NEGYEDIK FEJEZET • A fehérkaméliás hölgy

Teljes szövegű keresés

NEGYEDIK FEJEZET • A fehérkaméliás hölgy
Bimy, mint afféle vidékről felszármazott fiatalember, félt Pesttől, ezért nem szívesen mozdult el Róza néni szoknyája mellől.
Bimy arról a vidékről jött, amely éppen ellenkezője a rákosi mezőn emelkedő fővárosnak: zöld hegyekről jött, amerről a Tisza ered, amerről Rákóczi tárogatóinak a hangját fújja a szél most, négyszáz esztendő múlva. Az avarok itt pirosak a barátságtól, a bor erős, mint a hű szövetség, az állomásokon pénztelen, de büszke urak feszítenek. Bimy felvidéki fi volt, tehát volt magához való esze. Sohase ment többé az ablakhoz, amikor az Újvilág utcában titokzatosan felhangzott Margitta Pongrác zsiványos füttyjele. A füttyszó mind búsabban hangzott esténkint, de a garabonciás még mindig nem mondott le arról, hogy barátját visszahódítja.
Bimy ellenben napjait az „Arany Sas”-ban töltötte. Boldog volt, ha Traktárovics úr előszobájában ülhetett, mert a nagy úr nem fogadta mindig, ellenben Szilveszter mindig szolgálatára állott, és régebbi regényeit olvasta fel, amely alkalommal Bimy hallatlan érdeklődést színlelt.
Traktárovics, mint mondani szokták: szeretett „kibabrálni” az emberekkel: – amikor Bimyt magához szoktatta volna, mint egy jó kutyát, hirtelen hátat fordított neki. Eltelt egy hét is, hogy Bimy nem tudott bejutni a nagyúr szobájába, csak éppen a szokásos szivart és pohár pálinkát hozta ki Szilveszter a bejelentés után.
– A méltóságos úr azt üzeni, hogy tessék jó egészséggel elfogyasztani!
Bimy az ilyen esetek után vérveres arccal rohant el az „Arany Sas”-ból, megfogadta, hogy oda többé be nem teszi a lábát, de másnap már ismét ott volt, mint valami nevetséges szerelmes.
– Talán ma lehetne reményem a méltóságos úrhoz bejutni? – kérdezte szívdobogva Szilvesztert.
A titkár már előkészítette azt a régi beszélyt, amelyet Bimynek felolvasni szándékozott. Bimy aggódva nézte az elsárgult újságpapirost,469 amikor a belső szoba ajtaja hirtelen felpattant, és tárt karokkal lépett ki Traktárovics:
– Csakhogy ismét láthatom, kedves fiatal barátom! – szólt elbűvölően, és Bimy vállára tette a kezét, ismeretes szobájába tuszkolta. Bimy ilyenkor oly boldognak érezte magát, mint valami menyasszony.
Egy nagyon sötét képű, rác szemű, dagadt úriembert talált Bimy Traktárovics szobájában.
– Bertalan bátyám, a volt pesti detektívfőnök – mondta Traktárovics.
A lógós bajszú, krákogó úriember kezében egy pakli kártya volt, és a hamiskártyások fogásaira tanította Traktárovics urat.
– A világhíres Lui így csinálja! – szólt az egykori titkosrendőr, és kettős voltot vágott a kártyacsomaggal.
Traktárovics darab ideig hiába próbálta megcsinálni a világhíres Lui fogását, de Bertalan bácsi szelíden biztatta:
– Nem kell csüggedni. Lui a saját bevallása szerint fél esztendeig tanulta Varsóban, a hamiskártyások akadémiáján a fogást.
Bimy kimeresztett szemmel nézte a leckét. Ő odáig csak a huszonegyes játékot ismerte, amelyet az iskolai padban játszott. Csattogtak a kártyák az egykori rendőr földszínű kezében. (A detektív nyugalomba vonulásával kertészkedéssel foglalkozott a főváros környékén.) Traktárovics szokásos hangtalan nevetéssel hallgatta a Bertalan bácsi megjegyzését, amelyekkel az a hamiskártyásfogásokat kísérte:
– Ez a „kis volt” a legrégibb. Ezt talán egyidőben találták fel a kártyával. Thaisz főkapitány idejében minden kávéházban ezt játszották. A tűszúrásokkal megjelölt kártya csak a jobb körökben van szokásban. Ugyancsak előkelőbb emberek használják azokat a kártyákat, amelyeken a hátulsó oldal cifraságai árulják el a kártyát. Ezt csak a jobb kaszinókban ismerik. Manapság, amikor az egész világ bakkarázik: nem sok jelentőségük van ezeknek a kunsztoknak, de nem árt őket tudni.
Traktárovics helyeslően bólingatott, míg Bertalan bácsi egy professzor komolyságával folytatta:
– Magyarországon körülbelül minden vidéken másféleképpen kártyáznak hamisan. Van „nyíri alsó”, amelyet tizenkilencre szokás levenni a döntő pillanatban. Ezt egy nyíregyházi járásbírósági írnok tudja legjobban. Van „debreceni négyes”, amely a makaójátékban szükséges a bankár bevágásánál; ezt a környékbeli kávésok, vendéglősök tudják a legjobban. Nem szabad elfelejtkezni a „szabadkai cvikliről” sem, amelyet teljes biztonsággal gyakorolnak a szabadkai kávéházakban; aki470 Szabadkán nem kap cviklit a disznójára, azt el lehet ereszteni a világba.
Traktárovics hangtalanul, de teljes odaadással nevetett. Majd hirtelen Bimy csodálkozó arcára pillantott és elkomolyodott:
– A magamfajta embernek, aki sokfelé megfordul a nagyvilágban, tudni kell ezeket a dolgokat, nehogy megpuffolják valahol – mondta magyarázólag.
Bertalan bácsi összerakta a kártyáit, mint egy jósnő.
– Különben mindez csak elméleti tudomány. Legjobb volna a hamiskártyásokat a tanyáikon felkeresni – álöltözetben. Úgy tudom, hogy a Ferenczi kávéház extra szobájában még áll a fáraóbank.
– Estére elmegyünk – kiáltott fel lelkesedéssel Traktárovics úr. – Fiatal barátunkat is magunkkal visszük, nem árt neki, ha tanul valamit az életben. Éjfélkor itt találkozunk nálam.
Bimy e napon boldogan hagyta el az „Arany Sas” gulyásillatú kapuját, mintha valami nevezetes, hasznos összeesküvésben kapott volna helyet.
Róza néni ebédnél elgondolkozva hallgatta Bimy elbeszélését a készülő kirándulásról.
– Ez a mi Traktárovicsunk ülhetne már csendesen a fenekén. Vénségére még agyonverik valahol – mondotta Róza néni elgondolkozva. – Ámde, mert Bertalan bácsi is ott lesz, megengedem, hogy velük tarts. Csak arra figyelmeztetlek, hogy ha valami botrány vagy verekedés kerekedik a Ferencziben, nyomban keresd meg az ott tartózkodó éjjeli hölgyek között Amanda kisasszonyt. Ő majd pártodat fogja, ha kimondod előtte a nevemet.
Éjfélkor, mint a régi francia regényekben: három denevérköpenyeges férfi nyomult be a Rostély utcai Ferenczi kávéházba.
Ez a kávéház az akkori ártatlan Pesten a hírhedtséget, az elvetemültséget, a cédaságot jelentette. Anyák azért imádkoztak a templomokban, hogy fiaik elkerüljék e rossz hírű kávéházat; feleségek válópört nyújtottak be férjeik ellen, ha azok a Ferenczibe jártak.
Pedig mily jámbor gyülekezet volt e helyiség a mai Pest éjszakai tanyáihoz hasonlítva! Szegény, tévedt nők találkoztak itt éjfél táján a város különböző részeiből, hogy barátaikkal mindennapi megbeszélésüket elvégezzék. Volt valami polgári rend ezen a helyen, amit megtanultak a Ferenczi kávéház látogatói.471
Egyik asztalnál a sápadt gázlángok éjszakai hírlapírók halovány arcát világították meg. A fiatal szerkesztők itt írták beszélyeiket, verseiket, feltalálták ideáljaikat. Reviczky Gyula, a későbbi híres költő, itt írta nevezetes szerelmi vallomásait. Sok lelkes, ifjú arc hevük itt kalandos szerelemtől, sok nemes homlok hervadt itt korán kicsapongásban és végzetes szenvedélyben.
Másik asztalnál női kalapok nyíltak Pest ez éjszakai részén. Pipacspiros, aranysárga, levelizöld és bársonyfekete színekben, amint a mindenkori kalapcsinálónék meghatározzák a divatszíneket. De a kalapok alatt csaknem egyforma arcok, megjelölve azzal a kereszttel, amely az egész földkerekségén ugyanolyan alakú a szerencsétlen könnyelmű nők arcán. A különbség csak annyi, hogy az egyik arc fokhagymás pirítós kenyértől és pálinkától hízik, a másik arc párnáit halikra és pezsgő növesztette kövérre. Ylang-ylang és pipabagó szaga a púdertől zsíros arcok körül, valamint fiákeres káromkodás és költemény szavai szálldostak. A szemek nyitva, mint a lidércek; csak egy életében szomorú fűzfává változott nőalak gondolkozik lehunyt szemmel az asztal végén, hogy masinával vagy a Dunával pusztítsa el megunt életét.
Bolond kis öregasszony jár a hölgyek körül kosarával, és rossz külsejű süteményeit kínálgatja. Kezében zsongléroz lottós zacskóival. Karvalyképű, valaha örömlegénységet szolgált markőr dicséri egy ispán külsejű vidéki embernek a Ferenczi kávéház nevezetességeit. Elszántan szólal meg a zene a sarokban, mintha a három betoppanó úriembertől várná a bágyadt éjszaka fellobbanását. Reviczky Gyula, egy uborkaképű fiatalember, négykrajcárossal koppant a márványon, hogy szokásos pálinkáját kiöntse az életunt kasszírnő, aki húsz esztendeje várja a Károly-kaszárnya felől a gyalogsági hadnagyot, aki kedvéért a kardbojtot letegye.
Ó, hogy világítottak a kalapok mindenfelől Bimyre, amikor a kávéház közepén tétovázva megállott. Más talán elbizakodott volna a hölgyi tekintetek e svadronjától, de Bimy hűséges volt Róza nénihez, és a kaszinópincértől Amanda kisasszony iránt érdeklődött.
A kávéház sarkában felállott egy dragonyos külsejű, káplárhangú hölgy, és cigarettája megöl így kiáltott:
– Kit hagyott el már megint a szeretője? A Pejocsávicsot vagy a Gárolyi Pestát?
Amanda művelt nő volt, szerette a mágnások neveit emlegetni, csak éppen rosszul ejtette ki őket.472
Bertalan bácsi és Traktárovics egyenesen az extra szoba felé indultak, mintha mindennapi ismerősök volnának. Bimy árván várakozott egy asztalnál, amíg Amanda majd megkönyörül rajta, és asztalához telepedik.
Az élet állt itt, mint a falióra. Kék falióra, amely a fiatalemberek szemeiben mutatkozott, azon fiatalemberekéiben, akik az idevaló hölgyek pásztorai voltak. Bátor arcuk volt, mint a gladiátoroknak. Biliárddákóra támaszkodtak, és szemükbe lógó hajzatuk alól fölényeskedve nézegették a kávéház vendégeit. Ők voltak itt a hercegek. Magasan felgyűrt pepita nadrágjuk alól kivillogott lakktopánjuk. Más szép fiúk az asztalnál ültek, és bágyadtan, álmodozva nézegettek egyiptomi cigarettájuk füstjébe. Legfeljebb a kezükre vetettek néha egy pillantást, a halálfejes ezüstgyűrűkre, amelyeket a kisujjon viselni nagy divat volt, a karperecekre, amelyek a csuklókon csörögtek, valamint a tarka zsebkendőkre, amelyeket a kabátujjba dugva viselt minden valamirevaló gavallér. Akinek csak „Franzensbad” feliratú gyűrű volt a kezén, mint például Bimynek, az nem sokat számíthatott ebben a társaságban. Piros nyakkendős, választékos, pomádés cupringerek mellett bőven helyet foglaltak az ifjú magyar Jefgenij Anyeginok is, miután a Puskin-költemény éppen ez idő tájt volt divatos Magyarországon.
Ki volt ebben a társaságban Bimy? Cupringer vagy Anyegin? Kivel válthatott volna szót az asztalok mellett? A Néró-képű elszántakkal vagy a lúgos hajzatú merengőkkel?
Hol találhatott volna egy baráti szívet, amely gyanakvás és gúny nélkül meghallgatná vallomásait, amelyek a fiatalember szájára szoktak tolakodni? Ki lett volna itt a bajtárs, akinek karjába fogódzhatott volna, hogy gyengeségében támogatást keressen?
Egyedül érezte magát… Legfeljebb tán Holczer, a szomszéd utcában várakozó fiákeres, vagy egy betévedő komornyik lehetnének barátai! Akinek a társaságában ismét költőnek erezhetné magát, garabonciás Margitta oldalán, az most innen messzebb van, mint a száműzöttek hazájuktól!
Amanda ezalatt kipótolta hiányzó metszőfogát gyertyából gyúrt foggal, s vidám mosollyal jelent meg a fiatalember asztalánál. Biztos és nyugodt volt a hölgy a dolgában, mint akár a híres Turf Karolin, amikor lovakat kellett megkoszorúzni.
– Nos, mi újság a kaszinóban, méltóságos uram? Emlegetik még néha473 az öreg Amandát? A grófjaim, a csirkéim nagyra nőttek, és vén kakas lett az Ichtritz. A szép Hadik Sándor…
Így kezdte Amanda előadását, és minden szégyenkezés nélkül igazgatta hiányzó hamis foga helyén a gyertyadarabot. Olyan egészséges volt, mint egy hentesné. Bujálkodó ajka szélein félig ásott sírgödör alakú ráncokkal és nagyra nyitott, hamuszürke szemmel nézett végig a kávéházon. Bátor volt, hogy Bimy leginkább kezet csókolni szeretett volna neki, és fölkérni, hogy védelmet nyújtson pepita szoknyája mellett, mint valami kiskutyának. (Szívében úgy dobogott a félsz, mint a zöld harkály a faderékon, míg Amanda arcán az a nagyvilági térkép mutatkozott, amely térkép a Waggon Lits kocsijaiban függ a falon: élet, öröm, bátorság, utazókedv. Vajon hová vinné el ez a nagyszerű nő, ha komolyan megszeretné, és hóna alá venné, mint egy ölebet?)
– Adta boszorkányosát! – kiáltotta Amanda, amikor az elgondolkozó Bimy elfelejtette őt cigarettával megkínálni.
Az extra szoba felől ekkor lárma hallatszott. Asztalt toltak, székeket emeltek. Egy izzadt homlokú ember, mintha a pokol tornácából menekülne, tölcsért formált a két kövér tenyeréből, és a kassza mellől hangosan kiáltotta:
– Itt van a hé! A hé! (A rendőrség.)
Csak kevesen távoztak el a kávéházból, amíg a dulakodás odabent a különszobában tartott. Néhány fiatalember szökkent ki, mint a szitakötő; a kabátjuk gallérját úgy gyűrték fel, mintha ezzel örökre ismeretlenek maradnának. A többiek inkább cirkuszi érdeklődéssel figyeltek a bezárt ajtó felé. Bimy azonban gyávaságában nyomban átadta vallomását Amandának:
– Kisasszony, engem az Újvilág utcai Róza néni pártfogol, kérem, hogy semmi bajom ne essék.
A gránátos fanyarul elmosolyodott:
– Jól van, kisfiú! – felelte csendesen.
Az extra szoba ajtajához lépett, és nyugodtan kieresztette onnan Bertalan bácsit, valamint Traktárovics urat, akiket ugyancsak szorongattak a játékszoba vendégei. A felemelt székek meghajoltak a hatalmas hölgy előtt, a karvalyképű pincér izgatottan lóbálta szalvétáját.
– Valami tetten ért hamiskártyások – mondta a szerkesztők asztalánál Reviczky Gyula, amikor a hármas társaság a kávéházból kifelé tartott.474
A Ferenczi kávéház Anyeginjeivel és a hölgyek örömeit szolgáló bajnokaival már másnap elmerült Bimy emlékezetében, mikor Traktárovics úr az „Arany Sas”-ban nyomban kihallgatáson fogadta, midőn a fiatalember a titoknoknál jelentkezett.
– Párizsban éjjel a hidak alá is bementem! – monda Traktárovics úr csendes kézlegyintéssel. – De ezalatt elhanyagolják az ön dolgát, fiatal barátom. Azzal a bizonyos szépasszonnyal!
Bimy nem merte bevallani, hogy amaz erőteljes falusi jelenet óta ismét csak Róza nénit szereti, alázatosan hallgatta Traktárovics szavait:
– Magamról tudom, hogy milyen élhetetlenek a fiatalemberek, amikor szerelmesek! Eszük ágában sincs a cinkefogót felállítani. Pedig ez szükséges, a hölgyek elvárják, hogy csapdával fogják meg őket.
Bimy szomorúan bólogatott. Traktárovics vívóállásba helyezkedett:
– No, igen, értem én az efféle szerelmet; a Nemzeti Színházban is játsszák valamelyik színdarabban. A hölgy előkelő és gazdag, az ifjú szegény, mint a templom egere. A fiatalembernek eszébe sem jut, hogy már bölcs királynőnk, Mária Terézia, megmondta, hogy a szoknya csak szoknya marad hercegnén és mosónén is. Bátornak kell lenni – csak bátornak, mindig… A legtöbb szoknya csak egy zsinórral van megkötve, az erény annyival sem.
(Ebben a korban az igazi úriemberek aforizmákat mondtak.)
Alvinczi mindenféle tornaeszközökkel foglalkozott, miközben beszélt. Nyújtóztatta a gumikötelet, forgatta a buzogányt, a vasgolyók koccantak a kezében.
– Egyébként tudom, hogy fiatal barátom elég bátor ember, ott a Ferencziben elég jól megállotta a helyét. No, majd egyszer kimegyünk verekedni a Müller Karcsihoz, a goromba vendéglőshöz, a víztorony mellé. Még nem akadt olyan erős fiákeros, aki ezt az embert megverte volna. Pedig az nagy karriert csinálna Pesten, mint az öreg Polónyi, aki azzal kezdte közpályáját, hogy a Flóra-teremben földhöz vágta Sánit, az erős csapost.
Bimy lesütötte a szemét, nehogy Alvinczi úr valamiképpen észrevegye azt a rettenetes gyávaságot, amelyet minden idegében érzett. Különösen az utóbbi időben lett nagymértékben rettegő, mióta Róza néni védelme alá költözött. Az orvosok ezt úgy hívják, hogy neuraszténia. Egyik férfit elszánttá teszi az asszonyi szerelem, a másik elveszíti kis maradék szívét is.475
Alvinczi gőzölgött, fújt a torna után. Pedig még hátra volt az olasz vívómester.
– Hát mi van azzal az éjszemű menyecskével ott a Városliget környékén? – kérdezte, homlokát törölgetve.
– Mostanában nem láttam őt. Szokása az neki, hogy eltűnik egy-két hétre. Azt mondja, ilyenkor férjének segít az üzletvitelben. A régiségeket jobban érti bármely antikváriusnál.
– Ez nagyon becsülésre méltó. Magam is kedvelem azokat a nőket, akik valamely tudományban járatosak. A kis tanítónők, a könyvelő kisasszonyok, Zirzen Janka növendékei sokszor meghatottak – felelt komolyan Alvinczi. – De végeredményében engedelmességgel tartoznak ezek a művelt kékharisnyák is, mint akár azok a buta kis libák, akik után Musset költeményeit hordják. Az engedelmesség éppen olyan női erény, mint a többi erények.
Bimy sóhajtott. Ha tudná Alvinczi, hogy mily megalázó szolgaságot vállalt Bimy a szépasszonynál, tán hősi szobájába se engedné be.
Alvinczi a kardtokot bontogatta a közelgő vívóleckéhez. Aztán úgy rázogatta kezében a kardot, mintha valakinek nekimenni akarna.
– Meg kell törni a büszke nőt! Utóvégre barátnője, azért, mert nem lyukas a harisnyája, éppen olyan esendő, gyenge teremtés, mint Éva anyánk valamennyi leánya. Itt van egy kulcs. Ez a zugligeti villámat nyitja. Annak kertjében kedvükre szerelmeskedhetnek, fiatal barátom.
Bimy átvette az aranyozott kulcsot, amely hasonlított valamely kripta kulcsához.
Az olasz mester a szokásos felhevüléssel rohant be a leckére.
– Van abban a kertben egy lugas, ahol egy orosz hercegnő árnya bolyong. Elég szép mesét lehet róla mondani hölgyének – szólt Alvinczi, és a vívás elkezdődött.
Ebédnél Bimy óvatosan vallatóra vette Róza nénit Traktárovics zugligeti villája felől.
– Ismerem – felelt gyanútlanul Róza néni. – Az anyjának vette valamikor Traktárovics. Az öregasszony itt lakott mindaddig, amíg meg nem halt. Azóta Traktárovics szokta itt lebonyolítani szerelmi találkozóit, ha ugyan akad olyan bolond nőre, aki elmenjen vele a vadonba. Volt valami féleszű ismerőse, akit menyasszonyi ruhában, mirtuszkoszorúval a fején, aracsokorral a kezében sétáltatott itt a kertben. Ő maga frakkba és cilinderbe öltözött, mint valami vőlegény…476
Róza néni nem fejezte be a történetet, mert jelentették, hogy „a király” megérkezett.
– Ó, a vén bolond! – kiáltott fel. – Legalább sürgönyözhetett volna! Lógós arcbőrű, füstsárga, lecsüngő bajszú, szomorú szájú, ötvenéves úriember állott fekete, papos kabátban a lépcsőházban. A lábán szandálok voltak, de így is terhére esett a járás szívbeteg lábai miatt. Az első pillanatban, a karján tartott utazópléddel, valami fürdővendéghez hasonlított, aki éppen most szállott le az omnibuszról.
Csendes, egykedvű léptekkel ballagott felfelé a lépcsőn, mintha hazamenne. Még a lábát is megtörölte az ajtó előtt a szőnyegen, a fekete kemény kalapját megszokottan akasztotta a fogasra, és benyitott az ebédlőbe.
Róza néni ugyan zavarában széttárta a fehér, kék virágos szoknyáját, hogy a mögé bujtassa Bimyt, de a fiatalembernek nem volt ideje elbújni.
A király meglepetten állott meg a küszöbön a váratlan férfi láttára. Róza néninél nem szoktak férfivendégeket találni a látogatók.
Róza néni nagyszerű térdhajlással előrelépett, és alattvalói hódolattal kezet csókolt a királynak.
– Nos, nos? – kérdezte a király asztmatikus hangon.
– A fiam, felséges úr! – mondta könnyes, sírós hangon.
A király fáradt pillantást vetett Bimyre.
Róza néni hátba vágta Bimyt, és anyáskodva szólt rá:
– Fiam, menj játszani, ne zavard anyádat.
 
Dehogyis ment most ki Bimy Róza néni házából, amióta a király oda beköltözött! Mégis, egy királlyal egy fedél alatt lakni nem mindennapi élmény. Valamivel több, mint az Aranykacsa utcában régi újságpapíron aludni.
Igaz, hogy csak exkirály volt: Takova gróf a hivatalos neve, de azért mindenki tudta róla, hogy valamikor Obrenovics Milán név alatt Szerbia megkoronázott királya volt. És voltaképpen nem is Róza néninél volt hivatalosan megszállva az exkirály, hanem a Hungáriában, de nappalai és éjjelei jó részét többnyire Róza néninél töltötte. Ezt a barátságos házat szokta meg a régebbi időkből Pest városából. Ötvenedik éve felé az ember, még ha király is, a szokásai rabja. Milán Pesten csak azon a kanapén szeretett jóízűen heverészni, amelyet Róza néni jelölt ki a számára. Bágyadt, dagadt szemével figyelemmel kísérte Róza néni ropogós477 lépteit, mint az ápolónőét a beteg. Fásultan heverészett, és egykedvűen nagyokat hallgatott, mintha csak azért jött volna Párizsból Pestre.
Ha a karosszékben ült, akkor kitette maga elé nagy bőrcigarettatárcáját, amelyben trombita alakú, igen lágyan tömött szivarkák voltak gondosan elhelyezve. Nagy doboz gyújtót vett elő, amelyben arasznyi gyufák csörögtek. Rágyújtott a cigarettára, egyet szippantott, a füstöt búskomolyan maga elé fújta. A szippantás után a cigaretta a vizes tálcába repült, mint egy alattvaló, aki pontosan elvégezte dolgát. Az ezüsttálcáról felvett egy poharat, nyelt egy korty vizet, és a nadrágzsebéből egy aranypénzt csúsztatott a tálcára. Így ment ez tízszer, tizenötször, egymás után, amíg a király elunta az üldögélést a karosszékben, és a kanapéra kívánkozott.
– Mindennap új zsebet varrnak a király nadrágjába – mondta egy este Róza néni Bimynek. – Mert a király mindenből, az aranyból is csak az újat szereti.
Ezenkívül tett-e egyebet is a király Róza néni házánál? Azt már Bimy nemigen láthatta, mert az óvatos Róza leeresztette a fürdőszoba kulcslyukán a nyelvet, Bimy a sötét lyukba nézhetett, ha kedve tartotta.
Az exkirály asztmatikusan horkolt a kanapén, nyugtalanul forgolódott, nyögött, sóhajtozott, mintha máris a túlvilágon járt volna, ahol a királyok és alattvalóik egy sorban megjelennek.
Bimy ellenben kimondhatatlan izgalommal figyelte még azt is (a mellékszobából), amikor a király kezét vagy a száját mosta. Hol vannak azok a kalligrafiák, amelyeket ez a kéz papirosra vetett: – a halálos ítéletek és dicső kinevezések, amelyeket ez a kéz aláírt? Hová szállottak azok a szavak, amelyeket a száj az isteni megbízatás révén a villámcsapás erejével kiejtett?
A király fertályóráig dörzsölte fogait különböző kefékkel, gurgulázott, mint egy passzionátus száj mosó agglegény vagy beteg ember, közben elfáradt, leült, és bénultan hallgatott. Majd újra visszafeküdt a kanapéra, mintha kimerítette volna a sok teendő Róza néni házában.
Estefelé megjelent a háznál egy tizedeskülsejű inas, barna egyenruhában, amilyent a nemzetközi hálókocsik alkalmazottai viselnek. A tizedes ráadta a királyra a télikabátot, és elvitte valamely ismeretlen helyre, ahonnan éjféltájban a király gumikerekű kocsin megszökött. Ismét csak a kanapéra feküdt, és keservesen nyögött, mintha gyomrát rontotta volna el.478
Éjfélig tehát Róza néni szokott patience-kártyáit kevergette a nagy függőlámpa alatt, és halk káromkodással hatalmasakat ásított:
– Az ördög vigyen el minden lump vénembert. Ez az öreg totyakos is, ahelyett hogy lefeküdne, előbb bejön meresztgetni a szemét. Azt mondja, nem tud addig elaludni Pesten, amíg velem nem beszélt. És aztán még mindig szerelmes az egykori királynőbe. A fene ismeri ki magát ezekkel a vénemberekkel.
Róza néni szép barna szemeit Bimyre függesztette,és szelíden kérdi:
– Hát még mindig szeretnél király lenni?
Bimynek volt magához való esze, hogy mit feleljen:
– Árendás P.-n.
Róza néni letette kártyáit, és üdvözült mosollyal csókolta meg Bimy homlokát a vacsora utáni csendes együttlétben.
– Látom, hogy valamit fog rajtad a nevelésem. Örülök, hogy kezded észrevenni, hogy nincs unalmasabb élet a nagyurak életénél. Már maga az, hogy este mindig át kell öltözködni, akár tetszik, akár nem: unalmasabb a favágásnál. Ha én reggel felveszek egy inget: szeretem még másnap is. Az ing hozzámelegszik, hozzáidomul az ember testéhez. Megbarátkozik vele az ember, rájön, hogy végeredményében nincsen mása, mint az inge. A friss ing, amit ezek az emberek folyton magukra húznak, olyan, mint a halottra húzott ing: hideg ing, bánatos ing, amely eloltja a szív tüzet. Az esti ing pláne lecsillapít minden vérhullámot… Mintha temetni vinnék az embert! Az a boldog ember, aki csak akkor vesz új inget magára, ha már a régi piszkos lett. Hozd elő azt a nagy fadobozt az előszobából, amelyet régen fásládának használtam. Majd megmutatom belőle, hogy milyenek azok az emberek, akik este tiszta inget vesznek magukra!
Bimy a meghitt ebédlőbe cipelte a ládát. Színültig tele volt az régi levelekkel, írásokkal. Róza néni találomra nyúlt a levelesládába, mint a tojásos kosárba.
– Ha jól nézem, ez itt ismét egyike Artúr grófom leveleinek. Nyolc oldalon oktat, hogy vallásos legyek, és a gyónást hetenként ne mulasszam el. Artúr: – bűbáj, mint az első imakönyv, amellyel a leánykát megajándékozzák. Vonásai határozottak, mint akár az egyházatyáké. Ezzel a nemes férfiúval nem bírtak el az ördögök, akárhogy húzogatták is a szakállánál fogva.
– Szerette? – kérdezte Bimy oly váratlanul, hogy maga is meglepődött a hangjától.479
– Szerettem. Most már csak az egyetlen férfi, akit tisztelek – felelt komoly hangon Róza néni. – Sohasem hazudott. Ha azt mondta egy kalapomra, hogy az nem illik nekem, akkor erre mérget lehetett venni.
– Róza néni!
– Igazad van. Elléhásodtam, amikor királyokkal, grófokkal van érintkezésem. Hát én másért tisztelem Artúrt. Azért, mert mindig úgy bánt velem, mint egy állatszelídítő… mint egy apa a leányával.
– És ezek a többiek mind Artúrok voltak? – kérdezte féltékenykedve a fiatalember. – Én azt hittem, hogy engem szeret először.
Róza néni az utóbbi időben gyakran könnyezett, amikor Bimyre nézett. Különösen így estefelé, amikor a függőlámpa megvilágította Bimy sűrű, fekete haját… Róza néni glóriát látott Bimy fején.
Az asztal felett kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Bimy arcát:
– Én is azt hiszem, hogy téged szeretlek először, mert még egyik kedvesemet se neveztem fiamnak. A levélírók között vannak olyanok is, akik még évek múlva is meghalni akartak értem, amikor itt-ott, színházban vagy bálban találkoztunk. Katonák és szerkesztők, színészek és papok. Ha egyszer meghaltam, és nem maradna utánam semmi: megélhetsz abból, hogy visszaviszed a leveleket, a verseket, a vallomásokat a tekintélyes öregurakhoz. Nem hiszem, hogy kidobna Vészi József, ha annak a magyar versnek a kéziratát elvinnéd hozzá, amely verset sok év előtt hozzám intézett. Csak rendelkezzél mindennel, mintha valóban a fiam volnál.
Bimy amúgy vidékiesen felelt:
– Jobban szeretném, ha Róza néninek volna gondja az én szentmihálylovammal.
Róza néni a függőlámpába nézett:
– Pedig én nemsokára meghalok.
Elhallgatott, megturkálta a leveleket:
– A levélhordó elnyűtte azt a csizmáját, amely arra volt szánva, hogy benne nekem leveleket hordjon. De nem is szeretnék már senkitől leveleket kapni, csak Fritztől, az én öreg osztrák levelezőmtől. A Fritz levelei külön vannak. Abban a szekrényemben, ahol a pénzemet tartom, meg azt a koponyát, amely lovaglás közben egyszer elém gurult. Égesd el olvasatlanul a leveleket. Nincs bennük ugyan semmi titok, csak egy öreg kamerád érzelmessége, de nem szeretném, ha mások megtudnák, hogy mily gyöngéd szív dobogott egy szürke kanavászzubbony alatt, így teszel, Bimy?480
– Róza néni! – kiáltott fel Bimy, és őszinte könnyeket hullatott a fehér kézre, amelyben e percben sorsát érezte.
– Nincs semmi bűnöm, nem kell meggyónnom halálom előtt egyetlen olyan vétkemet se, amely nehézzé tenné a földet felettem. Mindig jó voltam, mindenkihez jó voltam… Nem engedtem, hogy egyetlen férfi is meghaljon értem, inkább szereztem nekik szeretőt, ha már nagyon fenyegetőztek szerelmi búbánatukban. Elküldtem őket Amandához, a Ferenczi kávéházba, ő meggyógyította őket. – Én ha szerettem, mindig igaz szívből szerettem. Miért büntetne ezért a jó Isten?
– A király is szerette Róza nénit? – kérdezte Bimy oly izgatottan, mint egy vőlegény.
Róza néni búsan legyintett:
– A király? Őt még a régi divat sodorta felém, amikor nem fordulhatott meg Pesten úriember, aki nem tisztelgett volna nálam. A király öregember, azt hiszi, hogy még mindig a turner van divatban.
Az állóóra éjfélt vert a sarokban, odalent a kapun csengettek.
Róza néni sóhajtva rendezte össze kártyáit.
– Kezdődik a hivatal! Hazudhatok akár reggelig, amikor az álmatlan öregembernek eszébe jut a fal felé fordulni.
Bimy lengedező léptekkel kísérte le Róza nénit a földszintre, a sarokban egy fekete embert, akár az ördögöt, pillantott meg.
Margitta Pongrác volt.
 
A garabonciáson ugyanaz a felleghajtó köpönyeg, kezében fokos, kalapja mellett mezei virág.
– Hogy kerültél ide?
– Mi közöd hozzá! – felelt mogorván a vendég. – A kulcslyukon vagy a kéményen át. Az Aranykakas utcában úgyis az a hírem, hogy a kakasok csak akkor kukorékolnak, ha én megengedem. Érted jöttem, miután elfelejtetted már a füttyjelet, amelyet bezzeg megértettél máskor.
– Csendesebben beszélj. A király a szomszédban van.
– Bánom is én a te királyodat, nekem nem királyom. Csak horkoljon a teli bendőjén, ha ugyan tud aludni a bűnei miatt. Nekem veled van dolgom.
Bimy összefonta a mellén a két karját.
– Itt vagyok, Pongrác. A régi vagyok.
– Dehogy vagy te a régi! – kiáltotta a garabonciás. – Meguntam már481 nézni züllésedet napról napra. Meguntam már az úrfiskodást. Nem azért neveltelek az Aranykakas utcában, hogy most elveszítselek itt a paloták között. Itt sohasem lesz belőled semmi, csak selyemfiú, amíg ki nem dobnak.
– Nem dobnak ki! – felelte csendesen Bimy.
– Tudod is te azt. Pondró se vagy még te az életben. De én már láttam ebből a házból mezítláb és sírva kimenni fiatalembereket, amikor a ház úrnőjének ilyen volt a szeszélye.
– Az én úrnőm a legderekabb, legjobb teremtés, nem engedem, hogy bántsad. Nincs még ilyen jószívű nő Pesten. Fiának tekint…
– Jobb szeretném, ha apjának mondana. De még akkor is az volna a tanácsom, hogy hagyjad el ezt a házat mindörökre. Röst, ízetlen itt a lég, hempergő az ágy, nesztelen a papucs, állott víz van a mosdótálban. Nem férfinak való ez a sok szőnyeg. De olyanok is azok a férfiak, akik idejárnak: kocsin jönnek – monda a legnagyobb megvetéssel a garabonciás.
– Nem mindenki szeret gyalog járni.
– Persze, te is megszoktad a hintózást! Elterpeszkedni, a beleket hintáztatni, a hátgerincet megtámasztani. A kocsisnak indulást vagy megállást parancsolni. Végignézni a gyalogjárókat. Persze, ezt szeretnéd te is. Azért olyan löttyedt már a karodon a hús, azért olyan sápadt az arcod, mint a bűn. Egy fél esztendő alatt éppen olyan öregember leszel, mint a pártfogóid. De akkor aztán már nem is kellesz senkinek.
– Huszonnégy esztendős vagyok.
– Mióta ebben a házban vagy, mióta mindennap megterítik előtted az asztalt, minden este felvetik az ágyadat: tíz esztendőt öregedtél. Csodálom, hogy még ép a fogad, nem hullott ki a hajad. De a te szervezeted sincs vasból, tönkremegy ebben a tunya életben.
– Szerinted jobb a koplalás…
A garabonciásnak nagyot villant a szeme:
– Koplaltál, amikor az én barátom voltál? Nesze, hoztam ennivalót most is a részedre, tudom, hogy ebben a házban nem kapsz ilyent.
A garabonciás benyúlt köpönyege mélységes zsebébe, és egy darabka szalonnát vett elő. A másik zsebéből egy karéj kenyeret, fiatalhagymát kotorászott elő. Só és paprika volt a két mellényzsebében.
– A kulacsom se üres – mondotta, és jól megkotyogtatta az iccés jószágot.
Piros, fanyelű bicskát nyújtott Bimy felé.482
– Ma fentem meg. Jó éles – mondotta, és a kést Bimynek nyújtotta.
A fiatalember ez estén olyan vacsorát evett, amelyet Róza néni a Nemzeti Kaszinóból hozatott át. Mégis hallatlan étvágy fogta el, amikor a garabonciás kibontogatta papirosait. A szalonnának valósággal téli zamata volt, mint Disznóölő Tamás napja körül az időnek. A fiatalhagyma úgy recsegett-ropogott a fogai között, mint a jó egészség. A cipó madárlátta volt, áldott volt az az asszony, aki ezt sütötte. A kulacsból úgy csurgott a bor, mint a balzsam az égő sebre.
– Nagy ember vagy, Pongrác.
A garabonciás legyintett:
– Hátha még a lakásunkat látnád. Szereztem neked egy ágyat. Igaz, hogy azelőtt hordágy volt a Szent János-kórházban, de viszont olcsó volt az ára. Nem kell már a földön aludnod.
– És te?
– Én? – nevetett Margitta. – Én most is ülve, széken szoktam aludni.
Bimy ezalatt úgy jóllakott, mint egy utas. Rágyújtani akart, amikor a garabonciás milliomos mozdulattal elővette a dohány zacskóját:
– Van nekem dohányom is. Valódi, finom faddi. Magam jártam érte a múlt héten. Ezt nem látta finánc.
Cigarettát sodortak, és vígan pöfékeltek.
Szótlan meghittséggel nézett egymásra a két régi csavargó cimbora, míg a szomszédban a király álmatlanul sóhajtozott.
 
A herceg szobája megtelt füsttel, odakint hajnalodott. Bimy éles füleivel hallotta, hogy Traktárovics úr kocsija már megérkezett az „Arany Sas” elé. A nagyúr mögött hosszú köhögéssel záródott a fogadó kapuja. Valahol a szomszédban boldogtalanul kukorékolt egy fogoly kakas. Bimy levelet írt a hercegi koronával díszített levélpapiroson Josephine-nek, a garabonciás fél lábon állott a szoba közepén, hogy nagyon mélyen el ne aludjon. Ebben a házban még aludni sem akart.
– Észrevétlenül add a kezéhez – figyelmeztette Bimy a barátját.
– Megbízhatsz bennem. De aztán te is tartsd meg az ígéretedet.
– Egy hét múlva otthon leszek az Aranykakas utcában.
A garabonciás kinyitotta az ablakot. Néptelen volt a hajnali utca. Olyan könnyedén ugrott a vendég, mint a mókus. Valahol, egy kapu alatt felébredt egy bakter. Hangos kiáltással üldözőbe vette a garabonciást. De hol volt már az akkorára.483
Bimy bezárta az ablakot, amikor a fürdőszobából kilépett Róza néni. Halotthaloványan, némán állott darab ideig. Az asztalon maradt szalonnás papirost, hagymahulladékot nézegette.
– Rossz az én kosztom? – kérdezte csendesen.
Bimy a meglepetéstől darab ideig felelni sem tudott. Nem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy mióta hallgatózott a tapétaajtó mögött Róza néni. Csak a levelezést ne vegye észre! De észrevette, szótlanul összeszedte az asztalon maradt levélpapirosokat, és a fiókba zárta. De semmi megjegyzése nem volt. Az ajtó felé ment, amikor csendesen, megtörten így beszélt:
– Ismerem Budán azt a hentest, ahol ilyenformán pácolják a szalonnát. Holnap majd magam megyek át szalonnáért.
Behúzta a tapétaajtót maga után.
– Róza néni! – kiáltotta Bimy kétségbeesve.
De Róza néni nem jött vissza.
A király másnap Párizsba utazott. Bimy most már ráért a maga kalandjai után járkálni. A Zugligetben pontosan várta őt Fehérné abban az órában, amint ezt Bimy levelében kérte.
– Nos, mi az a fontos dolog, amiért beszélni akart velem, kedves Eduárd? – kérdezte Fehérné, olyan csendes hangon, mintha már tollpihe se maradt volna torkában a szenvedélyek vándormadaraiból.
Bimy hazudott… Akárhányszor ezzel a higgadt, komoly nővel beszélt, mindig szenvedélyesen hazudott.
Vannak nők, akik a férfiakat hősökké vagy rablógyilkosokká teszik. Ez a merengő, nyugodt asszony, a látszólagos egykedvűségével szenvedélyes szélhámossá tette Bimyt. Azt szerette volna megérni, hogy az asszony egyszer csodálkozzon valamin. De nem csodálkozott…
– Egy villát kaptam itt a környéken ajándékba a velszi hercegtől. Azt akarom magának megmutatni.
– Lássuk – felelt csendesen Fehérné.
– Még magam sem láttam belülről. Azt mondják, nagyon szép.
– Különösen, ha antik bútorokkal van felszerelve.
Bimy megtalálta az elhagyott villát, miután már előző napon tett egy próbakirándulást. Zordon, komor ház volt, amilyenben a gazdag elmebetegeket dugják el, mert a család szégyellne a tébolydai ápolást. Az ablakain évek óta le voltak eresztve a zsalugáterek szemei, mint a regényekben az utolsó mondatok. A kéményei körül télen-nyáron sárga leveleket kergetett a szél, mint az elátkozott lakó itt maradt gondolatait. A kert484 rácsozata olyan sűrű volt, mint egy rövidlátó asszony hosszú szempillája. Éjfélkor bizonyosan fehér lepedőben sétál a kerti úton egy megfojtott öregember. Még az augusztusi délutánban is hűvös áramlat lengett a kert felől, mintha odafent a fák csendesen könnyeznének.
A kulcs csikorgására egy vadgalamb röppent fel a falombok közül; évek óta gyülekező avaron lépkedett Josephine szarvaslába. Oly higgadt volt, mint egy kereskedő, aki tönkrement családhoz megy vásárolni. De mégis – legalább Bimy így látta – vadgalamb volt, szürke, telt begyes, mint egy szerelmi kesztyű.
A kapukulcs nyitotta a veranda ajtaját is. Angol regényekben nyílnak így az előcsarnokok – de a hölgyek most nincsenek jelen, valahol a szénaillatú szobákban teniszhez öltözködnek habfehér szoknyákba, az urak vörös frakkot öltenek a rókavadászathoz. A falon fenyőfa rámás vadászképek; a hintaszéken egy indiai kendő, mintha az imént rebbent volna fel innen a ház úrnője. Az ablakokon bágyadt világosság szüremlett be a kertből, ahol már szálldos egy-két korai levél, mint az első szerelem emlékezete.
Fehérné egy nagy, vasalt szekrény előtt megállott, amely szekrény oly terjedelmes volt, mintha benne generációk ruhaneműi volnának koporsóba zárva.
– Ez lőcsei munka! Az ottani asztalosok használták ezeket a vasalásokat, kapcsolásokat. Merényben, a Mednyánszky kastélyban láttam hasonló szekrényeket.
Bimy egy kerevethez vezette Fehérnét. Imádkozva tette össze a kezét, mint farsangban, álarcos bálban könyörögnek a férfiak a nőknek, hogy mutassák meg igazi arcukat.
– Úgy szeretem, Josephine, mint egy illavai rab, aki azért van elzárva, mert szerelemből gyilkolt… Legjobban azt szeretném, ha a harisnyakötőjével megfojtana, hogy ne kellesen tovább szenvedni magáért. Vesse le a kesztyűjét, hogy ismét láthassam a kezét, amellyel majd előbb-utóbb megöl.
Fehérné elgondolkozott:
– Különös, hogy a fiatal férfiak mindig meghalni akarnak a nőkért… Igaz, hogy nehezebb értük – élni?
És csendesen, nyugodtan levonta a kesztyűjét. Bimy hosszú, néma pillantással figyelte: miként válik el a szürke szarvasbőr a fehér, határozott kéz fehérjétől, mintha egy kagyló nyílna szét a szeme láttára.
– És ha a kiskabátját is levetné? Letenné a kalapkáját, amely lelkemnek485 bóbitája? Érezze magát otthonosan, Josephine, hiszen azt reméltem, hogy egykor nemcsak úrnőm, de feleségem is lesz.
Josephine sóhajtott, de engedelmeskedett Bimy kérésének. A kalapját, amelyre a titkok fátyola volt kötve, csendesen leemelte a két kezével fejéről, miközben a kalaptűt szájába vette. A kalapkát nem messzire helyezte el egy asztalkán, és a kalap onnan figyelte az eseményeket – mint valami királynői korona.
A kabát selyemsuhogással libbent alá. Az ember szívesen elhiszi, hogy egyetlen kabát sem tud ily hangon beszélni Magyarországon. A varrónők, miután ezt a kabátot megvarrták: nyomban megvakultak, hogy a kabát párját el ne készíthessék. Ki hinné el ily percekben, hogy ez a kabát valamikor zöld lesz a kopottságtól, és valamely szegény rokon gondterhelten fog benne végigsietni a téli utcán?
Bimy fiatalember létére nem képzelte másképpen, mint úgy (mint ebben az időben a minden rosszra tanító lantverők is előírták), hogy ilyenkor térdre szokás ereszkedni a hölgy lábai előtt. Térdre hullott, és bőségesen áradozó szavakkal fejezte ki háláját. Fehérné a térdére könyökölve hallgatta az ifjú szavait. Úgy figyelt, mintha idegen nyelven beszélnének előtte, amely nyelvből csak egyes szavakat ért. Talán esztendők is elmúlnak, amíg az antikváriusné megtanulja a szerelmi nyelvet, mert választ adni nem tudott, csak remegő kézzel simogatta az ifjú fejét. Egy hajfürtből határozottan kacsafark formát pedert.
… Amíg így beszélgetnének: váratlanul lépések hangzottak az elhagyott emeletről.
Kopogás és sóhajtás, mintha egy szekrényből lépett volna ki valaki, aki idáig be volt zárva.
Fehérné zavarodottan felugrott, és a fogashoz lépett. A fogasról egy fehérszürke, gyöngyházgombos, úgynevezett „velsziherceg kabát”-ot kapott le, amilyen kabátot akkoriban még csak az igazi urak viseltek Pesten. A fiákerosok csak egy év múlva kezdték hordani.
A kabátba ijedten bújt bele az asszony. Bő, puha és finom kabát volt, csaknem térdéig ért a menyecskének…
– Kié ez a kabát? – kérdezte Fehérné, amint összegombolta gallérját.
– Nem enyém! – monda Bimy tragikusan.
És a különös csoszogás, lépdelés tovább hangzott az emeletről, ahová lépcsők vezettek a haliból.
Rabló vagy kísértet jár odafent?486
Egyik sem. Alvinczi úr csendesen megjelent a lépcső kanyarulatánál, és figyelmesen nézett előre a magasból. A szeme úgy fénylett, mint valami bikaviadoré.
 
A szemsugarán szállott le, mint valami Jákob-lajtorján. Mire az előcsarnokba ért: már a régi előkelő Alvinczi volt. Csak a hangja remegett, mint valami fáradozó patak.
– Bocsánat a zavarásért, hölgyem és uram… A magamfajta öregúr már annyit sem számít, mint valamely tuskó a nászutasok szobájában. Csak öleljék egymást tovább is, kedveseim, amíg kedvük el nem múlik. Én már csak elgondolkozom a múlt időkön, amikor az én nyakamat is mindenféle karok tartották átölelve, mint a fuldoklóét. Most csak a kabátomért jöttem. Aztán mulassanak jól.
Fehérné egyik arca fehér volt, másik piros. A hosszú pillájú szemével különösen nézegetett Alvinczira, mintha titkos szemrehányás volna tekintetében. Sőt szeme mintha kancsalított volna zavarodottságában. Szégyen!… Megaláztatás!… A szürke kabát úgy égette, hogy szinte fizikailag szenvedett. De nem állott fel a helyéről, sőt két kezét is eldugta a kabát mély zsebeibe.
Alvinczi egy darabig mozdulatlan arccal állott a terem közepén.
– Ha éppen akarja… magának adom a kabátomat!
Pár lépést tett az ajtó felé, sóhajtva, lemondva, gyengén elszomorodva, mintha valami nagyon sokat veszített volna ebben a negyedórában.
De még az ajtóig sem ért, amikor Fehérné talpra állott, és lekapta a kabátot a testéről, és gyors mozdulattal átnyújtotta azt Alvinczinek. Aztán két tenyerével eltakarta arcát, amint visszazuhant a díványra.
Alvinczi meghatottan elballagott.
– Te siheder! Tönkretettél! El kell mennem ebből a városból.
Így szólt Fehérné érctelen hangon, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki más… egy kósza szellem vagy egy bujdosó lélek.
Bimy védekezett:
– A szürke kabát mindennek az oka! Miért kellett azt magának felvenni, Josephine. A kabát idecsalta gazdáját, mint a kígyótojás a kobrakígyót.
Josephine csendesen felvette a kabátját, befátyolozta arcát kalapja fátyolával. Olyan meghatott csendben mozgott, mintha holt volna a487 háznál. Bimy nem merte megszólítani. És az asszony csendesen cselekedett tovább, amilyen nesztelen az éji lepke mozgása.
Kesztyűjének mind a négy gombját begombolta, mintha messzi útra készülődne. Láthatólag szenvedett attól a tövistől, amely a szívében volt.
Aztán még egyszer körülnézett, mintha sohasem akarná elfelejteni e helyet. Az ajtó felé indult, Bimy kitárt karral futott feléje.
– Josephine, ne hagyjon itt!
Az asszony arra sem érdemesítette a fiatalembert, hogy ránézett volna. Csak csendesen és határozottan félretolta őt az útból. Aztán hangtalanul kilépett az ajtón.
Alig tett néhány lépést a villa kertjében, a bokrok közül egy eddig nem látott, parasztruhás nő lépett elő. Karcsú, inkább magas, mint alacsony volt a falusi menyecske. A kendője mélyen a szemébe volt húzva. Egyenesen Fehérné felé lépett, és tiltólag felemelte a két kezét. Tompa, a sírgöröngy dobogásához hasonlatos hangon szólalt meg az idegen nő.
– Legalább hadd látom azt a nőt, aki a fiamat elcsábította.
Josephine hátrahökkent, védekezőleg emelte fel a karját.
– Nem fogom önt bántani, asszonyom, csak tudni akarom, hogy milyen ízlése van a fiamnak!
A reszkető kezével Fehérné fátyola után nyúlt a parasztnő.
– Mit akar tőlem? – kiáltotta magából kikelve Josephine.
– Maga körülbelül egykorú velem – boldogtalan harmincéves, amikor az az idő következik, amikor a nők mind többet szenvednek, mind kevesebbet nevetnek. Cifra kalap, selyemszoknya, parfőm… Ez a mindennapi gyötrődésük, hogy még a férfiak tetszését kiérdemeljék. Mutassa meg az arcát, aztán továbbmehet.
Josephine hátrált a bágyadt, égető tekintetű nő elől:
– Maga bolond! Segítségért kiáltok, ha el nem hagy.
Ebben a pillanatban Bimy rohant végig a kerti úton. Halálra váltan ismerte fel a paraszti öltözetben Róza nénit. Értelmetlen szavakat kezdett kiáltozni, mintha eszét vesztette volna.
– Hagyja őt, hagyja őt, Róza néni…
De Róza néni a fiatalember láttára újult erővel csapott le Josephine-re. Az arcfátyolát akarta leszakítani a vetélytársnőnek. Közben sírt, káromkodott és könyörgött.
– Csak egy pillantást vessek az átkozottra…
A két nő küzdelme ott, az elhagyott kerti ösvényen félelmetes és megindító volt. A kezükkel hadonásztak, támadtak és visszavonultak. Josephine488 mindenáron kijutni akart a kertből, de az útját elállotta Róza néni. Másfelől sűrű fák és bokrok, amelyek között legfeljebb eltévedhet az idegen.
Aki ezt a küzdelmet látta, az sohasem hiszi el többé, hogy előkelő úrinők vannak a világon.
Bimy végre megelégelte a nők birkózását, hátulról elkapta Róza néni kezét:
– Meneküljön! – kiáltotta.
És Josephine apró, gyors léptekkel futamodott végig a kerti úton.
– Átkozott légy! – kiáltott utána Róza néni tajtékzó szájjal.
És megfordult, hogy a karját csavaró Bimyvel számoljon le. De Bimy nem várta be, hogy szembekerüljön Róza nénivel. Egypár elszánt ugrással odakünn termett a villa kertjéből.
– Bimy! – kiáltotta Róza néni kétségbeesetten, és ha tőle függött volna, vadrózsa tövisévé vagy kökénybokorrá változtatja a hangját, hogy Bimyt feltartóztassa. De szívesen lett volna árok is, amelyben Bimy futamodó lábát kitörje.
– Bimy! Szeretőm, öcsém, fiam! – siránkozott az elhagyott kertből Róza néni, mintha megtébolyodott volna. – Itt hagytál azért az átkozott hitványért.
Holott Bimy a zugligeti villától jóformán megállni sem merészkedett az Aranykakas utcáig. Ott bezúdult a garabonciás otthonába, és verejtékezve esett az egyetlen székre:
– Talpra, garabonciás, nagy szerencsétlenség történt!
A garabonciásnak huszonnégy óráig sem kellett ólálkodni az Újvilág utcai ház körül, amikor odabent a ház belsejében elkezdődött a rémület, a zűrzavar, a kétségbeesés, amely a katasztrófákat kísérni szokta. Jajveszékelő szobalányok futottak ki a házból, akik a garabonciást szinte erőszakkal cipelték be a kapun. Betaszigálták a király szobájába, ahol a mennyezetes ágyon felöltözködve feküdt Róza néni, kebléből csörgött az élet folyama, a habos vér. A földön mellette a kilőtt pisztoly.
A garabonciás madártollas, vadvirágos kalapját is fején felejtette zavarában. Elámulva nézte a szegény Róza nénit, akinek arcán mennyei mosolygás ragyogott, mint a vértanúkén. Mindaz a jóság, nemesség és az élet áhítata, amely e szegény asszonyszívben az élet folyamán összegyülekezett, mindez arany a mosolyát, az arcát színesítette, mint a szentképet.489
Felnyitotta a szemét, és a szeme is mosolygott, amikor a garabonciást felismerte:
– Mondja meg neki, hogy a fehérkaméliás hölgy az utolsó percben is áldotta!
A hangra megrázkódott a garabonciás.
– Orvost! – kiáltotta, és sápadva ért ki az utcára.
Miután nemigen volt ismerős a Belvárosban, orvost nem talált, zavarában befutamodott a Korona kávéházba, amely még akkor a Váci utcában volt. Fridolin, a vörös markőr, jött vele szemközt, amikor az ajtón beugrott.
– A fehérkaméliás hölgy mellbe lőtte magát – kiáltotta.
A kávéházban hirtelen zavar keletkezett, a vendégek felugráltak az asztaloktól, körülvették a furcsa fiatalembert, aki kézzel-lábbal magyarázott.
– A fehérkaméliás hölgy… itt, az Újvilág utcában…
Egy dákós úriember megszólalt a biliárd mellől:
– Szegény Róza néni lesz…
 
Róza néni sokáig járt a halál mezsgyéjén a mell-lövés után, de egészséges természete győzedelmeskedett, lassan gyógyulni kezdett. Bimyt eleinte az orvosok nem engedték a közelébe, később ő maga sem kívánta már látni a fiatalembert, akiért az életét akarta eldobni.
Közben Alvinczi úr Eltoli nevű lovával megnyerte az István-díjat. Igaz, hogy csak fejhosszal nyert a ló, az angol zsoké belebetegedett az izgalmas küzdelembe, de Alvinczi úr vagyona mentve volt. A jó úr a verseny után Bécsbe tette át lakását, és magával vitte Fehérnét, de Fehér urat is, akinek némi elégtétellel tartozott. Közbenjárására a bécsi Jockey Club palotájában jutottak bolthelyiséghez, ahol virágzó régiségüzletet alapítottak.
Bimy szép összeget nyert az Eltoli révén, így darab ideig volt pénze felejteni. Mulatóhelyre és lóversenyre járt, mint valami pesti herceg, olyan kabátot varratott magának, amilyent a velszi hercegen látott, és a lóversenyen távcsövön nézte a paripákat.
Ősz felé, a kancák versenyében a gyepre állt egy „Róza” nevű ló is.490 Bimy babonásan fogadta „Róza” győzelmét. „Róza” azonban nem nyert:
– Már nem szeret – mondta csendes lemondással. És tovább élt, mint annyi pesti fiatalember.
1920. Margitsziget

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages