyeztem, amely egyszer régen, éjszakai lovaglás közben lovam lábai elé gördült egy kis falusi temető mellett az országúton… Így feküdtem egész éjszaka. Reggel, még alig virradt, már elhozták az újságokat: a fehér kaméliás hölgy, a híres Péczely Lujza öngyilkos lett… S egy nagy író tárcát írt rólam a Magyar Hírlap-ba.
Ilics Iván, ki idáig az ebédlőben tartózkodott a borospalackok társaságában, dadogva beszólott a nyitott ajtón:
– Engem teljesen kifelejtett a történetből? Ki írta meg a kis képes újságba, hogy miért lőtte meg magát? Ki tudta Pesten az igazat?
– Hallgasson, maga vén boroskancsó. Akkor is azt írta rólam, hogy anyagi romlásom miatt emeltem fegyvert, a börzén elvesztettem mindenemet… Pedig csak szerelmes voltam.
Szilveszter úr megindultan rázogatta a fejét. Nem, a regényes Madame Louise-ról nem tételezhető fel, hogy anyagi bajok miatt emelte volna fel a fegyvert. Sokkal nemesebb volt ő ennél!
Horváth kisasszonynak úgy ragyogott a szeme, mint két csillag. Istenem, egyszer tán ő is öngyilkos lesz még életében!…
Bártfai Lenke halkan, kuncorogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek.
– Madame, ön nagyszerű nő – ismételgette. – Imádom önt, Madame.
Louise asszony bágyadtan mosolygott, a két ujját az ajkára tette, mintha a rég elmúlt dolgokon gondolkozna, s a hibát keresné a történetben.
– A pisztolyt még Angliában vettem, egy orvosi könyvből pontosan kinéztem a szív fekvését, a kezem sem remegett: mégis életben maradtam. Pedig ha akkor meghalok, mennyi szenvedéstől menekülök meg! Többé nem csalódhatom senkiben! Ilics Ivánt elvitte volna az ördög. Vajon hol dörmögne az ebéd miatt?
– És a muzsikus kinek hegedülne? – kiáltott be a szomszédból Ilics Iván csúfondáros hangon.
Louise asszony erre komolyan megharagudott:
– Maga gazember! Maga tudja legjobban, hogy egy meghalt barátnémnak a fiát nevelem, kis udvari szobája van házamban, s az akadémián művésznek képeztetem. A gyerek néha ideges, mert nem szabad hozzám belépnie, ha vendégeim vannak… Mondja, Szilveszter úr, hát szüksége75 van arra egy tizenhat esztendős fiúnak, hogy itt mindenféle dolgokat lásson, amelyeken esetleg elgondolkozik?
Szilveszter úr válaszadás helyett felemelkedett, hogy majd megfenyíti a hahotázó Ilics Ivánt. Louise asszony azonban visszatartotta:
– Hagyja, komámuram, éjfél felé már sohasem tudja, hogy mit beszél! Csak azért megyek végre mégis férjhez, hogy ember kerüljön a házhoz, aki majd elbánik Ilics Ivánnal. Én már nem bírok vele. A fejemre nőtt. Mindennap azt várom, hogy mikor pofoz föl engem vagy cselédeimet! Rettenetes ember.
A Madame szemében őszinte könnyek tündököltek. A férfiak: Szilveszter, Rezeda úr és a nihilista költő haragosan néztek a szomszéd szobában lakmározó, kis termetű, bozontos férfiúra. (Ilics Iván éjfélkor mindig evett. Akár kávéházban, akár a Madame-nál: éjfélkor megéhezett.)
Ilics Iván színültig töltött egy poharat borral. Az asztalkendőt megigazította nyakában, s ünnepélyesen meghajolt a szalonbeli társaság felé:
– Isten éltesse a Duda vőlegényeit! Harminc vőlegényeit!
Madame Louise elnevette magát a komikus emberkén:
– Hallgasson, vén gazember.
Majd bizalmasan, bánatosan az öreg Szilveszter úrhoz fordult:
– Valami haszna mégiscsak van Ilics Ivánnak. Legalább harminc vőlegényem volt az utolsó tíz évben. Ilics Iván mindegyiket kikémlelte – kémlelni nagyszerűen tud –, kiismerte, kikutatta, s bebizonyította róluk, hogy a pénzemért akarnak elvenni… Istenem, mégiscsak nem érdemlem meg, hogy miután hercegek és királyok csókolták a kezem, vénségemre egy falusi nótárius a nadrágszíjával lássa el a bajom!
Horváth kisasszony, aki az estély folyamán már többször távozni akart, most végérvényesen fölállott.
– Későre jár!
Madame Louise mellé lépett, mintha a nyakán igazítaná a ruhafodrot, s halkan a fülébe súgta:
– Igaz ám… megkérdezte Monte Cristo, hogy ki az a szép szemű kisasszony!
Azután elfordult a Madame, mintha semmit sem mondott volna.
Rezeda úr hosszú léptekkel ballagott Horváth kisasszony mellett a sötét belvárosi utcákon. A szerkesztő nagyon keserű volt, mert észrevette, hogy Klára ábrándozik.
– Nos, megérte az estély a fáradságot? – kérdezte csúfolódva. – Nem jobb lett volna, ha Szilviával hármasban elmegyünk valahová Budára76 halat enni egy kis korcsmába, vagy egy józsefvárosi elhagyott kávéházba képes újságokat olvasni? Én mondhatom, nagyon rosszul éreztem magam.
– Nem érti ezt maga, Rezeda úr – felelt Horváth kisasszony. – Mégiscsak ez a nagyvilág kapuja… A Madame palotája olyan az én életemben, mint egy határszéli állomás. Elmarad vonatom mögött az unalom, a szegénység, a gond és az egyhangúan elmúló napok. Azt hiszem, most már csupa vidámság, fény és pompa következik. A kairói hotel, utazás Bombaybe, a párizsi nagy opera és Paquin ruhája… Talán ékszereim lesznek. S ígérem magának, hogy mindig antik ékszert fogok hordani. Istenem!… – mondá Horváth kisasszony, hogy rövid szünet után így folytassa: – Hisz éppen az a gyönyörű a Madame-ban, hogy oly egyszerű és közvetlen, mint egy falusi asszonyság. Pedig bizonyosan tud ő Milán király nyelvén is. Meg az érsekkel is tud beszélgetni. Istenem, vajon mit mondhatott a velszi hercegnek, midőn szalonjában fogadta?! Ezt szeretném tőle megtanulni.
Rezeda úr élesen kacagott, mintha hegyes kést forgatott volna a szívében.
– Ah, tehát megirigyelte a kaméliás hölgyet, mylady? Pedig semmit sem mondott olyasmit, amiért irigyelni lehetne…
– Éppen azért! Az élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta… Talán megutáltam volna, ha csak egyetlen kalandját is említi, akár az angol nagykövettel! – felelt igen energikusan Horváth kisasszony, és meghúzta a csengő oroszlánfejét a Pattantyús utcai régi házon.77

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages