NEGYEDIK FEJEZET • Mi történt a Széchenyi palotában?
NEGYEDIK FEJEZET • Mi történt a Széchenyi palotában?
Alvinczi úr Széchenyi István korát szerette, ugyanezért a Kohlmarkton levő régi, egyemeletes palotácskában csak olyan bútoroknak adott helyet, amelyek valahol véletlenül láthatták Széchenyi Istvánt akár Pesten, akár Bécsben, akár más helyén a világnak, ahol a múlt század hőse életében megfordult. (Alvinczi úr a kapus fülkéjébe is olyan férfiút szeretett volna alkalmazni, aki már gróf Széchenyi István korában is kapus volt, de ilyen emberre már nem akadhatott a birodalomban. Ezért meg kellett elégednie egy nagycenki sírásónak az unokájával, akinek a nagyapja valaha Széchenyi István temetésénél segédkezett.)
A régiségek gyűjtése mindig divatban volt az ódon leheletű palotában, amelyek maguk is a múlt időt élik, a palota valamikor Seilern Crestentia grófnő hozományához tartozott, aki Széchenyi Istvánnak volt a felesége. A bútorok nagy részét még a grófnő használta, a kandallókban Stefánnak azok a levelei égtek, amelyeket a grófné egy és más okból a megsemmisítésre ítélt, amikor a bécsi rendőrség nyomozott utánuk. A „bécsi forradalomban” beverték a palota egyik földszintes ablakát, amelyet kívülről amúgy is vasfigurák védelmeztek, de sem Széchenyiek, se a későbbi házigazda nem engedte többé az ablakot megújítani, hadd maradjon így törötten, örök emlékéül annak, hogy mily ostoba tud lenni a félrevezetett néptömeg, amely mindenáron rombolni akar. A léghuzamos szobában helyezték el a falakon azokat a koszorúkat és szalagokat, amelyek valaha Széchenyi koporsóját fedték. Ilyenformán sírboltszaga volt ennek a szobának, és az ijedős szobalányok csak a derékig szakállas portás vezetése alatt mertek ide belépni, hogy Széchenyi halálának évfordulóján némi rendet csináljanak. A szobában állott még egy terjedelmes karosszék, valamint egy varróasztalka nagyságú, hegyes lábú alkotmány, amelyen gróf Stefán leveleit írta, amikor a felesége házában lakott, mert hiszen a nagyvilággal való érintkezést fenntartani kellett a vastag falú208 palotából is, amely körülmény már annyi jobb sorsra érdemes hazafinak okozta korai halálát.
Ugyanitt volt az a szoba, amelynek falán a titkos bölcsesség betűi voltak felírva, mint valamely középkori mítosznak a jelvényei, amelyeket azokban a házakban találhatni, ahol valamikor szabadkőművesek vagy bölcselkedők laktak.
SATOR
AREPO
TENET
OPERA
ROTAS
AREPO
TENET
OPERA
ROTAS
(Igaz, hogy a gúnyolódok a betűtábla közepén helyet foglaló N betűből kisütötték, hogy az a világ minden nyelvén a tagadást, az örök nincs-et, a végtelen nem-et jelenti, de a világosság lovagjai nem tudtak meglenni az N betű nélkül. Míg aztán jött Bonaparte, és a régi bécsi arisztokrata palotákban is megtanulták, hogy mi a jelentősége az N betűnek.)
A palota mostani tulajdonosnője, a tizenöt esztendős Alvinczi Ilona kisasszony (aki a Zrínyiek révén jutott e szép, magyar névhez) a kertben időzött. Kis kert, kőfalakkal kerítve – de valamikor Crestentia grófnő ábrándozott benne Stefi grófról. A töredezett és vízcsobogásra figyelmező nimfaszobor egy vén szomorú fűzfa alatt állott egy századév óta. A gyepágy még mindig úgy van rendezve, mint 1830-ban volt a kertészkedés divatja. Ecetfák és kőrisfák, amelyekből Széchenyi fuvolát faragott. Langyos, mozdulatlan atmoszféra, mint a régi császárság korabeli kertecskékben. Futórózsa a hervadt falakon és egy orosz agár nyújtózik csíkos szőnyegen, mintha maga is illusztráció volna…
Nyugágyán pihen Ilona.
– Megmosta a kezét? – kérdezte Regényi úr az elcsendesedett Alvinczit, és az a pesti emberke felszólítására leveti felöltőjét, és hosszadalmasán öblögeti gyűrű nélküli kezeit a nimfa kútjánál. Mennyi kézszorítást kell lemosnia, mielőtt a mennyországba beléphetne, hogy végre egy tiszta kis kezet megfoghasson a Derby-nap folyamán!
(Regényi úr az ilyen egyszerű közbeszólásokkal teszi nélkülözhetetlenné magát. És ezután helyet foglal a nimfa csurgó kútjánál, persze anélkül, hogy neki is eszébe jutna megmosni a kezét. „Csak menjen, beszéljen a kisasszonnyal, ha úgy akarja, majd én itt megvárom” – mond a cilinderes emberke, és nyomban egy sportlapot vesz elő foltos überciherje209 belső zsebéből, amellyel elmulattathatja magát a nimfa mellett üldögélve.)
Nyugágyán pihen Ilona a kert hátulsó részében…
A tizenöt esztendős leánykának nem szabad fektében megmozdulnia, mert csak így reményedhetik az orvosok, hogy megtarthatják őt az életnek. Valami szívgyengesége van a leánykának, amely miatt megtiltották neki, hogy tucatszámra rendelt új ruháinak kellően örülhessen, hogy nyilvános iskolába járhasson a közeli apácákhoz, hogy hangosan felkiálthasson, amikor kettesével, hármasával beeresztik hozzá a hasonló korú kis barátnőket, akikre valóságos hajtóvadászatot tartanak az orvos, a kapus, a házvezetőnő, a nevelőnő, a francia kisasszony, a német tanítónő és a magyar dajka, aki gyermekkorától az Ilona kisasszony lábainál üldögél. (Csak Péterfalvy úr ül az irodában.)
– Hallottam, apám, hogy lovad ma délután nyert – mondja a leányka, és a két karját bátortalanul felemeli a pihenőágyról Alvinczi úr felé – (vajon az őrök közül nem figyelmezteti-e hirtelen valaki, hogy a karjait nem szabad a magasba emelni, mert attól megint fájni fog a szívecskéje, vagy pedig orrvérzése támad hajnalban, hogy kevéske vére ily alattomossággal elfolyjon gyenge testecskéjéből. S ezért a kisleány fél az éjszakától, a szabadban van mindig, addig, amíg egy tenyérnyi világosság látszik a bécsi égboltozatból.)
– Vajon ki beszélt neked lovamról? – kérdezte Alvinczi, karjaiba ölelve a leánykát.
– Ó, én már régen számon tartom azokat a délutánokat, amikor tudom, hogy Bécsben vagy, és mégse vagy Bécsben, azaz nem vagy mellettem a kertben. Lakik itt a szomszédban, a falon túl egy suszter, akinek a kopogását néha hallom itt a kertben a Stadion utcából. Ez a suszter mindig a lóversenyre jár, és úgy kiáltozik, hogy az egész utca hallhatja a hangját. „Az Alvinczi nyert!”, vagy „Az Alvinczi nem nyert!”. Mert a szomszédság miatt mindig a te lovaidat játssza a suszter. Ma nagy örömmel harsogta a Stadion utcában a győzedelmedet, apám.
– És annak a suszternek a hangja idáig hallatszik? – kérdezte meghökkenve Alvinczi úr, amint körülnézett a kertben, amely főként azért nyerte meg a tetszését, mert elzárva látszék lenni a külvilágtól. És gondolataiban átsuhant, hogy egyszer az a bizonyos suszter gonosz híreket is közölhetne az ő leánykájával ilyenformán.
A „személyzetnek” persze félre kellett vonulnia ilyen alkalmakkor, mikor a kalifa jön a kislánya látogatására, csak Ekesné, a magyar dajka210 maradt a kislány lábánál guggolva. Alvinczi a terebélyes asszonyságra vetette a szemét:
– Igen, lakik itt valami kótyagos cipész a szomszédban, ahová sarkaltatni hordjuk a cipőinket – mond a dajka.
– Mondja meg a suszternek, Ékesné, hogy ne ordítson, mert bezáratom.
– Igenis, kezét csókolom.
De a kislány keze már ott volt az Alvinczi úr száján.
– De apám, hát miért haragszol a szegény suszterre, mert az örömében megöklözte ennek a börtönnek a falát, hogy a jó hírt velem is közölje? Az újságokat úgyis eldugják előlem, pedig én szeretném tudni, hogy mi történik a városban azonkívül is, amit a kis barátnőim elmondanak nekem. Lásd, ma is kaptam levelet Évától, aki mellettem ült az iskolában, amikor még iskolába járhattam. Mondd, apám, mikor megyek én megint iskolába?
Hát nehezebb kérdést nemigen adhatott fel Ilona Alvinczi úrnak.
– Egyszer azt mondtad, hogy majd tanítónő diplomát adsz a kezembe, hogy én is tanítónő lehessek egy beteg kislány mellett, mint a Fräulein Guszti most mellettem. És most nem járok iskolába… Máskor azt ígérted, hogy majd kettecskén elmegyünk utazni messzi országokba, ahol nem ismer minket senki. Te moszjő Noár leszel, én pedig mamzell Noár, s aztán boldogan fogunk élni. Álmomban pedig azt szoktad mondani, hogy egyszer csak, amikor nem is várom, hirtelen belép az ajtón az édesanyám, és azt mondja: hogy vagy, kedves kisleányom? És te most azért is haragszol, mert a bolond suszter a szomszédban kiáltozni szokott. Hát hogyan élünk mi együtt? – kérdezte a kisleány azzal a szívszaggató komolysággal, amellyel némely kisleány oly kimondhatatlan fájdalmat tud okozni önmagának és annak, aki hallgatja őt.
Alvinczi úr pedig nem tehetett egyebet, mint hallgatott, mert attól félt, hogy megszólalása esetén olyan hang fog kitörni a torkán, amely nem lesz emberi hang.
Felállott a kisleány mellől, hogy csillapodás végett némi testmozgást végezzen a kertben. Mikor az újságjába mélyedt Regényi úr mellett elhaladt, az felvetette a fejét:
– Mondja, Alvinczi, gondoskodott maga erről a kislányról végrendeletében?
Alvinczi úr tovább sétált, mintha nem hallotta volna a bolondos kis211 ember kérdését… Sokáig állt egy fekete fenyő derekának vetve a hátát, és azon gondolkozott, hogy beszéljen-e Regényivel erről a témáról, amely élete legnagyobb dicsőségének napján mindennél jobban érdekelte. Aztán néhány lépést tett az újságolvasásba mélyedt férfiúcska felé, és elgondolkozva letelepedett mellé a kút márványára:
– Tudja, nagyon nehéz nekem erről a dologról beszélni, mert ugyan azt mondják az emberek, hogy babonás vagyok, és játékot űzök a vakmerőségig a végzettel, mintha valamely másvilági üzenet révén amúgy is tudnám a dolgomat… Pedig ebből egy szó sem igaz – mond Alvinczi végigvonván kezét homlokán, mintha ezen a napon valamely nagy titoktól akart volna megszabadulni.
– Én elvesztettem a játszmát az élettel szemben, ezért próbálok revansot venni az embereken, akik nem ismernek, és csak bolond adomákat tudnak felőlem. Ha van valami, amit elérhetetlen boldogságnak neveznek: részemre az volna, hogy ezt a leánykát felnevelhetném, gazdaggá tenném és királynőjévé az életnek, hogy majd mindenki meghajoljon előtte, akkor is, ha én már nem leszek.
– Csak csendesen, Alvinczi – mondta a jelentéktelen emberke, hogy hangtalanul összehajtogassa a kezében tartott újságlapot, mintha az is zavarná a palota kertjén trónoló csendet e tavaszi alkonyatkor, mikor a városban mindenki a Derby-győztesről beszél.
– És a leányka az enyém, anyátlan árva gyermek, akinek én csak gyámja vagyok, hogy ügyeit elintézhessem. A leányka anyja meghalt… Ő ezt nem tudja, talán sohase is fogja megtudni, amíg én élek. De senki nem mondhatja meg a leánykának, hogy anyja nincs többé az élők sorában, mert a beteg szívű gyermek a szörnyű árvaság tudatában aligha élne tovább. Én minden esztendőben karácsony ünnepére megfestetem a holt édesanya arcképét, hol evvel, hol amavval a híres festővel, Rómában vagy Londonban, mert vigyázni kell arra, hogy a bécsi pletyka szárnyára ne vegye a kisasszony karácsonyi meglepetéseit. És a mama mindig a legutolsó divat szerint van öltözve, mindig mennybéli jósággal, angyali szelídséggel, anyai áldással mosolyog az ő szegény kis leánykájára. Az idén lesz tizenöt esztendős Ilonka. A tizenötödik festmény elkészítését László Fülöp londoni barátomra bíztam, aki karácsony estéjére ládába csomagolva küldi meg az arcképet ebbe a palotába. A tizenötödik szobába pedig felakasztjuk az új arcképet…
Csendes, letompított hangon beszélt Alvinczi Eduárd, mintha már sokszor elgondolta volna, hogy valakinek egyszer elmondja ezt a titkot.212 De még sohase akadt megfelelő emberére, akinek kedve lett volna elmondani mindent. Miért választotta éppen Regényi urat, aki látszólagosan csak azt számítgatta magában, hogyan érhesse el még az esti személyvonatot, amelyen reggelig kártyázhat a nőszabóval és a pesti gibiccel? Regényi úr szárazon kérdezte:
– Mikor akarja megmondani a kisasszonynak szomorú helyzetét?
– Valószínűleg: soha. Mert nem hiszem, hogy ehhez lesz valaha elegendő lelkierőm. Sok dologgal van így az ember életében, halogatja, halogatja az idejüket, és egyszer csak azon veszi magát észre, hogy elkésett. Mindenről elkésett. Mostani egészségi állapotában katasztrofális lehetne leánykám életére nézve minden olyan híradás, amely őt lelki egyensúlyában megingatná. Ugyanezért nem szeretem, ha az én dolgaimmal traktálják őt. Az lehet tán nekem fontos, hogy egyik-másik lovammal megnyerem a versenyeket – utóvégre ez üzlet, ezért adok ki pénzt jó származású csikókra –, de Ilonát valóban nem érdekelheti a lóverseny. Talán engem se érdekelt volna világéletemben, ha az a festő, az az Ábrányi Lajos egyszer Rómában meg nem „puffol” az ottani lóversenytéren. Egypár száz lírámat elhordta. A festőművész távoli rokonom volt, gondolkozás nélkül adtam neki, és mindenféle ringy-rongy papírdarabokat hozott a lírákért emlékbe a talián bukmékerektől. Érdeklődni kezdtem pénzem iránt, s így rövidesen megtanultam a lóversenyt… Könnyebb tudomány az, mint egy gyermeket egy vers elmondására tanítani.
– Látom, úgy nevelteti, mint egy hercegkisasszonyt.
– Az én lányom. Az én vérem – felelt egyszerűen Alvinczi. – Néha azt gondolom magamban, hogy az eredete révén predesztinálva van, hogy vele is olyan csodák történjenek, mint velem történtek. Vannak kivételes emberek, akik már születésük pillanatában megjelöltetnek a nagy szenvedésekre és a nagy örömökre. Régente a Habsburgoknak is volt egy várkastélyuk, ahol a császárnék a trónörököst szülték. Nem bolondság az a csillagászati megfigyelés, hogy a csillagok állásának közük van az ember jövendőjéhez. Az én leányom egy madridi csillagász véleménye szerint olyan napon született, mikor a csillagok kedvezően álltak. Jó és gazdag sorsot mutatnak részére. Ez a madridi jóslat vigasztal meg, amikor az orvosok tehetetlenségét látom.
– Ismerek Pesten egy jövendőmondó asszonyt – vélekedett Regényi úr. – Ha gondolja, hogy ennek az asszonynak hasznát veheti?… Ezek az asszonyok nem szeretnek kimozdulni a négy fal közül, mert azt213 hiszik, hogy ott van a tudományuk a kandúrmacska meg a vén bagoly mellett. Az ön kedvéért talán ide küldhetném azt az asszonyt.
– Nem – mondta határozottan Alvinczi úr. – Minden embert meg kell becsülni addig a mértékig, amennyit ér. A régi világban is helyükön maradtak a jósok az ő emberfeletti hatalmukkal, a királyok és a fejedelmek zarándokoltak el a váteszekhez, ha meghallani akartak valamit az ismeretlen jövőről. Nos, én leánykámmal majd Pestre megyek, amint a Derby-szezon itt befejeződött. Van még egypár lovam, amelyet itt, a bécsi pályán szeretnék kipróbálni, mielőtt bemutatnám őket az ezerszemű Pestnek. Tudja Isten, hogy vagyunk mindnyájan azzal a Pesttel! Utáljuk őt, de vágyódunk vissza, ha tőle távol vagyunk.
Regényi úr alkalomszerűnek találta jelenteni, hogy ebben a megfigyelésében tökéletesen igaza van a Derby-hősnek, ugyanezért nagyon ajánlatosnak tartaná, ha Táblabíró tudását, jellemét, megbízhatóságát – főként „kitartását”, méltóságos uram – legközelebb a budapesti gyepen is bemutatná, mert Magyarországon a pesti eredmények számítanak, a bécsi pályának vannak olyan tulajdonságai, amelyek kedvezhetnek, de árthatnak is, ha arról van szó, hogy egy versenyló megmutassa, hogy „mi van benne”. Regényi úr elemében volt, ha a pesti turfról kellett előadni, mintha voltaképpen nem érdekelné más ezen a kerek világon. És a szónoklat végén arra kérte Alvinczit, hogy engedné meg neki, hogy a mai személyvonattal már Pestre utazhasson…
Alvinczi borús hangon felelt:
– Néhány napig még szükségem lesz önre, Regényi úr, ezért csak menjen nyugodtan vissza a „Karl”-ba, mielőtt utazásának idejéről döntene.
„Nem értem, hogy mit akar még velem ez az Alvinczi Bécsben, miután körülbelül mindent megbeszéltünk”, mormogta magában a kis pesti ember, amint cilinderkalapjában a kohlmarkti ódon palota előtt állt és Holcerrel, a kocsissal arról az eshetőségről beszélgetett, hogy mi történne, ha mégis szökni próbálna. A kocsis megnyugtatta, hogy Szilveszter úr és az a bizonyos komornyik amúgy is elérnék a pályaudvarnál. Majd rátért a mindentudó bérkocsis a maga ügyének a megbeszélésére: „Három vacsoránk van ma este, és még csak át se öltözködtünk!” – mondogatta ostorát harapdálva, és néha lovát megsimogatva.
A kocsis előadásából kiderült, hogy az egyik vacsora a Freudenauban van „feltálalva”, mégpedig ugyancsak Demmel vendéglőjében, amely a „Turf Rózsájá”-hoz van címezve ott. A vacsora halászlével kezdődik,214 és egy megfelelő halászmester ebből a célból már a tegnap folyamán megérkezett Pestről. A vacsorára a „freudenaui urak” hivatalosak, akik alatt érteni kell a lóidomárokat és családjaikat, a zsokékat és menyasszonyaikat, az istállók egyéb személyzeteit, így az abrakmestereket és feleségeiket, a lóápolókat, a patkókovácsokat, a nyergeseket és Braunt, az alagi szénakereskedőt. Ugyanitt terítenek a „jó ismerősöknek” is. Nagyon valószínű, hogy reggelig tartó táncmulatság következik a vacsora után, mert a lovászfiúk nagyon készülődnek a hölgyek megforgatására.
„Hogy a gazdával, ha így tölti az időt, mikor érünk el erre a vacsorára, annak csak Jóisten a megmondhatója. Márpedig ezeket a derék embereket megsérteni nem lehet.”
A második vacsorát a Hotel „Erzherzog Karl”-ban terítik mindazok a pesti pincérek, akik erre az alkalomra meghívást kaptak a szálloda igazgatójától.
A pesti pincérek körülbelül ismerik a gusztusát mindazoknak a magyar úriembereknek, akik a „Karl”-ban helyet foglalhatnak mint Derby-vendégek. Ugyanitt van a két cigánybanda, amely a jó kedélyről gondoskodik. Az esetleges tánchoz a melléktermek állnak rendelkezésre; ha idegen vendég véletlenül bevetődne ide az est folyamán: az amúgy is észrevenné, hogy itt nincs szükség rá, amikor majd a pohárköszöntőkre kerül a sor. A magyarok mindenütt nagyon háziassá tudják tenni a mulatságaikat, mikor jóformán mindnyájan az „Alvinczi család”-hoz tartoznak. Egy Zemplén vármegyei híres tésztagyúró asszonyságot már napokkal előbb elhelyeztek a szálloda konyhájában, aki a nemzeti eledeleket elkészíti. Így a túrós csuszát is.
– No hiszen, lesz olyan bömbölés az éjszaka, hogy összedől a „Karl” – mondta Regényi úr, mikor elgondolta a mulatozás perspektíváját. – Csak legalább ez a zempléni főbíró maradt volna otthon. Ha kedve kerekedik, zsidó nótákat danol.
A harmadik vacsorát a Jockey Clubban szervírozzák, és ehhez hivatalosak a Club tagjai, mindazok a hercegek, grófok, bárók és más versenyistálló-tulajdonosok, akiket a Freudenauban csak nagy messziségből volt szerencséje láthatni a publikum között ténfergő Regényi úrnak. A merevre borotvált és a kőkeménnyé vasalt arcúak, az acélkabátosok és ezüstgallérosok, a hangtalanok és az egykedvűek vacsorája ez, ahol oly hidegek a kezek, mint akár a márványok, és a szívek dobogását legfeljebb az orvosdoktorok hallgatják néhanapján, mikor ezek a215 szívek patikaszerre szorulnak. Azok az úriemberek öltenek itt ma estére fekete frakkot, akik nappal vörös kabátban űzik a rókát, uszítják a vadászebeket, és a templomokba csak akkor lépnek be a köznépeknek fenntartott tágas kapukon, amikor már koporsóban viszik őket életben maradt szolgáik. Fény és virágillat ennek a társaságnak az élete, pókháló és porzó a halála. Itt nem dalol senki ma éjszaka…
– Pedig azt hiszem, hogy itt fogok vacsorát enni. A gazdám az emeleten a kriptalakosok között. Én pedig a földszinten az inassal és a szakáccsal együtt.
Mondta Holcer, a fiákeres.
Amíg a palota előtt így latolgatták a közelgő vacsora helyzetét, ami mindig nagyon fontos dolog a „személyzeti” sorban levő emberek napirendjében, ezalatt Alvinczi úr a búskomor kertben hallgatva üldögélt a leánya mellett. Ilona fáradhatatlanul beszélt, amikor az apját látta, oly bőséggel volt mondanivalóiban, mintha most először és utoljára volna alkalma mindazt elmondani atyjának, ami szegény szívét nyomja:
– Tudod, hogy néha éjszaka álmomban falusi kutyáknak az ugatását hallom, amiről egyszer te beszéltél nekem, apám? (A leányka az „Apám” szót oly szentséges tisztelettel ejté ki, mintha az aranybetűkkel volna szívébe írva.) Az egyik kutya úgy ugat, mintha késő ősszel a maga szakállára hajtana a határban. Te azt mondtad, hogy az ilyen kutyára haragusznak a vadászok. Elriasztja előlük a vadat. A másik kutya álmomban úgy ugatott, mint a falusi bakter kutyája, amely alvó gazdáját akarná felébreszteni, mikor éjfélkor idegen szánzörgést hall a hó alatt alvó faluban. Húzza, húzza a bakter köpenyegét, amíg az nagy álmosan elindul a kutyája nyomában. És hosszas keresgélés után valóban megtalálják a fekete-fehér templom mellett a Jézuska szánját, amelyet szarvasok húztak idáig. A baktertől azt kérdi a Jézuska: „Mondd meg nekem, te jó ember, annak a gyermeknek a nevét, aki a legárvább a faluban!” Akkor aztán a bakter elkezd gondolkozni, töri a nagy süveges fejét, keresgél a lámpásával jobbra-balra, még a behavazott lábnyomokat is megnézi, amikor megint vakkant mellette a kutyája. „Ki volna a legárvább gyermek a faluban? Senki más, mint az én leánykám, mert az sohase látja az apját.” – „Hogyhogy?” – kérdi a Jézuska. – Úgy, hogy a leányka akkor megy el az iskolába, amikor az atyja216 még nem jött haza az őrségről. Este pedig az öreg megy el már olyankor hazulról az őrségre, mikor a leányka még nem jött haza!”
– Emlékszem – felelt Alvinczi úr, hogy elhallgattassa a leánykát, akinek nem volt szabad még az atyjával se beszélni, ha az orvosnak rendelkezését mindenben megtartani akarnánk. – Az én falumban, a mi falunkban volt egy szorgalmas bakter, aki csak akkor látta igazában a lányát, mikor férjhez ment. De a lakodalomból már elköszönt, mert a falura akkor is vigyázni kell.
– Hol van a te falud, apám, amely nem az én falum? – kérdezte a leányka, mert vannak a leánykáknak ilyen furcsa kérdéseik…
– Az én falum Magyarországon van; zöld erdőben, patak mellett, régi házban lakunk az édesanyámmal, aki olyan öreg asszony, mint a mesebeli anyóka.
– Már álmodtam róla – mondja a leányka. – Néha, ha a dajkám éjszaka elalszik, és álmában mindenféle gyerekekkel beszélget, mint a malacokkal, kecskékkel, galambokkal szoktak beszélgetni a magyarok: akkor az öreg anyóka ül a dajkám helyére. Én pedig nézem őt a párnámról mozdulatlanul, félig nyitott szemmel, mert tudom, hogy nem szabad megszólítani, nem szabad utánanyúlni a kezemmel, mert akkor már nem találom a helyén. Így szoktuk egymást nézegetni éjszaka, amikor csak a szomszéd szobában ég a lámpás, és ő nesztelenül lép a szőnyegen. Tudom, hogy ő a nagymamám.
– Már ő is ösmer téged. Emlékszel, karácsonykor nem találtad az egyik képedet a falon, azt a képet, ahol a kertben ülsz a fehér kutyával? Hát ezt a képet vittem el az öreg anyókának a régi házba, hogy mindig láthasson téged, akkor is, midőn odakint jégcsapok csüngnek le az ereszről, és a cselédek hóembert állítanak az udvarra.
A leányka lenvirágkék szemével, fehér csokrokkal díszített, két ágba font barna hajával, lázas arcocskájával, amelyről azt mondták neki, hogy a napsütéstől rózsaszínű, és gyakori fejfájásoktól zaklatott homlokával elgondolkozva támaszkodott a bal karjára. (Ezt is csak olyankor tehette, amikor az apja volt mellette, mert egyébként a félig ápolókból, félig tanítónőkből válogatott „személyzet”-nek arra kellett őrködnie legszigorúbban, hogy a gyermek ne mozdulhasson, az orvosok tanácsára.)
– Az órák itt olyan lassan járnak – mondta egyszerre a leányka hosszú elgondolkozás után. – Én úgy veszem észre, hogy nappal mindig valamely láthatatlan kéz hajtja az órák mutatóját. De éjszaka ugyanez217 a kéz belekapaszkodik az óramutatókba, és visszafelé húzogatja őket. Éjszaka az én óráim mindig egy-két órával későbben járnak. Az István-toronyban éjfélt, tizenkettőt üt az óra. Észrevétlenül, csendesen számolom magamban az óraütéseket egytől tizenkettőig. Nemsokára a mi óráink is ütni kezdenek. Megnyitja a sort az a rekedt hangú, amely a portás szobájában van. Olvasom – az már csak tizenegyet ver. Nemsokára azután a nagyszalonban kezd ütni az az óra, amelyről azt mondtad egyszer, hogy Széchenyinével beszélgetett, amikor az István grófot várta. Ez az óra már csak tízet üt, mintha két teljes órával akarná meghosszabbítani az éjszakai fekvést a számomra, a lefüggönyözött ablakú, jól bezárt hálószobácskámban, ahová mindig egyszerre süt be a déli napfény, amikor kinyitjuk az ablakot. Miért nem engedik meg, hogy a májusi napoknak a virradását, a tavaszoknak reggelét is láthassam?
– Mert akkor nem pihennél eleget, Ilonka – felelt a gyermeke mellett üldögélő apa. És miután a leányka nagyon bosszús arcot vágott ennek a szentenciának a hallatára, a gyönge Alvinczi mindjárt itt volt a vigasztalással:
– Majd ha egyszer Magyarországba megyünk: ott úgysem hagy délig nyújtózkodni az én öreganyókám, mert az már a madárkákkal ébred fel minden reggel, és ugyancsak akkor fekszik le, mikor a madárkák elfáradnak. Mindig így élt, s ezért mindig egészséges volt.
– Kedves, jó apám, vigyél el engem a te jó öreg anyókádhoz, hogy én is egészséges lehessek! – mond a leányka benső áhítattal, mintha a Miatyánknak a bekezdését mondaná. (Ilyen helyzetbe kerülhet a gyenge szívű férfi, amikor anyátlan gyermekének a kéréseit gondolkozás nélkül szokta teljesíteni.) És a leányka nyomban észrevette, hogy ezzel a kérésével megtalálta az utat az apja szívéhez. (Mutatta az utat az a nedvesség, amelyet Alvinczi úr a mellényén érzett a szíve felett. Az ő szeméből cseppent oda valami, vagy a leányka szeméből? Ki tudná azt ilyenkor, amidőn álombéli tervek megvalósulásáról van szó?) A leányka a távolabb állongó ápolónők és tanítónők nagy megrökönyödésére, minden tilalom ellenére odakúszott apja szívéhez, és így szólt:
– Kedves jó apám, vigyél el engem Magyarországba, az én hazámba. …A palota kertjében az árnyékok meghosszabbodtak. Más az esti árnyék, és más a nappali árnyék. Délben árnyékban is tud nevetni a legvénebb ecetfa, ha néha jókedvű nótára gyújt Ékesné, a zempléni dajka. Este szomorú lesz a legpirosabb japáni birs, amelyet a császári kertekből nagy áldozatok árán szerzett meg Alvinczi úr.218
És most, az esti árnyak, a kőfalak mellett elfutamodó esti szellők uszályai alatt, az idejét múlt júniusi fellegeknek elkomorult hűsében, az elhidegedett nimfa kútjának környékén mégis ritka, csilingelő pipacsos, madárdalos nevetése hangzott fel a leánykának, mintha az hosszú bolyongás után megtalált volna valamit, amiért érdemes felülni fektéből, feledni lázt, gyengeséget, főfájást és komoly doktort:
– Vigyél el engem Magyarországba!
Oly természetességgel mondotta ezt a leányka, mintha maga is csodálkozna azon, hogy ez a megoldás eddig nem jutott eszébe! Hiszen akkor vége van egyszerre minden betegségnek, minden éjszakai gondnak, minden ijedelemmel hallgatott óraütésnek. Magyarországban tán soha nem ütnek az órák, vagy ha kondulnak is, mindig egyforma hangot számlálnak. Milyen furcsa, hogy ez a megszabadulás nem jutott eddig a leányka eszébe! És Alvinczi úr, a jégszívűségéről, emberfeletti nyugalmáról és Európa-szerte józanságáról ismert Alvinczi úr is felvillant, mintha egy rejtekajtót nyitnak kr hirtelen a búbánatos vaksötétségben.
– Igen, elmegyünk Magyarországba!
És magában azt gondolta a hirtelen talált kincs felett: „Hogyne mennénk el Magyarországba, ahol egy régi, mohos fedelű, vadregényes házban él az anyám, aki már annyiszor akarta a kis unokáját látni, akit csak képekről ismer! Hogyne mennénk el Magyarországba, ahol senki se tudja a kohlmarkti palotának a titkát, vagy ha még emlékezne rá valaki, az is elfelejtette tizenöt esztendő alatt, hiszen annyi minden történt azóta a világon, hogy csak éppen az Alvinczi Eduárd dolgait tartanák számon az emlékezetek! Elmegyünk Magyarországba, mindenestül, ápolónőstül, tanítónőstül, ahogy itt vagyunk, és lezárjuk a palota kapuját, hogy ha azon kopogtatna valaki, a nagy szakállú kapus nyugodt lelkiismerettel felelhesse: »Az uraság bizonytalan időre elutazott.«”
Alvinczinek olyan jókedve kerekedett a kisleány ötletére, mintha most tört volna ki belőle az öröm, amelyet a nap folyamán a Derby hőse rejtegetett. Az örömnek éppen úgy meg kell találni a maga útját, mint akár a szomorúság forrásának, ha az ember nyugodt szívvel akarja tovább folytatni az életét.
– Itt vacsorázom én is veled – mond a leányának Alvinczi, mikor megjelentek a szolgák, hogy a nyugággyal együtt Ilona kisasszonyt az emeletre vigyék, mint minden estalkonnyal szokták.219
– Azt hiszem, kedves apám, hogy a te karodon biztosabban mennék fel a szobámba – mond a leányka, és csendesen, természetes mozdulattal, mintha ezt mindennap tenné, mint a tizenöt esztendős leánykák általában: lecsúszott a nyugágyról, és piros papucsaiban talpra állt a finom fövénnyel behintett palotakertben. Alvinczi úr karjába kapaszkodott, és halkan mendegélni kezdett oldalán, mintha valamely réges-régi álma valósult volna meg ezen a napon. És a leányka énekelni kezdett… Csak halkan, mint az apácakolostorban tanítgatják a bejáró növendékeket. De a vers, amelyet énekelt, Heine Henrik verse volt, és ama Azrákról szólt, akik meghalnak, ha szeretnek.
Alvinczi úr szívdobogva vezette a leánykát a „szultán kútja” körül. Ugyanezt a búsongó, német dalt énekelgette a leányka anyja sok-sok esztendő előtt…
Bagdad híme, Bagdad álma
Csupa rózsa, csupa pálma,
Szökőkutas kertek árnyas,
Itt jár a kalifa lánya.*
Csupa rózsa, csupa pálma,
Szökőkutas kertek árnyas,
Itt jár a kalifa lánya.*
* Szép Ernő fordítása,
Vajon honnan tudta a leányka, hogy ez volt anyjának kedves dala, mielőtt elhagyta volna a földet, hogy egy boldogabb, messzibb csillagvilágból figyelje leánykájának lépteit, és őt kedves énekére alkalomadtán megtanítsa, ha egyszer valami nagyon nagy kérését intézi az apjához?
– Honnan tudod ezt a dalt, amelyet még sohasem énekeltél nekem? – kérdezte Alvinczi úr a szökőkút mellett, a lánya kék szemébe tekintve.
– Ó, én már nagyon régen tudom ezt a dalt, de csak ritkán szoktam énekelni, akkor, amikor egyedül vagyok álmomban, és hívok valakit, aki megsimogassa a szívemet.
– Álmodban is szokott fájni a szíved?
– Talán még boldogtalanabbul, mint éber állapotban. Akkor éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, amely az én életemet jelenti.
– Hát nem tudod, nekem okozol örömet azzal, hogy élsz?
– Most már tudom – mond a leányka. – Most már tudom, hogy érted kell élnem, apám, hogy te akkor se érezzed magad egyedül, szomorú220 egyedül, a világon kívül, amikor az egész városban minden ember a te nevedet emlegeti, és egy napra a barátod akar lenni. Tudom, hogy Bécs városában mindenütt téged várnak.
– Én pedig veled töltöm ezt az estét, amikor mindenütt szívesen látott vendég lennék – felelt a különös uraság, és leánykájával a karján bement a palotába.221
