TIZEDIK FEJEZET • Estella
TIZEDIK FEJEZET • Estella
Rezeda úr (aki ebben az időben úgy érezte magát, mint Esmond Henrik, Anna királynő őfelsége ezredese, mert éppen az egykori londoni hírlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy tébolyodott öregúr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó hangon:
– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.
Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében, nevelőanyja – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a londoni hírlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi kastélyból, és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb szempárján – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban, és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, húsvéti reggelnek, a nyárfa lombjain át aláereszkedő napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a puncs a szép és régi, regényes és verses könyvekkel megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul, és egy nőre gondol).
– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították – mondta szinte fogvacogva, és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig a rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták, és a szent püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily retteneteket fog bevallani! A század közepén dívott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre bizonyítékok súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…” Teremtő Isten, csak124 ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá megnyugvással, és nem is halásztak ki mindenkit a folyó menti községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagy fejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal úszkál együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva mondta:
– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A víz, amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig Anjou királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet, és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak életükben, és most mégis arrafelé veszik útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi felírónő Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni, és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben felfelé nem juthat Komáromba.
Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.
– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr – mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol kezdjem, mit tagadjak le, és ne hazudjam-e valamit!
– Szívem királynője – mormogta Rezeda úr –, kár törnie a fejét hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg, kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életunt férfiú vagyok, a nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a szérűn az aratólánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem” kiáltja összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjúkoromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg úriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyermekkorában.125
Horváth kisasszonynak felvillant a szeme.
– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok voltak, újságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze, és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog és nyugodt férfi leend.
– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nemigen szoktam aggódni… Mi történt ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta megfigyeltem?…
Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre bámult, Horváth kisasszony eltűnődve nézett a pesti oldal panorámájára.
– Estella egy város Navarrában, és így hívták egyik fiatalkori barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a színiiskolában – kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története elmondásához fogott volna. – Estella kék szemű, vörös hajú és igen romlott teremtés volt, az öreg Újházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek nevezte, és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet, és egy darabig eltűnt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.
Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Széles talpú félcipő volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös fátyol az arcán, és postillonkalapkája mellett kék csóka szárnya. Férfiasan megrázta a kezem, és myladynek nevezett. Duna-parti kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány újságolvasó öregúrra merően ránézett,126 aztán egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a pincértől, aztán hirtelen nevetve rám pillantott:
– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!
Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e Duna-parti kávéházban helyet foglaltam mellette.
– Angol tanárnőhöz járok, és legalább háromszáz angol szót tudok – folytatta Estella, és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a britek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók, és nyíltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a Váci utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek, és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak, és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva kísértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakkerszényekben nagy bankók voltak, és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív, és hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit, s az asszonynak már eszébe sem jut felkínálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!” – sóhajtanak az egykori víg urak…
Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a127 férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor megdobbant egymás után a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között, éjszaka télben és sötétben a vasúti őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a nyomorultnak.
– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon. – Engem mindenki szeret – felelt vidoran, és a szemében különös, hamis fényt láttam felvillanni, s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A szívem nem fájt többé.
Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott egy parafa végű cigarettából.
– Boldog vagy? – kérdeztem.
– Mi az a boldogság?
Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a fejét.
– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok – mormogta. – Pedig valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyulni, pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azazhogy én nagyon undorodom a férfiaktól.
– Nem vagy szerelmes?
– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye, elkártyázza vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó! Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Énutánam bizony nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán:128 „Itt megy a vén Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…” Hogy az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!
No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt, és tompított a hangján:
– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes felcsap kokottnak manapság. A masamód megunja a kalaposskatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában, a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal, és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának udvaroltatni, és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij! Szeretem zenéjét…” De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz, és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten, és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy felbotorkál a lépcsőkön egy részeg német vagy egy golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak. .. Az egész Pest egy nagy nyilvánosház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is elmegy, és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprímás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.
– Köszönöm – feleltem –, nem élek szesszel.
– Könnyű neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha néhány pohárral felhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan, elsőrangú és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.129
– Borzalom – mondtam.
– Nagyon szerencsétlen vagyok – szólt csendesen Estella, és elhallgatott.
Így beszélt Estella, és tán még egyebet is mondott, amire már nem emlékszem, vagy elmondani nem akarok.
Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn, és éjjel hű ebek ugattak az udvaron. Akkoriban mindig szomorú volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült, és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Aztán Pestre utazott, és késő délután, ősszel a város felett egy gyárkémény fekete füstje húzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomorú emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek, és még Estella ártatlan volt.
Elmentünk sétálni Budára, és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen szerencsétlen. Talán mert érezte, hogy ez nekem jólesik, s ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott nőkről. ..
– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsípte táj, és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.
Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.
– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az apámat!
Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol nyoszolyóleány volt, és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.
Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér, és a kávés ócska bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:
– Figyeld meg a tisztes öregeket.
Az öregasszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt kesztyűben üldögélt, kezében képes bécsi újságot tartott. Az öregember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az esti lapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubinnak erősen villant, és az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek, és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.130
– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.
Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyemárvácska.
– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten laktak, az Aranykéz utcában, és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az emeleteket, amint a lányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült – előfordul ennél az üzletnél –, mire visszavonultak.
Tovább mentünk, és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öregember a pápaszem felett a vénasszonykára. Istenem, néz-e rám valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek, és kis mantillkában ülök a budai kávéházban?
Egy elhagyott kertben padra ültünk, és sokáig ültünk szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett, a vállamra hajtotta a fejét, és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.
Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét, és a szalonban felsóhajt: nincsenek már nők Pesten.
Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon, és piros bekecsben, zúzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.
Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott, s papírszeletet nyomott a kezembe. Este 8-kor. Aranyfácán utca 3. III. 1. E. Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam fel, a körmöket sokáig fényesítettem, és szalagot fűztem az ingembe, lila színű szalagot. Mire gondoltam ezalatt? Semmire.
Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek már nők Pesten.” Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem törődtem, mintha még rég elmúlt dolgok volnának előttem. Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett, és az elhagyott budai kertben sírdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.
Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam, anélkül hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal131 olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem fel az emeletre, és megnyomtam a csengő gombját.
Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang kiáltotta: „Mama!” Az ajtó félig felnyílott, egy megtermett, piros pongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől talpig végighordozta rajtam.
– Kegyed az? – kérdezte szigorúan és barátságtalanul.
Bólintottam.
– Tessék belépni – .mondta egykedvűen. – Várakozni kell… De itt van Estella.
Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével megragadta a kezem, és a szemében könnyek csillogtak.
– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.
Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:
– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.
Estella a karomba kapaszkodott:
– Gyerünk a konyhába.
A konyhában csupán petróleumlámpás égett, míg a lakás többi részében csillogó villanylámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket, és tótul káromkodott. Háromlábú, alacsony széken, az ablak alatt nagy kalapos, selyemruhás dáma ült. Kesztyűs kezében tartotta finom napernyőjét, és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét, és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.
Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki van gombolva a blúz, és a haja gyanúsan rendetlen. Istenem, miért kócos ez a leány! A hideg járt keresztül a hátamon, és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.
A nagy kalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt, és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a tisztességes privát nők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van132 olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő, és fehér, apró szemű rózsafüzér csörrent meg a táskájában.
Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid csengetés hangzott.
A dáma izgatottan talpra állott. Lehúzogatta a szoknyáját, a kabátkáját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét, és olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi, színésznők szoktuk a végszót várni a kulissza mellett.
Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:
– Kisasszony, hol veszi a cipőjét!
Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen felnyílott az ajtó, és egy hang halkan megszólalt:
– Szőke asszony!
A dáma nyomban „játékot” kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevúra. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.
– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony”-nak – mondta most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért, és a „szőke asszony” kisfiúval szokott sétálni az utcán.
– Hol van a kisfiú? – kérdeztem megdöbbenve.
– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.
A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket. Elhallgattunk, és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy talán az én szívem dobogott.
– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a szobámat! – hallatszott Steinné hangja, és nevetve, a kövérebbik leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt, és egyszerre a falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.
Steinné cigarettát tartott a szájában, és ragadós jókedvvel tette a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:133
– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k…a! Még mindig nem készült el a déli edénnyel! No, majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után mászkálni, azt tudja!
A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a háromlábú székecskére helyezte hatalmas testét, és a cigarettából nagyot szippantott:
– Azt hittem, összetörik alattam a szék.
A kártyát megkeverte, és a leányok melléje guggoltak a földre.
– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? – kérdezte Steinné a kövérebb leányt.
– Ád a mama kölcsön.
– Van eszembe.
A piros selyemblúz alól mégiscsak előkerült a kövér leány erszénykéje.
Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.
Steinné egyszerre letette a kártyát:
– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat fel kell költeni. Csak az én díványomon tud aludni – azért jár ide.
Nyújtózkodva felemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:
– Istenem, de utálom az életem!
Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyar bánat” jelentkezett, amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.
Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából, és még az előszobából is hangzott: Fel Tihanynak riadó leánya… Mintha e nótával költené a kegyelmes öregurat.
Néhány perc múlva sárgaréz kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kismadár volt a kalitkában, talán csíz vagy tengelice, amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott, és halkan fütyölgetni kezdett. A kismadár megborzolta tollat, és nemsokára válaszolt. Steinné felemelte a mutatóujját:
– Hallják! Mint nagyszombat este a csengettyűk. Drága madaram!
Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvű patkányfogó eb nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején, és a szemében olyan jókedv ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor keresztülugrotta134 a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta, és leheveredett a földre.
– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.
Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.
Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.
– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró, és rántottat akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.
Estella karon fogott, és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az utazóládán a konyhában.
– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon – mondta Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír, és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember – majdnem oly szép, mint Rohan herceg – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő édesanyja kedvese volt a francia királynak. – Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság s szívfájás ellen, kipödrött bajuszú öregurakat Jancsinak meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek, és a mamától rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hírlapírók jönnek, akik másnapi cikkeiket a konyhában felolvassák, és véleményt kérnek őnagyságától. Bolond világ van itt – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívű Steinnéban bizakodnak, hogy vigasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten. A nagyvárosnak ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik nappal felemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek, és öreg házasemberek csodaszert a szerelem felújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita135 gyóntatóatya fülébe szokás elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe, és csupán egy zsidó imakönyv meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhez adó lánya növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje kocsmáros Kanadában. Így élünk itt, én kedvesem.
Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely meseházban ülnék, és semmi sem igaz, ami körülöttem történik. Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból, és mindjárt táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott balerina. Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokó lábú, aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Fekete álarcos nő üvegszeme fénylett a hamutartó figuráján, és két kép volt még a falon. Piros kabátos, hajporozott rokokó gavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi szalonban, és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi kocsmárosok szoktak lenni.
– Steinné apja! – mondta Estella.
És az öreg kocsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe. Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a lángtól, a szeme vidoran csillogott.
– Egykor, ha megunlak benneteket, lányok, elmehetek a Jenő báró birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kismalacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kiskacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken, és télen derékig érő hó van az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám, és téli este ugattak a rókák meg a farkasok a folyón túli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.
A piros pongyolás, menyecskés asszonyság magas sarkú papucsában gyorsan kifordult a szobából.
Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő. Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kisfiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti fotográfián136 Lázár hírlapíró két lánnyal, emitt egy aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi, öreg hírlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függnek, és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrínyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.
– Pszt! – mondta hirtelen Estella.
A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott, hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat kiáltott egy női hang.
– Pepita, a cudar – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az angol fel-felébredt, és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt fel a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.
Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel, és mellbe taszítottam egy becsípett fiatalembert.
Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.
Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.
– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.
– Becsületemre!
Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.137
