NYOLCADIK FEJEZET • amelyben a pusztai élet örömeiről és bánatairól is hallunk.
NYOLCADIK FEJEZET • amelyben a pusztai élet örömeiről és bánatairól is hallunk.
– Apám, drága apám – kiáltotta a leányka, amikor ágya mellett Alvinczit megpillantotta. – Tudtam, hogy visszajössz hozzám, mert egész éjszaka ezért imádkoztam!
Alvinczi úr a leányka ágya mellett állott a reggeli napsütésben: bundástól jött fel a lépcsőkön. Alvinczi mosolyogva nézett a leányka kipirult arcára. Kecsketejet és foszlós kalácsot reggelizett, az orvosok tanácsára ágyban fekve, mert hiszen minden felesleges megmozdulástól óvni kellett a leányka gyönge szervezetét. Az álmatlan éjszaka mély karikákat hagyott a leányka gyermeteg arcán, és az imént abbahagyott imádság még ott szálldosott ajkai körül, mint egy napsugár.
– Hol voltál az éjszaka? – kérdezte a leányka szinte élettársi hangon, mint akinek tudnia kell úratyja minden lépéséről. – Tudod, hogy ártalmas az egészségednek az éjszakázás, az alvatlanság, a sok dohányzás, a beszélgetés, a felindulás… Nem vagy már olyan fiatal ember, apám, mint szeretnéd magad gondolni. Pihenni, sokat kell pihenni az olyan korú embernek, amilyen te vagy.
Alvinczi úrnak az jutott eszébe, hogy eddig nem mondotta ezt neki senki. De hát ki is mondta volna? Szilveszter tán vagy Regényi úr? Az édesanyja, mióta elkerült mellőle, nem avatkozott annyira az életébe, hogy számon tarthatta volna az órákat is, amelyeket fia „házon kívül” tölt.
– Azt hittem, azért költöztünk pusztára, hogy egészségesen, magunknak éljünk. Én tudom, atyám, hogy neked nincs rendben az egészséged, nyugalomra, csendre, emberektől való elvonulásra van szükséged. Az orvosok úgy mondják, minden izgalommentes nappal az életedet hosszabbítod meg. Sokat kellene aludni. Én csak álmomban láttam ilyen szép tájképet, amilyen a magyar puszta télen.
Ilonka kinyújtotta a kezét, és a tágas, napfénytől ragyogó ablakon át frissen esett hó borított be mindent. Csak a messziségben húzódott meg259 egy fasor, amely tarkán, fehér fővel, fekete derékkal bámult a távolból, mintha hóba ragadt vándorlegények volnának a fák, amelyek utazásukban elmaradnak. Ha egy lovas haladna át lóháton ezen a tájképen: azt lehetne hinni, hogy ő az utolsó ember a világból.
– A cinkék hívtak haza? – kérdezte bizonyos hallgatás után Ilonka. – Korán reggel kis színes tollú madarak kopogtattak az ablakomon, és olyan hangon fütyürésztek, ahogyan én madarakat még nem hallottam a városban énekelni! A dajkám mondta, hogy ezek falusi madarak, és mikor előjönnek, azt jelentik, hogy kezdődik a tél. Talán te is hallottad valahol a cinkéket? És akkor jutott eszedbe az ígéreted, hogy a telet együtt töltjük Magyarországon.
Sokat gondolkozó, sokat ábrándozó és keveset beszélgető embereknek vannak ilyen szavaik a fiatal korban, akik jó előre készülnek minden megszólalásukra, amelyet feljebbvalóikhoz, szüleikhez fognak intézni.
Alvinczi úr szíve mind nehezebb lett, amint ott, a leánykája szobájában hallgatta a különös, csendesen mondott szavakat. Odaállott az ablakhoz, és addig nézte a távoli fasort, addig keresgélte tekintetével azokat a bizonyos színes madárkákat, amelyekkel Ilonka neki üzenetet küldött, míg elhomályosult a tekintete. Jó darab ideig állott az ablaknál mozdulatlanul, amíg megfelelő erőt érzett magában a megszólaláshoz.
– Kedves leánykám, nekem vannak bizonyos kötelezettségeim a világban, amelyeket nem mulaszthatok el még a magam kedvéért sem. Nyugodj meg abban, hogy én akkor is őrködök feletted, amikor távol vagyok. Nincs is semmi okod a nyugtalankodásra.
…De ez a reggeli beszélgetés sokkal mélyebb nyomot hagyott Alvinczi kedélyében, mint az első negyedórában gondolni lehetett volna. Szobájába vonulván megszabadult úti felszerelésétől, de még sokáig üldögélt a fehér cserépkályha mellett, mintha valóban nem volna teljesen rendben az egészsége. Nyilván az alvatlanul töltött éjszaka is hozzájárult ahhoz, hogy idegeiben hol nagy nyugtalanságot, hol meg csüggedést érzett azon gondolat miatt, hogy igazságtalan volt leánykájához. Mi lesz, ha ez így folytatódik tovább? A lelkek, amelyek szárnyra keltek volna a kölcsönös szeretetben és megértésben: búsan fognak aláhullani, legelőször tán egy új életre hívott, bizakodó, reménykedő, boldogságában bízva bizakodó fiatal női lélek; majd nyomban utána egy öregember fáradt lelke adja be a kulcsot, miután megcsalta azt, akit a világon legjobban szeretett, és megcsalta önmagát is.
Ilyen gondolatai vannak néha egy magányos úrnak álmatlanul, kétségekben260 virradt éjszaka után, mikor keserű szivarfüst és még keserűbb beszélgetés között töltötte idejét.
– Valóban nem volna már nekem való a társas élet, a klub, az éjszakai szórakozás? – kérdezte magában Alvinczi, amint lepihent a kanapéra, amelyet Regényi úr a Capt. Violett szállodai berendezéséből szerzett be, és csak olyan kényelmet nyújtott, mint azok a bútordarabok szoktak, amelyek vándormadár-életű úriemberek rendelkezésére állanak.
Rövid szundikálásából azonban halk, mesebeli léptekre tért magához. Előbb csak lehunyt szemmel figyelt, mintha nem értené a körülötte való motoszkálást, hisz sohase tapasztalhatta eddigi életében, hogy valaki álmában körülötte járjon. Ha felébredt: csengetett inasának vagy annak a szolgáló személyzetnek, amely abban a vendégfogadóban kiszolgálta, ahol éppen lakott. De kérdezés vagy kopogtatás nélkül eddig még senki se lépett a szobájába.
De a könnyű, rejtett, titokzatos léptecskék mégis ott tipegtek körülötte a leeresztett függönyű szobában, valaki csendesen megigazította a cserépkályhában pislogó tüzet, és nesztelenül újabb olajfa hasábokat rakott a tűzre, mert Alvinczi úr ezzel a lánggal szeretett melegíteni. Majd azt is hallotta, hogy valaki felemelgeti szék karjára dobott ruhadarabjait, tegnap este viselt fekete ruháját olyan csendes tüsszentéssel szagolja, mintha egy kismacska véletlenül a dohányzacskóban keresett volna nyalakodnivalót.
A tüsszentésre már csak felkönyökölt Alvinczi úr a vastag teveszőr takaró alatt, és piros Garibaldi-ingében körülnézett a szobában.
Ilona volt a szoba közepén, és atyja ruháival a karján ijedten állott, amikor tetten érték.
– Ejhaj, már a szobámba is be mersz lépni? – kiáltott fel Alvinczi úr a rövid pihenéstől felüdülve. Az álom, bármilyen szűken méri a természet, mindig jótékony hatással van a fáradt idegekre.
– Azt hiszem, hogy az én dolgom a kényelmedről gondoskodni, apám, ha már megengedted, hogy veled lakjam – mond Ilona, mint valamely régi regénybeli hősnő, aki még nem tud eligazodni az életben.
– Talán a bundámat is te akarod kiporolni, miután a ruháimat kikefélted? – vélekedett Alvinczi úr, és hangjában valamely titokzatos jókedv érződött.
– A parancsod az volt, hogy férficselédnek nem szabad az emeletre járni…261
– De ha csengetek: az inasom a földszintről nyomban itt terem, hogy a csizmámat kikefélje. Ez aztán igazán nem a te dolgod, Ilona.
A leányka bocsánatot kért, és kisietett a szobából, ahová nem szabad neki belépni.
A különbség a szállodai vendég és az árván felnőtt leányka életében még az ebédidőnél is megmutatkozott.
Alvinczi úr megszokta, hogy szobájában fogyassza el az ebédjét, amelyet odakint a nagyvilágban „löncs”-nek hívnak. Ez az ebéd kezdődött egy csésze húslevessel, aztán folytatódott két lágy tojással, és ugyanakkor szervírozta a fogadói pincér lefödött ezüsttálon a főtt marhahúst, amelyet a szokásos zöldséggel, paradicsommártással vagy édes tormával nagyon kedvelt Alvinczi úr. „Igaz, hogy ez az étel rendszerint a korai ütőérel-meszesedéshez vezet, de az angolok még több marhahúst esznek meg életükben, mint a magyarok, és mennyi öregember van közöttük mégis” – vigasztalgatta magát Alvinczi úr, és hogy valamelyes egészséges dolgot is cselekedjen, almákkal és narancsokkal fejezte be a „löncs”-öt, amely gyümölcsöket mindig saját kezűleg válogatott a leghírnevesebb boltosoknál. És ha még hozzávesszük, hogy nappali étkezését a különc uraság egy utazóláda tetején költötte el, többnyire papucsban és a már említett Garibaldi-ingben: bízvást elhihetjük Alvinczi úrnak, hogy nála egyszerűbben, józanabbul senki se él a monarchiában.
De vajon beleegyezett ezekbe a vendégfogadói egyszerűségekbe Ilona? Nagyon nehéz nevelni egy megcsontosodott legényembert, egy jószívű pazarló, de a rendes életről hallani sem akaró édesapát, de Ilona megpróbálkozott a lehetetlenséggel.
A kellő időben megint tiszteletét tette Alvinczi úrnál, és barátságos szavakkal meghívta őt az ebédre, amelyet a földszinti ebédlőben fognak teríteni. Nagyon kéri édesapját, hogy jöjjön le vele ebédelni, mert igen egyedül érzi magát az ismeretlen ebédlőben.
– Hát ez már igaz – felelt Alvinczi úr, és évtizedes szokását erre az egy szóra nyomban felfüggesztette, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog. Még a Capt. Violett szállítmányából való tükörbe is vetett egy pillantást, amikor inasa segítségével felöltözködött, egy régen használt kefécskével megsimogatta a szakállát, és kölnivizet öntött a zsebkendőjére.
Bodnár, a régi komornyik ámultan állott a szoba közepén a szokásos fehér szalvétával, amellyel az utazóládát akarta éppen leteríteni. Mit gondol magában egy ilyen régi inas, aki gazdája szokásait sokkal inkább tiszteletben tartja, mint a törvény paragrafusait? Mindenesetre nagyobb262 tisztelettel nézett a kisasszonyra Bodnár, mint akár a Cleminson nevű zsokéra, aki egy „orrhossznyi előnnyel” egyszer megnyerte a gazdájának a Szent István-díjat… Bodnár véleménye szerint Cleminson volt a legnagyobb ember a világon a gazdáján kívül. De most komornyikfantáziájában olyan helyre tette a kisasszony alakját, ahová a csodatévő szenteket szokás helyezni.
És Alvinczi úr az „ebédnél” – amelyet tán ezúttal fogyasztott először nappali órában – feltűnően udvarias volt a jelenlevő hölgyekhez; így természetesen elsősorban az asztalfőn ülő kisasszonyhoz (holnapra vagy holnaputánra úgyis átveszi ezt a helyet a nagyasszony, ha ugyan Szilveszter el nem töri útközben szándékosan a kocsikereket); német bókokat mondott a bécsi nevelőnőnek, aki már olyan sokszor hallotta a Gartenlaube-ízű mondatokat, hogy előzetesen tudta, hogy mikor kell elpirulni vagy mosolyogni, majd a magyar tanítónő mulattatására a régi Uram-bátyám évfolyamából idézte Mujkos Demetert, aki vidéki ember létére sohase fogy ki a pesti utcákról, ha kiállítás, cirkusz vagy valamely népünnepély van a fővárosban. Hol tanulta Alvinczi úr ezeket a hölgyeknek való mondanivalókat?
– Szilveszter beszélte, aki tán holnap vendége lesz a háznak, hogy egyszer személyesen találkozott Mujkosékkal Pesten. Mezítláb álltak egy utcasarkon, és egy huncfut vargainast vártak, aki az utcán lehúzta a csizmájukat, hogy nyomban megtalpalja. Talán azóta is ott állnak Mujkosék!
– Azt is Szilvesztertől hallottam, hogy egész Németországot beutazta, és az emlékkönyvekbe mindenütt ezt a verset írta:
Vergissmichnicht ist meine Name,
Vergiss mich nicht, du kleine Dame.
Vergiss mich nicht, du kleine Dame.
– Mindössze ennyit tudott Szilveszter németül, mégis megélt a tudományából.
– Megjött a posta – mond Regényi úr, amidőn ebéd végeztével egy hatalmas újság- és levélcsomaggal a hóna alatt beállított az ebédlőbe. Az ebédlőszoba oly tágas volt, hogy Regényi úrnak körülbelül húsz lépést kellett megtenni rövid lábszáraival, amíg az asztalt elérte a futószőnyegen. A barna fával bélelt falak, az ugyanott elhelyezett barátságos festmények, amelyek nagy mesterek műveit utánozták, de kellő hangulattal látták el az ebédlőt: így a különböző fácánok, nyulak, őzek és kocavadászok263 és a szokásos borkóstolgató kocsmavendégekkel, piros szerzetesekkel, hollandi szélmalmok alatt ölelkező szerelmesekkel, amilyen festmények az ebédlőben függeni szoktak: – csodálkozva néztek a kis termetű udvarmesterre, aki az ebédlőbe bátorkodott. Ez a teendője idáig nem szerepelt hivatalos tennivalói között, és Alvinczi meglehetősen csodálkozott Regényi úr bátorságán. Mire az végre sokatmondó tekintetet vetett rá, ha ugyan megjelenésével meg nem értette volna, hogy beszélnivalója lenne Alvinczi úrral.
– Küldjétek a feketekávét a szobámba! – mond Alvinczi úr, amikor ünnepélyesen búcsút vett a társaságtól, és postájával a hóna alatt, háta mögött Regényi úrral az emeletnek vette útját. Odafent aztán kérdőleg nézett Regényire, mintha nagyon régen látta volna.
– Hol is ebédelt maga, Regényi úr?
– Csak tessék hagyni – mond védekezőleg az udvarmester. – Én szeretem minden tennivalómat az irodában elvégezni! Nem szeretek másoknak alkalmatlankodni.
– Ezentúl velünk fog ebédelni, mert magának nincs családja. Csak egy tisztességesebb ruháról kell gondoskodni. Úgy nézem, még mindig abban az öltözetben jár, amelyben Bécsben, a Derbyn szerencsém volt.
– No lássa, ez az, ami miatt nem járok hölgytársaságba – felelt Regényi úr. – Én szeretem a régi, kényelmes ruháimat, amelyek már félig-meddig a testemhez nőttek. Ezt a ruhámat például nem adnám oda egy díszmagyarért sem. Kimondhatatlanul rosszul érezném magam, ha egyszer egy szabó mértéket venne rólam, úgy érezném, mintha a koporsómhoz mérnének meg. Higgye el, a készen vett ruhák a legjobbak.
Alvinczi úr darab ideig hallgatott.
– Ruházatról pedig gondoskodni kell. Utóvégre nem járhat Derby-cilinderben a kürti kastélyban – mondta meggondolás után. – Pedig sajnálom, hogy Pestre kell mennie. Éppen most, amikor az anyámat és Szilvesztert várom.
Regényi úr ugyan nem tudta elgondolni, hogy milyen szerepe lehetne neki egyéb a nagyasszony és Szilveszter körül, akiknek lakosztályait (a nagyasszonyét a kastélyban, Szilveszterét egy melléképületben) éppen most rendezték be; de az utóbbi időben megszokott ötletességével így felelt:
– Van egy ismerősöm Pesten, akinek szakasztott olyan termete van, mint nekem. Néha egy télikabátban járunk. Talán, ha ennek az ismerősömnek264 írnék, nem kellene holmi szabómérték miatt a kürti pusztáról elmozdulnom.
– Ez nekem sohase jutott volna eszembe – felelt Alvinczi úr. – Természetesen gondoskodjon külön télikabátról is.
– Ismerősöm ugyan nincs a legbarátságosabb viszonylatban azzal a szabómesterrel, aki a „Tihany” kávéház törzsvendégeit ruházza, különösen biliárdjátékban szeret az öreg meg nem engedett előnyöket venni, de majd jótállók ismerősömért, és némi előleget is küldök a szabónak – felelt Regényi úr. – Így talán hozzájutok egy új ruhához.
– Nyakkendőről, inggombról és más efféle apróságról nem kell ismerősének gondoskodni, ez talán van az én ruhatáramban is – mond kegyesen Alvinczi úr. – Szeretném, ha tudnák, hogy kivételes helyzete van házamnál. Van egy pár arany kézelőgombom a címeremmel, magának ajándékozom. Majd Bodnár előkeresi. Van zsebórája?
– Még nem volt.
– Adok magának egy zsebórát is, hogy legalább tudja valaki Kürtön az időt, ha a kastély nagyórája a nedves időjárás miatt egyszer felmondaná a szolgálatot.
– Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat, de mindenesetre elfogadom a kínált tárgyakat, ha csak kölcsönbe is, mert a hölgyek előtt valóban nem mutatkozhatom, mint egy ispán.
– A hölgyeknek egészen mindegy, hogy milyen rangban van ön a házamnál – szólt hirtelen Alvinczi úr, de nyomban megbánta, hogy Regényit egy másodpercig is kényelmetlen helyzetbe hozta. Nem, Regényi nem látszott veszedelmesnek a kürti kastély hölgyei között még akkor se, mikor Bécsben széltében híresztelte, hogy a Renz cirkuszban a trapézról és az oroszlánketrecből voltaképpen feléje dobálják csókjaikat a művésznők… A cirkuszművésznők a világ legártalmatlanabb hölgyei.
– Ellenben – mondta most Regényi úr, amikor Alvinczi a postája áttekintéséhez kezdett volna –, van egy kis jelentenivalóm. Alvinczi Mózsi főhadnagy úr nagyon érdeklődött maga iránt. Meg kellett nyugtatnom, hogy nincs semmi baja az egészségének, a kedélyének, az étvágyának. Úgy vettem észre, hogy ez a Mózsi főhadnagy töri valamiben a fejét.
– Csak nem bolondult meg? – kiáltott fel elképedve Alvinczi úr, mielőtt egy angol sportlap, a The Field-nek tanulmányozásába fogott volna.
– Azt hiszem, hogy megbolondult – mond Regényi úr beleegyezőleg. – Atyafiságos látogatást akar tenni nálunk, miután Pászthy kapitány úr265 lovas iskolájába van beosztva itt valahol a szomszédban, Berényben vagy Gyöngyösön.
– Hallottam valamit a beosztásáról – szólt Alvinczi úr. – De hát… Hát hogyan is került ez a téma szőnyegre?
– Olyanformán, hogy Alvinczi Mózsi huszár főhadnagy úr nyilván meghallotta valamely bajtársától, hogy mire használható a laktanyai telefonkészülék. És ezen a modern találmányon át kérdést intézett a kürti kastély „irodájába”, a házigazda felől. Az irodában éppen én voltam egymagamban, és így került a téma szőnyegre – mondta Regényi úr, és szeretett volna már az egész ügynek semmi jelentőséget nem tulajdonítani, amikor Alvinczi úr a Jockey című újság után nyúlt, és hümmögött, mint mindig, ha a sportlapokban olyan versenylovak győzelméről olvasott, amelyeknek nyerési eshetőségét nem hitte.
– Hiszen ha a főhadnagy úr a rokonságot a látogatásával is bizonyítani akarja, nem felelhetünk neki udvariatlansággal. Utóvégre Ferenc József katonatisztje.
– És jó lovasnak mondják! – felelt Regényi úr, akinek tetszését nyilván megnyerte a főhadnagy ott, a bécsi versenytéren.
– Kár volt ezt a Mr. Taralt elengedni a Monarchiából – mond Alvinczi úr a külföldi lapok szemlélése közben. – Becsületesebb lovas aligha lovagolt a birodalom pályáin.
Alvinczi Mózsi főhadnagy éppen azon a napon érkezett meg a kürti kastélyba, amikor a nagyasszony és Szilveszter is elfoglalta helyét az ebédlőben. (Szilveszter valamely rejtélyes csomagot hozott Regényi úr részére Pestről, és amikor a csomagot Regényi úr kibontotta, egy vadonatúj ancúgot talált benne, amelyet kritikus szemmel vizsgált át, mielőtt felpróbálta volna. A különböző zsebek rejtelmeivel akart tisztába jönni, nem értette bizonyos gombok elhelyezését és a szalagokat, amelyeket eddigi ruháiban nem talált. A tükörnek volt mit nézegetni Regényi úr nadrágján, mikor a tükröt a földre állította, és mindenféle főúri lépteket próbálgatott a szőnyegen. Tész és Unden szabók neve volt a ruhákban.) Az ebédlőasztalnál való elhelyezkedést teljesen Alvinczi úr gondjaira bízta, aki világéletében szerette a rendet és az etikettet a terített asztalnál, hiszen éppen ezért hívták a háta mögött Traktárovicsnak. Ki tudta volna jobban a birodalomban, mint ő, hogy milyen szomszédság dukál például egy megyés püspöknek vagy egy ekvitációbeli főhadnagynak?266
Regényi úr Alvinczi Mózsi szolgálatára állott, és mindent megmutatott a kürti gazdaságból, ami a katonatisztet Regényi véleménye szerint érdekelhette. Elvezette a postagalambok telepéhez, amelyet a várnagy abból a célból rendezett be, hogy a galambok útján hírt adhasson a nagyvilágba, ha ellenség venné ostrom alá a kürti kastélyt. Felvonultatta a kutyákat, amelyek között a Doberman fajtától kezdve a japán pincsig volt majdnem mindenféle fajta. „Ugyancsak Henter várnagy úr találmánya” – mondta Regényi úr, elhárítóan magától az érdemet, midőn az egyik rövid szőrű kutyával két méter magas sima deszkafalat ugratott. De leginkább valódi lompos pulikutyáira volt büszke, amelyek éjszaka úgy ugatnak az udvar különböző részeiben, mintha mindig farkast szimatolnának.
A főhadnagy elismeréssel szólt:
– A pesti állatkertben láttam ennyi kutyát önkéntes koromban.
– De azok ketrecben voltak, itt pedig az embertelen komondorok is szabadon járnak – mond Regényi úr, mire a főhadnagy megígérte, hogy legközelebb elhozza az ekvitációbeli agarait, amelyek télidőben is használhatók, midőn kemény fagy megkérgesíti a havat. Még Bothmer báró idejéből maradtak Gyöngyösön a kutyák, amelyek között ritka példányok vannak.
Az új ruhában feszengő udvarmester a fedett kuglipályát is bemutatta a látogatónak, amely céllövöldének is használható. Alvinczi úr úgy kezeli a pisztolyokat, mint Monte Cristo. Sőt talán jobban, mert két kézzel is tud lőni a két pisztollyal a céltáblára. A főhadnagy megpróbálta a céllövést, miután Regényi úr az egyik légmentesen elzárt pisztolytokot felnyitotta, golyója messze talált a célul megjelölt francia kártyától.
– A pikk ász Alvinczi úr kedvence – mondta Regényi visszazárva a pisztolyt tokjába.
Legutolsónak került a sor a látnivalók közül a francia lovardára, amelyet a kürti kastély mögött talán még Mária Terézia alatt építettek a Grassalkovich hercegek, akik ezen a vidéken építkeztek. A lovarda már huzamosabb ideje zárva volt, színes ablakait belepte a pókháló és kívül a hó, megöregedtek a lófejek, amelyek az oszlopfőkről kihajoltak, és ugyanilyen sorsra jutottak a vadlibák, szalonkák, zergék, mókusok, vadkanfők, gémek, sólymok, vizslák, nyulak, fácánok, baglyok, szarvasfők, vadászkürtök, nyilak, dárdák, kardok, amelyek a biedermeier divat elképzelése szerint a falakat díszítették.267
– Egy téli cirkuszállomás! – mond lelkesen Regényi úr, akinek szívbeli vonzalmát a magasiskola iránt már tapasztaltuk.
– Jobbat tudok én ennél – mondta Alvinczi Mózsi a cserfahéjjal behintett köröndön ugrándozva, mintha annak ruganyosságát próbálgatná. – Van itt a szomszédban vagy egy tucatnyi unatkozó lovas tiszt, aki többet ábrándozik Gyöngyösön, mint a legrongyosabb lengyel faluban. Mi volna, ha a közelgő farsangon itt lovas bált, mint a hivatalos nyelven mondják: karusszelt rendeznénk, jelmezben, nyeregben, kvadrillokba állva, mint az udvari Carrousel-könyvek előírják.
– Csak azt nem tudom, hogy osztrák főhercegnőket honnan vennénk ehhez a mulatsághoz, amely előkelőségek nélkül egy fakovát sem ér.
– No hiszen adna is nekünk Eduárd bátyám, ha főhercegasszonyokkal hozakodnánk elő? – kiáltott fel Mózsi hadnagy, aki mint látható, eléggé ismerte Alvinczi „tatáros” gondolkozását. – Mire valók volnának a Pest megyei dámák, de meg azok az úrinők is, akik a lovas játék hírére az ország minden részéből jelentkeznének? Okvetlenül Bentheim hercegnőnek kell rózsát nyerni, és nem például Alvinczi Ilonának?
„Ebből a szempontból” nézvén a dolgokat, valóban nem lehetett kifogása Regényi úrnak a felvillant lovasjáték ötlete ellen.
– Csak éppen a muzsikával lesz baj. A lovak nem tudnak Radics Béla zenéjére táncolni, cirkuszi zenekarról kell gondoskodnunk.
Mózsi főhadnagy helybenhagyta a dolgot, hogy Regényi úrnak is legyen valamely sikere a bálrendezésben.
De éppen ideje volt a vitatkozás felfüggesztésének, mert a kastély felől megszólalt a harang, amelyet Alvinczi úr a bécsi palotából hozatott el, hogy Ilonkát ne zavarja idegen hang új otthonában. A palota zárt udvarán talán némi előkelősége lehetett a harangocskának, de itt, a téli pusztán, ahol a messziségben tán farkasok vagy leskelődő betyárok várták az idő múladozását: nem sokat jelentett a harangcsengés. A téli táj némaságot parancsolt a lelkeknek.
…Ugyanezért Alvinczi úr is inkább kedélyeskedve, mint ceremóniázva végezte ama teendőjét, amelyet nagy társaság fogadásakor Montenuovo, a császári főudvarmester is megirigyelhetett volna azért a pontosságért, amellyel az etikett ceremóniáit megtartotta. De most családi körben szinte elkedélyesedett a ceremóniás úriember.
– Az italoknak elég lesz a pince hidege. Míg a pezsgősüveget hóba kell állítani – mond inasának, aki a terített asztal felett segédkezett a nappali öltönyben levő gazdájának.268
– Anyám a kék virágokat szereti, vajon gondoskodtak-e kék virágokról? – aggodalmaskodott Alvinczi úr, amikor mindenkinek kijelölte a helyét az asztalnál egy-egy apró cédulával, amely cédulának tartalmát majd az asztalkendője mellett találja az illető ezüstszínű, aranyszegélyű kartonlapocskán. (A kulcsárnénak, ama már említett bárónőnek a teendője lesz a cédulák lemásolása és kellő helyre való eltétele.) De most egyelőre a kék virágokról volt szó:
– Minden percben várom a kertészt az üvegházból – mond a kitűnő dáma, akinek kimondhatatlanul jólesett, hogy a háztartás végre nagyúri mederbe terelődik, amikor alkalomadtán majd bebizonyíthatja ő is, hogy nem a gólya költötte. Vannak ilyen nők, akik megsavanyodottnak látszanak, mint üvegjében a befőtt, de a kellő alkalommal megmutatják, mennyi méz és édesség van a pókhálók alatt.
Ezalatt valóban megérkezett a kastély kertésze, még mindig Szilveszter úr társaságában, aki tapasztalt férfiú létére ilyenformán érvényesítette magát a házi teendők körül. Praxisból tudta, hogy milyen színű virágokat kell küldeni a nagyasszonynak, a kisasszonynak, a tanítónőnek, sőt régimódi gavallér létére már azt is kipuhatolta, hogy a bárónő, a kastély kulcsárnője milyen virágot szeret. „A gyöngyvirágoknál álldogál a legtöbbet, ha az üvegházba jön” – mondta a kertész. Alvinczi úr egy cserép kaktuszt szeretett maga előtt látni, de nem bánta az orchidea, nefelejcs és tulipán virágokat se.
– Ügyes gyerek vagy, Szilveszter – mond Alvinczi úr, amikor a kertészt a kosarával megérkezni látta.
– Csak az asztal végével nem vagyok tisztában – felelt Szilveszter elborulva. – Milyen virágot állítsak magamnak meg Regényi úrnak? Mózsi főhadnagynak mint afféle huszárgyereknek már kitaláltam a virágját. – És egy kardlevelű kaktuszt tett Mózsi jövendőbeli helye elé, legalább nem dicsekedhetik el a gyöngyösi laktanyában, hogy virágot kapott a kürti kastélyban.
Mindezek után semmi rendkívüliség nem volt abban, hogy mindenki nyomban megtalálta a helyét, a „régimódiasan” terített asztal mellett, midőn ama harangocska másodszor is megszólalt a pusztai tájon.
Az asztalfőn ült özvegy Alvincziné, természetesen horgolt főkötőben ősz fején és fekete óselyem ruhában, mintha a családi képtárból érkezett volna meg. Kék orchideák harmatoztak a nagyasszony előtt, amiért hálásan megsimogatta a jobb oldalán ülő Alvinczi úr kezét, amint helyet foglalt. Balján unokája ült, Ilona kisasszony, akinek láthatóan igen jót269 tett a levegőváltozás, mert rózsaszínű arcára olyan gyönyörűséggel nézegetett édesapja, mintha hosszú idő múltán most látta volna először. Azután a legkedvesebb magyar tanítónő, Rex kisasszony következett, aki mindig oly meghatott, tiszta hanglejtéssel beszélt, hogy egy „sült német almáriomot” is rövid idő alatt megtanított volna magyarul. Az ábrándozásra hajlamos német nevelőnő babonás kombinációt fűzött ahhoz, hogy éppen az ő oldalára került a honvédhuszártiszt, és eleinte zavarban volt, amíg a tiszttel szemközt ülő Szilveszter úr néhány étvágycsináló tréfa elmondása révén magára irányította a huszár figyelmét. Regényi úr már kellően méltatott új ruhájában váltakozó kedvvel ült az asztal végén, és számtalanszor végigfuttatta gondolatait a múlt idők emlékezetén, amikor utoljára ebédelt társaságban. Hölgyekkel… Nem, sehogy se jutottak eszébe más hölgyek a bécsi cirkusz trapézművésznőjén és oroszlánszelídítőnőjén kívül, ugyanezért nem tudott a társalgásba avatkozni. „A trapézművésznő aludttejet kanalozott a kalácsához, itt pedig senki se utasítja vissza a fehér kesztyűs Bodnár kínálgatását a fácános tálból!”
Szilveszter igen keveset evett, de meglehetős feltűnőséggel, mintha arra is megbízatása volna, hogy a különböző ételekhez kellő kommentárokat fűzzön. Akik először hallották ezeket a barátságos szavakat: például: „a hal úszni akar”, „a király is megnyalhatná utána a száját”, „a kakas csípje meg a zúzáját”, vagy „váljék egészségére a komámuramnak is” – akik először hallották Szilveszter megjegyzéseit, bizonyára kedvet kaptak mindazokhoz az eledelekhez, amelyek az asztalra kerültek. De a legtöbben már előre tudták az öregúr mondanivalóit, ugyanezért csak a huszár főhadnagy nyújtogatta a poharát Szilveszter felé, amely aktust az bizonyos idő múlva viszonzott. (Az asztal végén ülő Regényi úr bornemissza ember volt; Alvinczi úr pedig akkor ivott, mikor kedve volt hozzá.)
Ebben a jó hangulatban vetette fel Alvinczi Mózsi az eszmét, amelyet magában már kidolgozott. Előterjesztette a fedett lovardában tervezett ünnepélyességet (amelyet Regényi úrral megtárgyalt, de most hiába vetette feléje segítségért folyamodó pillantásait, az említett úriember a tányérja közepébe nézett), mire Alvinczi úr felkiáltott:
– Csak azt nem tudom, Mózsi, hogy a gróf Waldstein által kidolgozott és a Prágában már egyszer bemutatott karusszel szabványai szerint, vagy pedig az 1902-iki esztendő Tattersallban előadott lovasjáték feltételei szerint akarod megrendezni a kérdéses mulatságot, amelynek győztesei270 részére természetesen díjakat tűznénk ki, mint Ottó főherceg, a tornakirály!
Alvinczi Mózsi főhadnagy nem felelt nyomban, mert ennyire még nem gondolta meg az előterjesztett eszmét. A tapasztaltabb Alvinczi azonban nem akarta tudatlanság gyanújába keverni legkedvesebb unokaöccsét az érdeklődő hölgyek közepette, ugyanazért szórakozottan, mintha természetesnek találná Mózsi főhadnagy elhallgatását, így folytatta:
– A gróf Waldstein-féle karusszelt magam is csak könyvekből ismerem, mert 1852-ben mutatták be azt Prágában, amikor a játéknál jelen nem lehettem. Körülbelül száz lovast foglalkoztatott Waldstein játékában, az első négyesnek vörös és zöld volt a színe, s amint így emlékezetem szerint mondhatom, Lipót főherceg vezette a vöröseket, József főherceg a zöldeket. A bajor hercegnő és Steyermark hercegség képviseletében Auersperg-Collaredo Vilma hercegnő jelent meg négy udvari dámával. És az arisztokráciának minden családja szerephez jutott a karusszelben. Ezt mi Kürtön nem vehetjük példának. Azért sem, mert honnan vennénk elő a német lovagrend kommandánsát, aki egy generális volt…
Regényi úr nem adta volna „egy vak lóért”, ha hirtelenében meg tudta volna mondani a generális nevét, de sehogy se jutott eszébe. Ellenben mégis volt valami mondanivalója:
– A csapatkapitánynak gróf Kinsky Károly volt a neve.
Olyan csend keletkezett az asztalnál, hogy még Bodnár is abbahagyta a töltést, pedig éppen Szilveszter háta mögött állott:
– Honnan tudja Regényi úr? – fordult Alvinczi az „udvarmester” felé.
– A sportkönyvekből – felelt a megszólított szemrebbenés nélkül.
Alvinczi egy szót sem válaszolt, mert teljes bizonyossággal elhitte, hogy a kis pesti emberke határozottan tudja a dolgát, de Szilveszter és Mózsi urak csendesen összenéztek, és felírták gróf Kinsky Károly nevét. A fiatalabb az emlékezetébe, az öregebb egy mellényzsebében tartogatott kis kalendáriomba. (Regényi úr később odalopózott Szilveszterhez, és a fülébe súgta: „Azt is feljegyezheti, urambátyám, hogy ez a Kinsky házas volt és Trautmannsdorf grófnő volt a felesége.”)
– A másik lovagjáték, amelyet már szerencsém volt végignézni, a pesti Tattersall udvarán folyt le: a Mátyás király korabeli lovagjátékok mintájára. A tornakirály Ottó főherceg volt, éppen annak az ifjú főhercegnek az édesapja, akinek a bécsi pályán előzetesen szerencsém volt bejelenteni a Táblabíró győzelmét: nem tudom, hallgatott-e szavamra.271
Regényi úr megint intett az asztal végéről, mégpedig tagadólag. De Alvinczi azon véleményen volt, hogy az udvarmester már amúgy is eleget szerepelt az ebéd folyamán, észre sem vette Regényi úr fejcsóválását, édesanyjához és leányához intézte halk, fátyolozott szavait, amelyek nagy gyülekezetben érctelenségük miatt amúgy sem szoktak érvényesülni. Csak Mózsi főhadnagyra vetett néha egy pillantást az előadás folyamán:
– Auguszta és Erzsébet királyi hercegnők voltak a választott hölgyek, akik a jutalmat átadták a győzteseknek. József Ágost és Ferdinánd Károly főhercegek solymászok voltak; szegény Szapáry Pali gróf barátunknak volt az elképzelése az ünnepély, amelyhez a magyar arisztokrácia odaadta hölgyeit és urait. Középkori öltözetben láthattuk Cziráky Margit grófnőt, nyeregtakarójára a csillagos oroszlán volt hímezve. Hadik-Barkóczy Endréné grófné paripája két hátsó lábán csóka volt. Kaunitz hercegnő, Andrássy Gézáné grófhé hermelinnel díszített ruhájában és vagyont érő lószerszámjával ma is emlékezetében van mindazoknak, akik látták. Tekergő aranykígyó volt Bethlen István sisakján, és ezrek éljeneztek, amikor Andrássy Géza a barriernél összemérte lándzsáját Ghyczy Alberttel. Ilyen lovagjátékra gondolsz, Mózsi? – szólt Alvinczi úr, és tatáros metszésű szemével most olyan élénk pillantást vetett unokaöccse felé, hogy az megérthette, az öregebb Alvinczinek a kisujjában van a lovas sporttudomány, bár ő elnehezedettsége miatt már ritkán ült nyeregben.
– Helyeslem a dolgot, csak a programot alaposabban dolgozzátok ki az ünnepélyhez, amelyhez házam és lovardám természetesen rendelkezésre áll, ha édesanyám is beleegyezik.
Ó, mibe nem egyezett volna a nagyasszony, ha azt imádott fia javasolta?
Mózsi főhadnagy engedelmet kért arra, hogy Pászthy kapitány úrral megbeszélhesse a dolgot, mert az ötlet csak pillanatnyi volt, de így is örül, hogy Eduárd bátyjában ilyen rendkívüli megértésre talált…
– A kapitány urat üdvözlöm, és mint már Bécsben is mondtam, nagyon szívesen látom vendégeim között. Azt hiszem, hogy a te érdekedben sem ártalmas dolog, bár szentül meg vagyok győződve, hogy tiszti kötelességednek mindenkor eleget teszel.
Ilyen volt a pusztai találkozás a rokoni viszonyban levő idősebb Alvinczi és az ifjabb Alvinczi között. Mózsi főhadnagy igazolta magát, hogy már estére szolgálati helyén kell lennie, Alvinczi úr természetesen272 nem tartóztathatta, csupán még egyszer üdvözletét küldte a kapitánynak.
– Nős ember a kapitányod?
– Özvegyember – felelt a főhadnagy, és elővezettetvén lovát, tisztiszolgájával együtt, belevágott a hófödte pusztaságba.
A hölgyek még darab ideig szórakoztak az ebédlőben, körülvették a nagyasszonyt, és udvaroltak neki. Szilveszter úr nyomtalanul eltűnt, mint ebéd után mindig, míg a búcsúzkodó Regényi úrral egy sarokba telepedett Alvinczi:
– Kedélyes hely kezd lenni ez a kürti kastély. Nekem is eszembe jutott valami foglalatosság, amellyel az időt itt agyonüthetném. Elgondoltam, hogy röpiratot fogok írni, ugyanezt cselekedte ideálom, Széchenyi István is, amikor a nagycenki kastélyában időzött.
Regényi úr kérdőleg nézett Alvinczi úrra, de az csak annyit felelt, hogy délután majd „benéz” az irodába, és egyelőre visszavonult szobájába dohányzás szempontjából, mert természetes dolognak tartotta, hogy hölgyek jelenlétében nem fog pöfékelni.
– A kávémat a szobámba, József – mondta a mellette elhaladó komornyiknak, és ezentúl ez volt a rend ebéd után.
Harmadnap a postával egy nagy csokor fehér rózsa érkezett a kürti kastélyba. Egy budapesti virágkereskedő neve volt a küldemény feladójaként megjelölve, de a virágkosár belsejében egy Alvinczi címeres karton feküdt.
„Mózsi főhadnagy kézcsókjával.”
Ez volt a lapocskára írva, és a csomagról bizonyos vizsgálódás után kiderült, hogy Alvinczi Ilona őméltóságának volt címezve, és nem pedig Alvinczi Eduárd úrnak, akinek nevére érkezett eddig minden küldemény a falusi lakba.
– Hm. Ez már családi ügy! – mondta Alvinczi úr, és elgondolkozott.273
