HARMADIK FEJEZET • Az álköltő
HARMADIK FEJEZET • Az álköltő
Az ispánt Bernulának hívták, és ősei az orosz regényekben szolgáltak.
Vasárnap délelőtt megérkezett, a Lövész utcai szerb borbélynál megborotválkozott, mint huszonöt esztendő óta mindig, falusias kispadot tett Róza néni háza elé az Újvilág utcában, ott szemlélődött és köpdösött, amíg az úrnő hívatta.
Vajon Bernulával is volt szerelmi viszonya Róza néninek? – kérdezte magában Bimy, amint az időses, csirkefogóan ravaszdi férfiút szemügyre vette.
– A falumba kell menni, mert a keresztlányom megszökött egy legénnyel – szólt Róza néni Bimynek, amikor az ispán kihallgatása véget ért. – Neked is jót fog tenni a levegőváltozás. Traktárovics is ezt mondta – tette hozzá nyomatékosan.
(Traktárovics napi vendég volt a háznál. Órákig bezárkózott Róza nénivel a legbelső szobában, ahol Bimy nem hallgatózhatott.)
P. tót falu a fővárostól negyven kilométernyire. A vonaton mindig hallani egy-két Förster Aurél-féle borsos adomát, amelyet a Szerző, vagy távollétében egy barátja mond el a szárnyvasút publikumának. A falu közepén a Beleznayak kísérteties kastélya – az állomásfőnöknek kipödrött bajsza van, mint egy vidéki vőlegényjelöltnek, aki gazdag házasságon töri a fejét. (Talán Róza nénire gondol? – vélekedett magában Bimy, amikor a főnök leemelte a poggyászokat.)
A vaskosaras ablakú, úrias külsejű házban a Thék Imre bútorai. Mintha kissé minden új volna itt, mint a frissen sült gazdagoknál. De Róza néni megmutat egy szobát a ház udvari részében, ahol olyan öregek a bútorok, mint a negyvennyolcas honvédek. A falon félrecsapott piros sapkában ezüstfejű férfiú arcképe. A székek oly meghatóak, mint az őszidő. Piros levelű vadszőlő hintáz be az ablakon…
– Ezen az ablakon szöktem meg tizenhat esztendős koromban – mondja457 Róza néni ellágyulva. – Az ablakon még nem volt vaskosár, Fritz csak főhadnagy volt a pikásoknál, de a vadszőlő már ugyanaz volt.
Erről a Fritzről különben már többször hallott Bimy. Róza néni előadásában F. jelenleg nyugalmazott őrnagy, Linzben lakik az édesanyjánál, és mindennap hatoldalas levelet ír Róza néninek. Tíz esztendeje folyik a levelezés. És ki tudná, hogy meddig tart még? Mert Fritznek ama fiatalkori csínytevése óta (midőn Róza nénit elszöktette a nagyszülői háztól) tilos Róza néni előtt mutatkozni.
Ebben a szobában aludt Róza néni, itt hallgatta ki cselédeit, akik olyan öregek voltak, mint a történelem. „Nyanya”, „Bátykó”, „Öcskó” és más családias hangzatú neveket viseltek. A kertben ribizlibokrok és terebély-kőrisfa alatt lugas. Öreg szomszéd átdugja a pipaszárat a kerítésen, és fogatlan szájával azt kérdi, mi a legújabb balett Pesten. Hat kisleány, mint az orgonasíp, áll a kapuban: ezek Róza néni keresztlányai.
– Ó, szent Oroszország! – gondolja magában Bimy, mert faluhelyen hajlamos volt a romantikára.
A fogatlan szomszéd még mindig a legújabb balettot tudakolja, de Róza néni már parasztos, cifrán kivarrott bőrködmönkét öltött… „Igaz, hogy már többször kellett toldani tizenhat esztendős korom óta” – mondja gyengén elpirulva Róza néni, amire az öreg cselédek csuklani kezdenek. Az Öcskó csézába fog, és kövér, pohos kancákat hajt végig a falun. A zsidók köszöngetnek, a parasztok a kalapjuk alól nézelődnek, az asszonyok ölben ülő gyermekeiket mutogatják a kapukból. Fekete ruhás öregember, mint lesántult szentmihálylova igyekszik egy sikátor felől, hogy köszönését átadhassa.
– A volt jegyzőnk, akihez férjhez kellett volna mennem.
A szőlőben a présházon olyan régi évszám, mint a lőcsei kalandáriom, lábatlan malomkő körül tölgyfa pad, amilyenen a régi tekintélyes emberek növesztették szakállukat. Vén diófában szív és gót betűk vannak vésve…
– Itt találkoztam először Fritzcel.
A furfangos házőrző komondor, amely valamiképpen a kocsi után szökött, nagyot ásítva kap egy dongó után. Bimy is jobban szeretné már, ha Fritz nem alkalmatlankodna.
Zavaros bort hoz a présházból az összeszáradt dohányzacskó nagyságú vincellér. Szlávos áldást mond az idegen fiatalemberre. Ő vette észre458 legelőször, hogy ez a fiatalember több, mint egyszerű vendég a háznál. De mire az ebédhez terítenek, már a többi cseléd is tudja. Az öregebb asszonycselédek bizalmaskodva súrlódnak Róza nénihez, és tótul dicsérik neki Bimyt. A férficselédek katonás magatartást vesznek fel, amint Bimy feléjük fordítja a tekintetét. Ebéd közben tiszteleg a falusi cigánybanda, és tust von az udvaron.
– Adj nekik egy kancsó bort. Te vagy a férfi a háznál – mondja Róza néni, és gyönyörködve nézi, amikor Bimy házigazdás léptekkel kinyomul a cigányok közé.
Ebéd után mindenféle óemberek jönnek látogatóba – a szomszéd zsidó boltos, mintha valami népszínműből lépne ki –, lutheránus hasú, görbe fésűs hajú parasztgazda, Róza néni földjeinek bérlője, vasúti bakter, aki borra alkuszik… Bimy észreveszi, hogy a látogatók üzleti tárgyalás közben mind megnézik őt fél szemmel, mint az új gazdát, sőt a szemtelen bakter már a támogatását is kéri a borvételhez. Bimy, ha ezentúl végigmegy a p-i ákácfás utcákon, már lesznek ismerősei, akikkel parolázhat. A kutyákat is lecsendesítik, ha nadrágjába haraphatnának. És ha van olvasókör vagy kaszinó a faluban, ott bizonyára szívesen látott vendég lenne a helybeli intelligenciánál.
Bimy már azon gondolkozott, hogy csizmahúzót állít az ágya alá, amikor az esti vonattal pesti vendégek érkeztek. A kocsi megrakva jött velük, és Róza néni fehér kötényben, tűzfényes arccal szaladt elébük a konyhából. A saroglyából az ezüstszakállú Szilveszter mászott ki a szokásos piros mellényben. A többi „szerkesztőt” még nem ismerte Bimy, de nem sokáig maradtak előtte titokban.
Ott volt egy sánta, de annál élénkebb modorú szerkesztő, akinek olyan nagy pofaszakálla volt, mint Ferenc Józsefnek. Zebraszínű ruhája volt, távcsövet, turistakulacsot, írómappát és plédet hozott magával, és elég harsány hangon tudakolta Róza nénitől, hogy kik azok az „álszerkesztők”, akikkel kénytelen volt egy kocsin utazni.
– Csak csillapodj, Neszmély. Szilveszter a Keresztények Lapjá-t szerkeszti. Van olyan jó újság, mint a te zsidó lapod.
Két másik szerkesztő is jött, akik mindjárt az első pillanatban oly elválhatatlanoknak látszottak, mint Cox és Box.
Az egyik szomorú és fekete volt, mint a gazdag temetkezési vállalkozó szolgálatában álló hullamadár, aki most gyászjelentéseket hord szét a városban, míg fiatal korában az operette-színtársulat piros és zöld céduláit ragasztgatta.459
A másik kicsiny volt és köpcös, mint egy polgárhoz illik, aki negyvenesztendős korában elhatározza, hogy már többé nem dolgozik, boltja vezetését rábízza mindentudó feleségére, ő maga abban a kocsmában üldögél, ahová a kerület tekintélyesei, öreg polgárai szoktak betérni, és naphosszant a munka tiszteletreméltóságáról beszél.
A szomorút Nagy úrnak nevezték közönségesen, a kisebbet Kis Bácsinak, és Nagy úr, mint egy betegápoló segédkezett Kis Bácsinak a kocsiból való leszálláskor. Spanyolfalat csinált az egyik tenyeréből, és Róza néni fülébe súgta:
– Ő ismét nagyon beteg. Egy-két nap alatt meg fog halni.
– Kis Bácsi – akiről itt szó volt – úgy hömpölygött Róza néni felé, mint egy kocsiról lehullott káposztafej. Cinegehangon beszélt:
– Eljöttünk, hogy minden jót kívánjunk neked a harmincadik születésnapodra. Térdig rózsában járj, te drágalátos, fehérkaméliás hölgy.
Nagy úr – aki olyan nagy cilinderkalapot viselt, mint a Dickens-regényekben a postafullajtárok – fekete szalonkabátot, kesztyűt és nyakkendőt – haragosan nézett barátjára.
– Egész úton azon panaszkodott, hogy végét járja, most pedig itt az udvar közepén kezd felköszöntőt mondani! – beszélt Róza néninek magyarázatul útitársa magatartása miatt.
Kis Bácsi oda sem hallgatott barátja szavaira, úgy szorongatta Róza néni kezét, mint valami kortes.
– Te vagy a legszebb virág az Úristen nagy kertészetében. Verset akartam írni rólad, de félek, hogy ezzel már mások megelőztek…
– Csak a kocsmárosoknak tud már ő verset írni – magyarázott bánatos pillantással Nagy úr. – Ilyenformát: „Hasa ellen vét, Ki nem iszik Pétkainál vébét”. Vébe tudniillik azt jelenti: Valódi bor.
– Indali, Reviczky, Barna I. gazdagították a te albumodat; míg énbennem már régen elnyomta a lant szavát hat neveletlen gyermek bőgése.
– Igen ám, elvágta a nyakad a spirituszfőzők sakterkése – segített Nagy úr. – Nem is értem, miért nem fordultál vissza Pestre? Itt akarsz meghalni Róza néni nyakán? Kozma Andor, azt hiszed, vidékre is utánad küldi a temetési illetéket? Mért nem vesz el egy ilyen ember olyan nőt, akinek apja vagy nagyapja temetésrendező? De ő egész életében a kövér kasszírnők után bomlott.
Nagy úr méltatlankodó szavait kellő fejrázásokkal kísérte, mire a jó460 Róza néni csaknem ölében vitte fel a verandára a haldoklóhírű Kis Bácsit.
– Nem lesz addig Kis Bácsinak semmi baja – monda vigasztaló szóval –, amíg a levélhordók meg a kéményseprők új esztendőben verses üdvözletet hordanak. Kis Bácsi megírja nekik a szükséges verset.
Bimy Szilveszterrel volt ismerős a vendégek közül, ezért az ő üdvözlésére sietett. Az öreg titkár szeme még mindig paradicsomszínű volt.
– Becsüld meg magad itt! Lásd, én milyen árva lettem – monda sírógörcsös hangon. – Én már többet nem is tudok az emberekkel beszélni. Ó, hogy irigylem a nagybátyámat, aki bölcs emberképpen kukoricacsőszséget vállalt Nyáregyházán!
Bimy nemigen érdeklődött az öregember fájdalma iránt.
– Hogy van a méltóságos úr?
Szilveszter piros szemeit megvert kutya módjára Róza néni felé fordította:
– Bizony nem lennék itt ennek a jó asszonynak a pártfogása nélkül. Angyal ő; kikért egy napra hivatalomból. Igaz, hogy tíz kemény forintot meg egy német szivart veszítek. De már menekülnöm kellett, mindig úgy hallottam, hogy valaki jön felfelé a lépcsőkön az „Arany Sas”-ban. Az a szegény holt.
Szilveszter aztán nem is mozdult el a konyha mellől. Kis zsámolyt állított az ajtó mellé, rövidszárú pipáját szívogatta, és a tűzhely körül sürgölődő Róza nénit váltig kérdezgette:
– Nincs valami megüresedett állás a háznál, komámasszony? Disznópásztor vagy tizedes nem kell a házhoz?
Nagy úr és Kis Bácsi a kőrisfa alá ültek. Nagy úr sokat látott bozontos ősz fejét, agyonráncolt arcát, keserű homlokát az asztallapjára nyomta, mintha előre siratná barátja halálát. Kis Bácsi pörgén ült egy kis kerti széken, mint malac a köszörűkövön. De bánatos pillantásokat vetett maga körül, sokat krákogott, és kezét oly fáradtan eresztette le hosszú papírszipkából szívott szivarjából, mintha ez lett volna utolsó szippantása.
– Adj nekik bort. Te vagy a férfi a háznál! – súgta Róza asszony Bimynek.
Kis Bácsi messziről komikus torokköszörüléssel üdvözölte a teli kancsót, míg Nagy úr riadtan, méltatlankodva emelte fel gyászos fejét:
– Mi az? Megint bort adnak neki? Irigylik azt a pár óráját is, ami az életéből hátra van? Nem bánom, üljünk be a siralomházba!
A kancsó olyant kottyant, mint ez gyakorlott férfiaknál szokása.461
Az elegáns Neszmély ezalatt kézi fotográfiamasinát vett elő valahonnan a nyakára illesztett szíjazatról. (Csak kulacson szép a szép szíjazat, emberen nem! – dörmögte Szilveszter.) Kiállott a kapuba, és minden arra menő tótot, kutyát gépe elé állított.
– Maholnap megérem, hogy kikeresztelkedel! – kiáltott Neszmélynek Róza néni, mire Nagy úr (egy antiszemita lapocska szerkesztője) hosszú idő után először nevetett a lugasban, buffogó, komondorhangon, mintha nem is ő nevetett volna, hanem valaki más, a háta mögött. De aztán haldokló barátjára pillantott, és úgy elkomolyodott, hogy vacsoráig szavát sem lehetett hallani.
A vacsora pedig már nyomába jött Róza néninek, amint az elszaladt a hátulsó szobába, hogy friss fehér ruhát öltsön magára.
Róza néni bizonyosan hallott más zenét is életében, mint amilyent a p-i malacbanda produkált, de talán sohasem volt olyan mulatni vágya, mint harmincadik születésnapján. Szokása ellenére, a vendégek kurjongatása közben, felhajtott néhány pohár bort.
– A falusi nők nem félnek az itókától. Komámasszony pedig falusi nő marad világéletében – helyeselt Szilveszter az asztal végén.
Előbb csak a szokásos, csendes füttyszóval kísérgette Róza néni a cigányok muzsikáját. Az urak sem igen duhajkodtak, kivéve Kis Bácsit, aki haldokló létére már az első nótánál falhoz vert egy poharat. Mire Nagy úr kijelentette, hogy tüstént eltávozik. Nem tudja nézni, hogy egy holtbeteg ember erőszakkal tönkretegye magát.
– Mégis csak Kis Bácsival táncolnék, ha még tudnék táncolni! – vágta oda Róza néni hamis szemhunyorgatással.
Felkapta a poharát, és felköszöntötte – saját magát:
– Igyunk annak a vénasszonynak az egészségére, aki az elvesztett ifjúsága után, harmincadik születésnapján belátja hibáit, és javulást ígér. Javulást ígér, de nem a templomban, ahol a vén ledérek szenteskedve imádkoznak még hosszú életért és szép, ifjú szeretőért; javulást ígér itt, a falusi disznóól mellett a malacainak, hogy ezentúl az ő gondjukat viseli, nem pedig a grófokét. Javulást ígér Brenyulának, hogy két harangverő lábszárát ezentúl jobban szemügyre veszi, mert tudni akarja, hogy merre lógatja azokat a vén csont. Javulást ígér Bátykónak, Öcskónak, Nyanyának meg az összes többi vén tótoknak, hogy ezentúl jobb gazdasszonyuk lesz. Javulást ígér az egész világnak, hogy nem repül buta gőggel a grófok kocsiján, nem önt pezsgőt a vén hercegek csizmaszárába, nem hazudja a királyoknak, hogy a józsefvárosi házmesterleány462 szerelmes beléjük. És nem lesz szerelmes ő maga sem… soha… soha többé… se templomfestő piktorba, se zsoltáros költőbe, se öreg püspökbe, se szívtolvaj rózsalegénybe… soha… soha… Különben fulladjon meg ettől a pohár bortól, aki ezt hiszi!
A poharak összecsendültek. Bimy hiába igyekezett elkapni Róza néni tekintetét, az nem nézett rá, hanem valahová az eresz alá, ahonnan leröpült a tüzet hordó madár: a duhaj kedv.
A felköszöntő után a cigányok olyan vadul estek neki hangszereiknek, mintha hirtelen megbolondultak volna. Az arcok úgy emelkedtek fel az asztal körül és az ámbitus végén, mint széles alkonyon a tó száraz hullámai. Rotyogás és retyegés keveredett a szavakba, amelyek ekkor megrészegedtek. Csak Bimy ült lehajtott fővel és arra gondolt, akit, úgy látjuk, örökre elveszített Rózával együtt: – a velszi hercegre gondolt, aki ilyenformán mulatgathatott Falstaff cimboráival a Vadkanfőnél. Vajon lesz-e még valaha egy fedél alatt ideáljával, a herceg úrral?
Róza néni duhajkodása nem ért ám véget e felköszöntővel, csak most következett a kopogós része. Hirtelen talpra állott, és vállon ragadta Kis Bácsit, mintha őt szemelte volna ki annak a férfinak, akinek karján akar maradni a hosszú életen át.
– Utoljára a perzsa sahhal táncoltam! – vetette fel szilajan fejét Róza néni, és úgy ölelte át Kis Bácsit, mint egy boroshordót.
Aztán járni kezdte Róza néni a csárdást a cigány előtt. Cifrán és kopogósan, mint Blaháné a Népszínházban. Andalgósan és remekbe, mint Pálmay Ilka. Ártatlanul és félszegen, mint egy falusi lány, akit először visznek táncba… Ami asszonybáj lehetséges a magyar táncban, azt mind megmutatta Róza néni ezen az estén. Öreg cselédei megriadva futkostak az udvaron. Ördögi dolog az, ami az ő mélabús asszonyukkal történik!
És a tánc után ismét nem volt pillantása Róza néninek Bimy részére. A fiatalember most már véglegesen feleslegesnek érezte magát.
– Megöli, mondom, hogy megöli – kiáltozott Nagy úr, de kiáltása nem Bimyre vonatkozott, hanem Kis Bácsira, aki támolyogva állott lábán a tánc után, és két karját a levegőbe emelte, mintha ütött volna utolsó órája.
De Róza néni vad kedve erre sem csillapodott.
– Vén vagyok, mint az országút? – kiáltotta. – Vén vagyok, mint egy bocskor? Feleljetek!
A cimbalomhoz ugrott, és letaszította az asztalról, hogy az csengve-pengve,463 rekedt ordítással zuhant az ámbitus kockaköveire. A cimbalmos egy pillanat alatt az asztal alatt termett. Ismerte ő már a szokást. A cimbalom után ő következik. – De menekült a banda is, csak a vén nagybőgősnek nem volt ideje a kertbe kiugrani, azt utolérte Róza néni, és elkapta vonóját, azzal néhány jót húzott a keshedt, zöld kabátjára.
Mindenki azt várta, hogy most a vendégekre kerül a sor. A sánta szerkesztő úr már lódult is a konyha felé. De Róza néni hirtelen elnevette magát, mint egy eszeveszett:
– Jaj, de bolond kedvem van! – kiáltotta, és sírva, nevetve födte el arcát két tenyerével.
Szilveszter gyilkos pillantásokat vetett Bimyre, aki véleménye szerint okozója volt ennek a skandalumnak. Bimy is jónak látta, hogy észrevétlenül elkotródjék.
A kapufélfát az utolsó szegénylegény támogatta odakünn a júliusi éjszakában. Mély hangon szólalt meg:
– Csakhogy végre eszedbe jutottam! – monda az utolsó szegénylegény.
Bimy megzavarodva bámult a sötétségbe, mintha kísértetet látna. Kinyújtotta a kezét, de a jövevény eltávolította magától a kezet, és ezt dörmögte:
– Te is csak olyan széllelbélelt figura vagy, aki jó dolgában elfelejtkezik a barátjáról.
– Bocsáss meg, bocsáss meg, Pongrác. Csak még ez egyszer bocsáss meg – szólt Bimy, és csaknem sírva fakadt.
Ki volt az „utolsó szegénylegény”?
Apja volt a garabonciás diák, nagyapja a világjáró katona, aki mindenütt harcolt, ahol megélhetését megtalálta. Cimbora volt és pártfogó. Szegényebb a koldusnál, de mindig hordott magánál egy szót, amely csak az övé volt, és egyedül ő ajándékozhatta el. Nem ismerte a vetett ágyat, de városvégi szobájában újságpapiroson mindig adott pihenőhelyet olyan embereknek, akiknek lakásuk sem volt. Ijesztő volt a nyomorúsága, és csábító a szabadsága. Szánandó volt rongyos köpenyege, de imádni való a bátorsága, amellyel elindult villamos, zivataros éjszakába.
Az utolsó szegénylegény volt Bimynek a pártfogója, mielőtt Róza néni, Traktárovics és a velszi herceg pártfogásával dicsekedhetett volna. Az utolsó szegénylegény adott kvártélyt Bimynek a Tabánban, az Aranykakas utcában, régi Egyetértés-ekből vetett ágyat az elárvult464 fiatalember alá, és megosztotta vele bátorságát, valamint darabka szalonnáját. És levetette a kedvéért a rongyos köpenyegét, ha Bimy fázott.
Különben az utolsó szegénylegény is költő volt, mint Bimy. Azzal a különbséggel, hogy tenyere durva volt, mert nem restellte nehéz testi munkával megkeresni kenyerét, ha nagyon éhes volt.
Az utolsó szegénylegény felleghajtó köpenyegében, fokossal kezében, vadvirágos kalapjában végzetesen állott Bimy előtt.
– Tudtam, hogy elszököl előlem, mikor jó dolgod lesz. De én nem sajnáltam a fáradságot, utánad jöttem: vajon nincs még szükséged a barátságomra, az Aranykakas utcára? Selymes ágyban alhatik még a grófok és a grófnők szeretője? Bizony soká kellett várakoznom, amíg megérezted, hogy idekint állok a kapu előtt. De végre mégiscsak eszedbe jutottam. Különösen akkor, midőn őnagysága a cigányok után téged készült megverni!
Fel és alá sétálgattak a falusi utcán, Bimy visszafojtott hangon beszélt:
– Pongrác, barátom vagy még? De hát minek is kérdem, hiszen jól tudom, hogy te vagy a leggazdagabb ember, a legdúsabb és legpazarlóbb: Margitta Pongrác, mert még sohase kértél vissza egy szemernyit sem abból a szeretetből, amelyet kölcsönbe adtál az egész világnak…
– Nono – dörmögte a szegénylegény. – Csak ne érzelegjünk, én már elfelejtettem mindent.
És olyan érdeklődéssel kezdett figyelni, mint ez azoknak a ritka embereknek szokása, akik mindig kéznél vannak, ha más embernek ég a háza, fuldokló gyermeket kell a folyóból kimenteni, terhes asszony elé ugrani, mielőtt az elájulna a veszett kutya előtt, koporsót segíteni vinni, mikor az özvegy tehetetlenül néz körül…
– Elfelejtettem megkérdezni, hogy nem vagy éhes, Pongrác? Bizonyosan gyalog jöttél Pestről, mert a vonattól sajnálod a pénzt.
– Szoktam én valaha éhes lenni? Hallottál már ilyent az én számból? – felelt mogorván a szegénylegény. – Azért vagyok itt, hogy halljam: miben segíthetek rajtad.
– Segíts, hogy megtaláljam magamat! – kiáltott fel Bimy, és a szegénylegény karjába mind a két kezével belekapaszkodott. Aztán, mint a megcsapolt hordó, öntötte a szavakat:
– Nincs barátom, és én nem tudok férfibarátság nélkül élni, egyedül gyenge vagyok. Lépten-nyomon megtántorodok. Hazudni kezdek. Álmatlan leszek a félsztől. Szívdobogásom van a gyengeségtől. Bezzeg465 az Aranykakas utcában nem féltem senkitől és semmitől, mert ott voltál te.
– Hát voltaképpen mitől félsz? – kérdezte a szegénylegény, és karjával megszorította Bimy összekulcsolt két kezét.
– Magamtól félek! Nem tudom kiszámítani, hogy mit teszek a következő percben. Határozatlan vagyok, mint egy romlott ember. Hazug vagyok, mint egy kitartott nő. Attól félek, hogy máris elvesztem, mert gyakran vannak sírógörcseim. Tegnap azt hittem még, hogy Josephine-ért fogok végül meghalni. Most azt hiszem, hogy Róza néni miatt kötöm fel magam, mert azt hiszem, hogy már nem kellek neki.
– Ismét nőket emlegetsz, holott tudod véleményemet a nőkről – felelt sötéten a kalapja alól a szegénylegény.
– Hiszen ezért merek veled őszintén beszélni, mert nem szereted közös ellenségünket, a nőket. Hogy irigyellek ezért, Pongrác! Milyen tiszta a te homlokod, mert sohasem érintette a nők szennyes csókja, csak a tiszta hideg víz, mikor felkelt a nap! S gondolataidban nem zavarnak a nők apró csapdái, kézimunkái, kiszámított hurokvetései. Én pedig tízig sem tudok számlálni, hogy ez alatt az idő alatt valamelyik nő eszembe ne jusson. Fújja őket felém valami szél, mint ősszel a faleveleket. Kísérteties kezükkel ajtót nyitnak a fejemben, hogy majd megbolondulok, mikor hallom az ajtót nyikorogni.
– Úgy látszik, mégis inkább költő vagy, mint én – felelt minden irigység nélkül, sőt bizonyos elismeréssel a szegénylegény. – Én sohasem hallok semmiféle ajtót nyikorogni. Tán azért nem lesz belőlem semmi.
– Hiszen csak volnál így elhanyagolva istentől, embertől, mint én! Feküdnél álmatlanul éjszaka. Küszködnél a nyelveddel, hogy az ne hazudjon, hanem merje kimondani az igazat! Ha rettegnél, amikor a szél zörgeti az ablakot, erősebb hangot hallasz az utcán, zsiványt érzenél a szekrényben, aki majd éjfélkor kilép, és megfojt „a király” helyett. Ha gyáva volnál, mint én vagyok – kiáltott fel Bimy, és ismét sírógörcs lepte meg.
Az utolsó szegénylegény darab ideig hallgatagon nézte barátját. Hagyta, hogy az kisírja magát.
– Mindez azért van, mert költő vagy. Igazi költő vagy – mondta röviden, és szavainak megvolt a kívánt eredménye: Bimy felhagyott a sírással.
– Itt sohase mondja nekem senki, hogy igazi költő vagyok.
– Mert haszontalan emberek – felelt Pongrác mély meggyőződéssel.466 – Egy költőnek nem arra van szüksége, hogy megtömjék a bendőjét, bundát akasszanak a nyakába, hanem mindig olyan gyengéd szóval kell hozzá közeledni, mint valami elmebeteghez. Az Aranykakas utcában a földön aludtál, de legalább tudtad, hogy költő vagy: azért nélkülözöl. Bimy mindinkább magához tért a gyógyító szavakra:
– Most is megszégyenített ez az asszony. Táncolt egy olyan költővel, aki még utolsóbb Hazafi Verainál is: a kéményseprőknek írja az újévi verseket.
– Mi a vendéglősök lapjában írunk. Nem nagy különbség van a két szakma között. Egy orvosság van a részedre, vissza kell térni az Aranykakas utcába.
– Megyek.
– Még ma éjszaka és gyalog.
– Nyomban indulhatok!
Ebben a percben kinyílott a kapuajtó, amely mögött Róza néni jó falusiasszony-szokás szerint kihallgatta a férfiak beszélgetését.
– Majd megmondom, hogy hová mégy a részeg fejeddel! – kiáltott fel erélyes hangon. – Tán azért vigyáztam rád, hogy megint visszaengedjelek a züllésbe? Tán azért ápoltalak, hogy megint kockára tegyed egészségedet a kocsmai hentergésekkel? Itthon maradsz. Érted: itthon, mert itt minden a tied. És ha barátod, akit eddig nem volt szerencsém ismerni, megtisztel azzal, hogy éjjeli hajlékot fogad el a fedelünk alatt, nagyon boldog volnék.
Az utolsó szegénylegény Róza néni szavaira nem is felelt. Csak katonásan állott helyén, és szemét Bimyre szegezte.
Bimy megzavarodva nézett hol barátjára, hol Róza nénire, amíg Róza néni feléje nyújtotta a kezét, és csendesen vonni kezdte befelé a kapun.
Az utolsó szegénylegény felhördült:
– Hát cserbenhagysz, Eduárd? Nem jössz velem?
A falusi kapu becsapódott Bimy és Róza néni mögött. Az utolsó szegénylegény fogát csikorgatva, farkasként toporzékolt, vadul kiáltozott:
– Nem is vagy te igazi költő. Te álköltő!
Bimy kiszakította volna magát Róza néni kezéből, de az erősen fogta őt.
– Holnap a falusi jegyzővel végrendeletet íratok, és mindenemet rád hagyom, te drága álköltőm! – suttogta Róza néni, és átölelte Bimyt, mint valami kincset.467
A vendégek már lefeküdtek. Az utolsó szegénylegény hosszú, gyalogló léptekkel ment vissza Budára, az Aranykakas utcába, és lépteit két pár álmatlan szem kísérte. A Róza nénié és a Bimyé. Mind a ketten sóhajtottak.468
