TIZENKETTEDIK FEJEZET • Ősz a múltban

Teljes szövegű keresés

TIZENKETTEDIK FEJEZET • Ősz a múltban
Ősz volt Budán, a Tabánban egy régi házban, ahol hajdanában királyok kedvesei lakhattak, mert hisz a föld alatti út, amely félig beomlott, csupán arra volt alkalmas a királynak, hogy éjjelente kedvesét meglátogassa. Egy-egy ajtón a Corvin-címer, a ledőlt erkély maradványain is hollómadár állong. A vén kövek kinézegettek a falból, mintha kíváncsiak volnának a körülöttük folyó életre, a föld alatti folyosón vidra sétált magányosan, a tetőn a szélkakasból csupán a kakas farka maradott meg: az forgolódott furcsán, gyermekmesebeli groteszkséggel, mintha a hűtlen kakast óhajtaná helyettesíteni.
Rezeda úr tehát ebben a házban vett lakást, két szobácskát, az egyikbe beköltöztette Horváth kisasszonyt a kalapskatulyáival, a másikba könyveit, kék frakkját és csipkés mellű báli ingeit helyezte, amilyen ingben közönségesen járni szeretett a romantikus férfiú. (Horváth kisasszony pompásan értette a csipkés ingek vasalását!) A keskeny ágyban Rezeda úr aludt. Klára a földre vetette nyugvóhelyét, egy régi mécsest égettek a falba vésett feszület alatt, és a mécsvilágnál éjjelente beszélgettek.
Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnyeperen Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddha imádatát hozta a földgolyó túlsó feléről. Egy hétig teher vonaton juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kínai határon, ahol kozák helyőrségek voltak, és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kínai imádságot tanult, és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhának új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta fel boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.141
Tehát ősz volt, és a tabáni tornyokban mélán kongtak az óraütések. A ház előtt vén ecetfa állott, amelyet tán még Zsigmond király idejében ültettek. Rezeda úr az ablakból mindig az ecetfát nézte. Napról napra megfigyelte, hogyan pirosodnak a fa levelei, és gyermekes szomorúsággal nézett egy-egy elszálló levél után. Egy nagy karosszéket találunk a lakásban. Megöregedett királyok hallgatták tán e helyről ifjú kedvesük mesemondását – hisz a nők oly gyönyörű meséket tudnak mondani! Vagy talán öreg hercegnők üldögéltek, és fiatal lovagok ékein, pletykáin mosolyogtak, és a királynő anyja fejét csóválgatta a szomszédbeli udvarban lábra kapott erkölcstelenségen. Most Rezeda úr ült a karosszékben, mert a lőtt seb nehezen gyógyult, nemigen volt szabad sokat mozognia, és Horváth kisasszony minden cigarettaszippantásnál szemrehányólag nézett Bonifácz Bélára, aki egy sarokban pompás helyet talált magának. Egy gyermekbölcsőben ült, amelyet az elmúlt lakók itt felejtettek. Tán meghalt a gyerek, és nem akarták magukkal vinni a szomorú emléket. Hétszámra lógatta rövid lábait a kis Bonifácz Béla a bölcsőből, és naponta nem mondott többet tíz szónál. Estefelé felkerekedett, és elment valamerre… Valahol, elhagyott kertekben aludt, mint a jó Isten madarai, mert sohasem fogadta el az éjszakára való meghívást…
Egy napon így szólalt meg a bölcsőből:
– Ti sohasem szoktatok csókolózni? Elmegyek sétálni, csókolózzatok.
Klára bánatosan lehajtotta a fejét, s megsimogatta a Rezeda úr arcát:
– Majd ha meggyógyul az én jó uram, ha ismét egészséges lesz, akkor mindig az ajkán lesz az ajkam. Most még csak szolgálóleánya vagyok az én királyomnak.
Bonifácz Béla nem szerette a vitatkozást. Tovább lógatta a lábát, szívta a kapadohányt, amelyet takarékosságból száraz akácfalevéllel kevert. Horváth kisasszony egy szentté válott középkori apáca csöndes lépteivel járt-kelt a szobában, főzött és takarított, a szomszédasszonnyal traccsolt a folyosón, mert tudta, hogy ennek Rezeda úr örül. Szórakozik a kedves... És regényt olvasott a képesújságban, amelynek folytatását mindennap kíváncsian várta.
– Istenem, mi történt Soroksári gróffal? – mondta néha, mert Rezeda úr ennek is örült. Hogy nem csupán a szomorkodás foglalja el a kedvest… Mindig alacsony sarkú cipőben és pongyolaszerű ruhában járt, frufrut és kis keresztet viselt, a konyhaedényeknek neveket adott, és a szomszédbeli Micivel, egy hatesztendős kisleánnyal egész délután eljátszadozott… Rezeda úr csendesen mosolygott a szempillái alatt. Nem142 unatkozik a kedves… Francia nyelvtant forgattak, Bonifácz úr néha közbeszólt a helyes kiejtés miatt, és egy napon egy vidám kis madarat hozott haza a tabáni piacról Klára. A kismadár regényes, tornyos, lombfűrésszel faragott házikóban lakott, és midőn az ecetfa lombjai között átléptek az őszi nap sugarai, a mesebeli házikóból felcsendült a cinke füttye. Klára az ajkára tette az ujját, szinte földöntúli boldogsággal nézett a madárkára… Rezeda úr lehunyta a szemét. Istenem, van valami a világon, ami a kedvesnek örömet okoz.
Így éltek Budán a Tabánban, régi házban, hol Zsigmond király eldugdosta a szeretőit. Az ecetfa levelei mind pirosabbak és az óraütések hangosabbak lettek az őszi csendességű városrész fölött. Bonifácz Béla kimászott a bölcsőből.
– Mégiscsak elmegyek vallásalapítónak! – mondotta, és másnap nem jött el a szokott időben…
Egyszer tökéletesen megpirosodtak a sárga levelek Zsigmond király ecetfáján, Horváth kisasszony aznap két kismacskát vett a tabáni piacon, egy csíkos kandúrt és egy sárga foltos nőstényt. A kandúrt Rezeda úr ölébe tette.
– Ez kegyedé! – mondta bánatos mosollyal, mint a jó anyák szoktak gyöngélkedő gyermekük fölé hajolni.
A foltosnak piros szalagot kötött a nyakára.
– Kisasszony! – szólt, és könnyes szemmel nevetett.
Rezeda úr megint csak lehunyta a szemét, amíg a csíkos kandúrt simogatta, és arra gondolt, hogy nemsokára papot kell hívatni. Milyen nehéz lesz a búcsú a kedves hölgytől! A régi király ecetfájáról szinte menüettlépésben keringtek alá a levelek, és a rácvárosi háztetők felett mesebeli mélysége volt az égnek. A kémények oly komoran füstölögtek, mint az Andersen-mesék-ben, és a sárkányfejű, rozsdás esőcsatornák szinte alattomoskodva pislogtak megfoltozott szemükkel az őszi napsugárra, vajon mikor jönnek már a hegyekről a köpeny ég alakú felhők, hogy ők is elvégezhessék kötelességüket. Ahány fehér kutya volt a városrészben, mind sürgősen szaladt az utcán, mintha elmulaszthatatlan tennivalója volna. Csupán a hollók ültek le néha-néha aggodalmaskodva a házereszekre, és gondba borulva merengtek magas állomásaikon. Késő őszre járt, bár a napocska olyan szent szerelemmel sétált még a girbegurba tabáni utcácskákon, mint ahogy érdemrendes, piros arcú öregemberek látogatnak el hajdani szerelmeikhez – délután a szép múltról beszélgetnek.
Egy délután madame Louise kényelmes hintája állott meg az egykori143 királyi szeretők háza előtt. Szürke utazóruha és kis, tollas kalapka volt az úrnőn, a bakról Bonifácz Béla ugrott le. Szomorkásan és elgondolkozva nyitott be barátaihoz:
– Sajnos, én nem ülhetek a Madame mellé – mormogta, mintha egy félbemaradt gondolatot folytatna – a Madame sokkal előkelőbb és gazdagabb, mint hogy én ócska ruhámban helyet foglalhatnék mellette. A járókelők azt gondolhatnák, hogy a kövér hátú lovak véletlenül elütöttek a Lánchídnál, és a jószívű Madame most kórházba szállít kocsiján. Ti azonban bátran beülhettek a hintóba, a Krisztinába megyünk, a „Vörös Farkas”-ba, ahol nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére.
– Meghalt a jó öreg? – kérdezte Rezeda úr.
– Még nem, de már útban van. A kis Gellérten a vadrózsabokrok közé jár szundikálni, nagy kőre helyezi a fejét, és nagyon elégedetlen, ha néha felkel a hervadó gyepről. Öngyilkos leányával álmodik minden éjjel, és hosszadalmasan nézi estve a napot, mintha holnap már nem látná. Gyerünk el az öregúr mulattatására.
A jó Madame-nak gondja volt arra, hogy a gyöngélkedő Rezeda úr meleg kendőt kapjon a vállára és a térdére. Horváth kisasszony oly kopott és furcsa kis kalapot tett a fejére, mintha valamely múlt századbeli budai asszonyságtól kérte volna kölcsön. A kesztyűjét összevarrta a kellő helyeken, és kissé kitaposott cipőjét aggodalmasan húzta a szoknyája alá. A Madame hosszú szempillája alól egyetlen tekintettel végignézett a színésznőn, aztán könnyedén felsóhajtott, és egy piros rózsát nyújtott át Klárának.
– Jól áll a szőkéknek! – mondta, és a hangjában bocsánatkérés csengett.
A kis Bonifácz Béla elfoglalta helyét a bakon, és a szárnyas, szürke bajuszú kocsis, aki olyan szomorú volt, mintha halottaskocsi bakján ülne, az ostorral megnógatta a széles hátú szürkéket. A Madame fiatal korában a leggyorsabb amerikai lovakat szerette kocsijában, és a bakra egy-egy pepita nadrágos tenoristát ültetett, idővel azonban, miután vére megcsendesedett, a veszprémi káptalantól vásárolta a lovakat, amelyeket már az öreg kanonok úr sem fogatott be.
Tehát mentek a girbegurba budai utcákon hegynek fel, völgynek le, a szürkék oly hűségesen trappoltak, mint a megbízható régi hivatalnokok végzik munkájukat. Madame mozdulatlanul és komolyan üldögélt sűrű, kék fátyolos kalapkája alatt, Rezeda úr a szép őszi tájra vigyázott, amely néha előbukkant bedőlt kerítések, lerombolt házak mögött; a Várban144 erősen piroslott egy házfödél, mintha újonnan cserepezték volna, a tornyok szinte szenzációsan élesen váltak ki a megritkult levegőből, messzi hegyek felett zárójel alakú madarak repültek; – Horváth kisasszony búskomoly bizalommal nézett szeretője arcába. A szemébe, az arcába és a nyakába, amely különösen vékony és sápadt volt. Odaadással, az élet feláldozásával, szent szerelemmel nézte az ifjút, aki még nemrégen is szívébe szeretett volna golyót küldeni miatta. Az ajka szorosan összezárult, mint rossz időkben a virágok kelyhe, de a szeme, a homloka, stoppolt kesztyűje és kitaposott cipőjének orra mindig csak azt mondta: „Istenem!”
A Krisztinában gurult a kényelmes hintó, lassan forogtak a kerekek, mert hisz vágtatni már nem érdemes. A Madame néha-néha elszólta magát a fátyol alatt:
– Nézd csak!
A hervadt fák alatt szerelmesek mendegéltek, férfiak, komoly, megfontolt, mondhatni ferencjózsef-kabátos urak – itt-ott egy szürke bajusz –, oldalukon a pesti asszonyka vagy leányka, aki elégedetlenül és rosszkedvűen lépkedett hódítója oldalán. Némely nő mereven megnézte a helyet, ahová ernyője ért a földön, mások a fákra pillantottak, amelyek a Krisztinában az utat szegélyezték. Igen gyakran mutatkozott a tavalyi divat a Budán sétáló hölgyek ruházatán, sőt általában mindnyájan olyanformák voltak, mintha az „Elhagyott menyecske” neve alatt ismerkedtek volna az apróhirdetések között. Ott ment a molett az ismerőse oldalán, a „vidéki szőke asszony” és az „első lépés”. Olykor feltűnő, máskor divatjamúlt ruháikban olyanformán illegették magukat az elszántan kifestett bajuszú gavallérok karján, mintha még sohasem jártak volna Budán, a Vérmező tájékán, midőn az apróhirdetés útján ebben megállapodtak. Ki ád randevút Budára, a Vérmezőre? A hercegnők bizonyosan nem itt találkoznak a lovagokkal, az infánsnők erre nem robognak. Igen fiatalnak, szívben lobogó szerelemmel szerető vagy koravén uracsnak, zördült agglegénynek, nyolcgyermekes félénk családapának kell lennie annak, aki Budára, a Vérmező mellé megy hölgyével, hogy séta közben mindazt elmondja, ami szívét nyomja. A bajuszukat e napon gondosabban festette a borbély, és a nők elhervadt csipkedíszeket vasaltak ebéd után.
– A kapitányné! – mondta a Madame. – Már tíz éve látom.
Egy kis termetű, száraz és rövid szoknyás asszonyka szinte egérfürgén lépkedett megtelt, komoly férfiú mellett. A szeme olyan fényes volt,145 mint a patkányé, és gyors pillantást vetett a Madame hintójára. A Madame kutyabőr kesztyűs kezét alig észrevehetőleg megmozdította a kocsitakarón, és a kapitányné furcsa kis kalapja alól barátságosan intett. Aztán tovább forogtak a kocsikerekek.
A Madame az őszi felhőkre nézett, és halkan fölsóhajtott:
– Ah, Budán csupa Tell Vilmos jár. A férfiak mind a nők szívébe találnak.
A hintó megállott egy félig földbe ásott vendégfogadó előtt. Nem messzire, tán a fogadó udvaráról, kovácskalapácsok zengése hallatszott. Kisvárosokban, csendes falukban zeng így a kalapács. Az alkonyat homályában kék és piros tüzek jelentkeztek a kovács tűzhelyén, szomorúan áll a patkolásra váró öreg, szürke ló…
– Aztán ne sokat igyon! – súgta vagy gondolta a szentek glóriás arculatával kitüntetett színésznő Rezeda úrnak. Szőkésbarna haján a késő őszi délután búcsúzó napocskája a hervatag kankalin színében ragyogott. Rezeda úr áhítattal nézte a gyönyörű hajszálakat, amelyek a hölgy kalapja alól mutatkoztak. Hajak csillogtak az őszi napsugár fényében, amilyen hajakért egykor tán királyokat öltek meg. Régi pápák előtt térdepeltek király leányok a Horváth kisasszony hajával, míg az avignoni kastélyon ábrándosan pillantott be az alkony… Rezeda úr természetesen ezt gondolta magában, míg a kovácspöröly dallamosan, falusi szomorúsággal zengett nem messzire.
– Helyben vagyunk! – szólt Bonifácz Béla, és leugrott a bakról. A Madame méltóságteljesen ereszkedett le a kocsi lépcsőjén, mintha az elősiető cselédséget várná. A kocsis ezalatt kezében tartotta a viaszosvászonnal bevont kalapot. És a kocsishoz tótul szólott az úrnő:
– Fél óra múlva gyere értem, koma.
(Egyszer kiderült, hogy a Madame falusi birtokán valamennyi cselédjével félig-meddig rokonságban van. Az elszegényedett rokonait bedugta a zsellérházakba, és azzal vigasztalta magát, hogy legalább nem idegenek lopkodják el a kéményből a sonkát. A vén kocsis nyári időben falun hat gyereknek volt az apja, az úrnő szőlőjében kapált, és csupán a hideg beálltával húzta fel a libériát.)
A fogadóban már víg élet volt, amennyiben víg életnek lehet nevezni, hogy Szilveszter úr félrecsapta gomba nagyságú kalapját, és egy vak, kövér ember széles vállára támaszkodott, mintha többet ivott volna a kelleténél.146
– Barátom: Bocskai, sajnos, nem az igazi Bocskaiak közül, de azért igen derék ember – mondta Szilveszter úr, barátját bemutatva.
Egy másodperc múlva pazarló kézmozdulatot tett a kezével:
– Bocskai a legnagyszerűbb ember Budán. Fiatal korában színházi zenész volt, de mert sokat nézegetett a színpadra, a színésznők ruhája alá, megvakult. Éjjeli mulatóhelyre vonult tehát zongoristának, és egy napig sem volt még szomorú életében. Igen jó állása volt a Himző utcában, a legnagyobb uraknak szolgáltatta a tánczenét, a fiatal mágnások akkoriban odajártak táncolni tanulni, míg közbelépett a végzet. Bocskai barátom beleszeretett a ház egyik hölgyébe, mire távoznia kellett a mulatóhelyről. Féltékeny volt szegény… Most már csak a Kapás utcában zongorázik.
A vak ember életrajzát megelégedett fejbólintással kísérte. Vastag rézlánc volt a mellényén, és fekete nyakkendőjében turbános tű. Tiszta gallérja és zsebkendője volt. Vajon ki látja el a vak embert e dolgokkal?… Bocskai a kezét állandóan talpas, vastag üvegű poharán tartotta. Szilveszter úr olykor jogászos jókedvvel öntötte tele a zongorás poharát.
– Elmegyek az éjjel a Kapás utcába – ígérte fénylő szemmel. – Mióta szegény feleségem meghalt, úgyse öleltem leányt.
Madame Louise hangosan nevetett:
– Ó, mind azt mondjátok, vén gazemberek! Ti már így csábítjátok a nőket. Mióta… tíz év óta… tizenöt év óta… Tagadhatatlanul érdekes dolog az, ha egy férfi tíz esztendeig szent életű volt.
A Madame az asztalfőn ült, és csakhamar elküldte maga mellől Bonifácz Bélát rossz szagú szivarkájával.
– Rezeda úr, ön nem dohányzik… Üljön mellém.
Szalámit, hagymát, erős kis paprikákat hozott a kocsmáros. Piros bort pintes üvegben és füstölt szalonnát, amelyhez Szilveszter úr nyomban felajánlotta a bicskáját. Koccintott a vakkal:
– Így éltünk hajdanában mindig szegény Balázs Sándorral. A Népszínházban még olyan színésznők voltak akkoriban, akik szívesen jöttek át Budára a kiskocsmába. Itt énekelt egykor Blaháné és a tündéri Hegyi Aranka, míg Lányi a cimbalmot verte. Régi írók mulattak itt, öcsém. Dalidókat tartottak a Lisznyai modorában, és a költőnek sohasem kellett búsulni szerelem miatt. A lányka éjjel a szalon puha pamlagán heverészve, Reviczky verseit olvasta fel a vendégeknek, de a polgárkisasszonyok sem idegenkedtek este, félhomályban a kitárt ablak virágoscserepei közül kinyújtani fehér kezüket. Szent férfiak voltak a költők. Írók és színészek147 gyakran nem fizettek kvártélypénzt a régi asszonyoknál a belvárosi házakban, és a szöghajú leányka költeményes könyvet tartott a párnája alatt. Akkoriban még más volt a szerelem is.
A vak zongorista biztos mozdulattal emelte szájához a borospoharat. Borongós, messziről hangzó hangon megszólalt:
– Hétköznap nálunk is nagy keletje van a könyvnek. Szimónia – egykor jó házaknál nevelőnő – a szalonban a nagy lámpás alá ül, és hangosan olvas a leányoknak. A múltkoriban az egész ház bőgött egy olvasmányon. Levelek, amiket meg nem írunk. És Csergő Hugó írta. A Fehér nász: mondta a költő, és mindnyájan csöndesen sírdogáltunk.
Szilveszter úr hevesen intett:
– Nem ismerem a könyvet, de véleményem szerint akkor voltak igazi nők a mulatóhelyen, amikor könyv nélkül tudták a Perdita-ciklust Reviczkytől. És a fiatal írók a Hímző utcában aludtak, laktak évszámra, abban a mesebeli kastélyban. Fiatal koromban nagy táncos voltam magam is… És a híres Czigány Vilmát én tanítottam a Pest vármegyei dalokra.
Madame Louise bogarászó pillantást vetett Rezeda úrra:
– Mondja, fiatalúr, mit akar azzal a szerencsétlen leánnyal?
Rezeda úr elkomorodott:
– Ha meggyógyultam, feleségül veszem; megérdemli, derék leány.
A Madame bánatosan mosolygott.
– Hány esztendős, fiatal barátom!
– Huszonhat. Majd dolgozni fogok.
– Mit? – kérdezte csodálkozva Louise asszony. – Tán verset fog írni?
A férfi lesütötte a szemét.
– Van egy öreg barátom, aki megígérte, hogy behoz a most megindult Az Újság-hoz korrektornak. Gajári Ödön úgy szokott gondoskodni az embereiről, mintha édestestvére volna valamennyi.
– A korrektornak éjjel kell dolgozni, ön mellbetegnek látszik. Rezeda úr, fiatal özvegyke maradna utána és adósság a fűszeresboltban.
Rezeda úr megsimogatta a homlokát.
– Én mindig azt véltem nagyságodról – szólt elfojtott hangon –, hogy költői lelkületű teremtés. Íme, sokkal prózaibb, mint hittem volna. A haláltól én nem félek. Teljesen mindegy, hogy mikor kell meghalni, miután egyszer úgyis meghal az ember. De még szeretnék boldog lenni… Asszonyom, én még nem öleltem nőt igazán soha életemben.
– A kisasszonyt?
– Istenem! Hisz jobban szeretem annál… Előbb megesküszünk valahol148 egy régi kis templomban, szent életű öreg pap áldását kérjük szerelmünkre, reszketős egyházfi áll tanúként, és a sánta harangozó kíván szerencsét a templomocska ajtajában. Ha pénzünk lesz, az orgonán Lohengrin nászindulóját játszatjuk egy hozzáértő mesterrel. A gyönyörű nő szeme, amely barnán és hibásan rám pillant, nyugtalan lába és fehér keze, hol a szenvedély lakik… Csupa sejtelem a hölgy, és bájának testrészeit megismerni vágyom… Barna képű, fekete rámás szentek néznek a falról, és az Asszony liliomkoszorús fejével áldólag mosolyog az oltárról. Mióta öngyilkos lettem, vallásos vagyok, asszonyom. A jó Istenben bízni megtanultam.
A Madame összeráncolta a homlokát.
– Én is istenfélő vagyok. Szintén az öngyilkosságom óta. Azelőtt… bolond, pazarló és muzsikás ifjúságomban sohasem éreztem szívemben az imádságot. Hangosan, gyorsan, kötelességszerűen imádkoztam. Manapság néha-néha megállok napi teendőim közepette, elgondolkozom, a szívem meleg, boldogító áhítattal telik meg. Már ötvenéves vagyok. Napról napra készülődöm látogatóba menni a jó Istenhez. A falumban kápolnát építtettem, és a régi arany- és ezüstpénzeket, amelyeket fiatal koromban a grófoktól és királyoktól emlékbe kaptam, beolvasztottam a kis harang ércébe, amely falusi birtokom közelében esti imádságra szólítja a föld népét. Louise Pommery, Reimsben többé nem az ínyemnek tölteti meg szőke borával az egykor nagyszerű palackokat, amelyeket egy Battenberg nevű követ kedvéért fürdőkádamba öntöttem, és a zenéből csupán Haydn a kedvencem.
Amíg beszélt a Madame, egy narancsot hámozott, egy gerezdet Rezeda úrnak nyújtott.
– Kis barátom, istenfélő ember nem teheti tönkre egy másik embernek az életét. Hagyja futni a kisasszonyt. Jóságból az öngyilkossága után a maga ápolására szegődött – de nem csupa betegápolásból áll az élet. Egykor eljöhet az idő, hogy nem csinál botrányt Steinnénál, akit fiatal korából egyébként a régi Somossyból ismerek.
– Nagyságod tudja? – kérdezte elfehéredve Rezeda úr.
A Madame megcukrozta a narancsot.
– Körülbelül mindent tudok, ami a városban történni szokott. Egykor az volt a mesterségem, hogy szép voltam, buta voltam, és hónapokig szenvedtek érettem a férfiak, mielőtt engedtem volna nekik. Most dáma vagyok, művelt és sokat olvasott, mint az első udvarhölgy, talán emberismerő is vagyok… Az öreg uraim, akik meglátogatnak, és kényelmes149 életemről gondoskodnak, unatkoznának nálam, ha mindig csak Sarcey-t vagy Salgó Ernőt idézném, ha a tegnapi színházi előadás hölgyéről véleményt kell mondani… A pamlagon heverésző öregurak, miután életműködésüket csupán annyiban nyilvánítják, hogy esténkint a Kaszinóban ebédelnek, olykor szeretnek egyet és mást hallani is a falakon kívül eső, messzire levő életből. Tudnom kell, hogy a legszebb nő Gombaszögi Frida Pesten, és Márkus Emma tigrisbundát hord. Mit csinál és mit gondol az elegáns Csekonics gróf? És Szemere merre jár. Öreg asszonykákat látok el segéllyel, akik a városbeli híreket hozzám juttatják, míg egykori barátnőim, akik még nem vonultak vissza az élet küzdelmeiből, tanácsért hozzám sietnek. S ilyenformán tudtam meg azt is, hogy a kisasszony, aki a nagyszerű Alvinczivel óhajtott találkozni Steinné, született Svarcz Fáni lakásán, egy kellemetlen eseménytől megzavartatva, hirtelen eltávozott… De már itt van a kocsim, és jó mulatságot kívánok az uraknak.
A Madame ünnepélyes eltávozása után nemsokára még egy kis esemény maradott meg emlékben Szilveszter úr jubileumi uzsonnájából.
Bonifácz Béla az asztal legvégén hirtelen összerogyott, és vért hányt. A szomszédból egy orvos, később a budapesti mentők jelentek meg.
– A rossz táplálkozás és a régi tüdőbaj – mondta a mentőorvos Horváth kisasszonynak, akit nagyon megijesztett az esemény.
Aztán elment a kocsi a Szent János-kórházba, és magával vitte Bonifácz Bélát, aki már olyan szépen feküdt a kocsi párnáján, mint egy kedves és jó halott. Egy hét múlva a két kezét is összekulcsolták mellén a jóságos ápolónénék.
A zongorásért eljött egy hatesztendős tökmag nagyságú leányka. Megfogta a vak ember kezét, és elvezette mindennapi szokás szerint a Kapás utcai mulatóhelyre, ahol már vártak kezére az elefántcsontok.
– Szervusz – kiáltott utána Szilveszter úr. – Egyszer majd, ha még élek, meglátogatlak.
A gázt felgyújtották, és Szilveszter úr tenyerébe hajtotta a homlokát. Percekig maradt így, csak a melle zihált hevesen. Levette a kezét a homlokáról, és a szeme tele volt könnyel.
– Csókoljátok meg egymást – mondta hirtelen.
Rezeda úr és Horváth kisasszony engedelmeskedtek. Csendesen, szelíden megcsókolták egymást, mint a gyermekek. Szilveszter úr felemelte a mutatóujját.
– Az öregemberek jó emberek – mondta kissé zavaros hangon. – Nemigen150 szoktak már megszeretni senkit, de ha megkedvelnek valakit, arra gyakran titokban gondolnak. Mi, öregek, szeretünk fiatal barátaink dolgaiba avatkozni. Rezeda úr, kis pajtásom, a babád ma estére elhagy téged.
Horváth kisasszony lesütötte a szemét Rezeda úr ijedt tekintete előtt.
– Ez az összejövetel a ti búcsútok volt. Elváltok egymástól, mert Bonifácz Béla, Louise asszony, mindnyájan mi, öregek, így gondoljuk ezt jónak és helyesnek. A déli vasúti állomáson már ott van a kisasszony poggyásza, és a vonat egy óra múlva indul, amely a vidéki társulathoz visszaviendi őnagyságát. A mozdonyt már fűtik a hercegnő elutazásához – mondta Szilveszter úr komoly hangon.
Rezeda úr hősiesen viselkedett, csak egy darabig nem bírt megszólalni.
– Igazán elmégy? – kérdezte hirtelen.
A színésznő lesütött szemmel ült a régi fogadó kopott bársonypamlagán. Sápadtnak, szomorúnak, betegnek látszott. Az ajka kicsit reszketett is. Megragadta a Rezeda úr kezét.
– Neked nem mertem megmondani, mert még akkor beteg voltál… Nagyon szeretnék újra színházat játszani.
– Elmégy?
– Elmegyek, mert nem tehetek mást.
Rezeda úr megszorította a színésznő kezét.
– Isten veled.
Még sokáig sírdogáltak hármasban ezen az estén. Többnyire Szilveszter úr kezdte a könnyezést, Rezeda úr folytatta, és Klára a tenyerébe temette arcát, midőn zokogott. Az egyik szeme sírás közben kisebb lett, mint a másik. Kicsit kancsalított. A nők akkor a legszebbek, ha kancsalítanak.
Aztán még egyszer megcsókolták egymást.
A színésznő erősen a Rezeda úr ajkára tapasztotta az ajkát. Forró, könnytől nedves arcát az arcához szorította.
– Egyszer, ha valakié leszek az életben, csak a tiéd leszek – mondta halkan. – Esküszöm a halott édesanyámra.
– Isten veled! – mondta komoran Rezeda úr.
Ezen az éjszakán temérdek csillag volt az égen, a Tabán felett. Hűvös sem volt, a nyár tért vissza a sötétségben. Rezeda úr a régi ház ablakában állott éjfélig, folyton a csillagokra nézett, és magában számtalanszor elmondta:
– Isten veled! Reggel papot hívatok.151
Az égen, a sötét magasságban vadludak kiáltottak. Valahol messze, egy tabáni rác kocsmában csendesen tamburáztak. A boldogtalan ifjú egy régi gyűrűt keresett elő a holmijai közül, amely gyűrűt a hagyomány szerint egy Anjou-királynő nézegetett finom ujjain. Türkizkő volt a gyűrűben, a hűség köve. Elhatározta, hogy a gyűrűt elküldi a színésznőnek.
1913152

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages