2
2
– Legjobban szeretnék konfertáblin szökni, aminthogy egész életemben az volt a vágyam, hogy majd konfertáblin járok haza Óbudára, de a konfertábli hamarább meghalt, mint én – mond Zsanét, amikor Inczédi Ince kísérgette egy darabig sétáiban.
Ez az Inczédi különc ember volt. Mindig elérhetetlen nőkbe, magas karzatokon, szentmisét éneklő temploménekesnőkbe vagy még magasabb emeleteken lakó szobalányokba volt szerelmes, és búját-baját Zsanétnak sétáin elbeszélte.5
Így: akkor is, mikor az ősz elől szöktette Zsanétot, két szerelme volt. Egy alt énekesnő, akit a Bazilika zenekarában látott, dobok és hegedűk játéka között, mégpedig krémszoknyában, a szoknyaszegélyen kék pántlikával. Olyan szerelmes volt ebbe a mély hangú nőbe Inczédi, hogy két kézzel fogta a fejét, ha rágondolt. A másik nő, aki ugyanakkor ábrándvilágán átvonulását tartotta, mint egy bolygó a világűrben: egy szobaleány volt, aki a Rókus-kórház mellett, egy emeletes házból tekintetével fűt-fát ígért Inczédinek. A kacér szobalány miatt két kézzel a térdébe kapaszkodott, mert minden emeletre fel akart menni, mióta az a szobalány megigézte.
Zsanét megértőleg bólongatott az idejét múlt, régi divatbeli gavallérnak, aki esernyő alatt, kétszeresen felhajtott szélű, sárgás pepita nadrágban, amilyent vastag szövetből az úriemberek viselnek, mikor őszre fordul az időjárás, és dupla talpú, pompás cúgos cipőben taposta a sarat Zsanét mellett, s bajuszsörtéin és itt-ott fehérrel kevert, fekete oldalszakállán illatszernek nem használt többet, mint csak annyit, amennyit a borbély konvencionálisan rákent, miután Inczédi Incéről tudvalevő volt, hogy úrnőkkel szokott sétálgatni.
– Vajon mi történik, ha egy énekesnő ebben az utcában kénytelen lakni, innen bejárni a templomba, és útközben bereked a hangja? – kérdezte elmélázva, elgondolkozva Inczédi, amikor a hegynek kanyargó utcát bejárták, és tovább nem volt érdemes menni.
Zsanét megnyugtatta Inczédit, hogy ha ezen a tájon laknak is énekesnők, azok már tudják a módját, hogyan védekezzenek a meghűlés és a nátha ellen. – Nem szabad mezítláb kimenni egy énekesnőnek az udvarra, még ha muszáj is! – mondta Zsanét, és Inczédi az udvarokra pillantva, a melléképületek fekvéséről akarta megállapítani, hogy milyen távolságnyira kellene az énekesnőnek menni, ha mégis valamely okból elhagyná szobáját. – Szürke harisnyát, zsebkendőt; esetleg inget, amire egy énekesnőnek szüksége lehet: a szobában és lavórban is kimoshatni; nem kell érte az udvarra menni – mondá még Zsanét, amikor kemény, magas duplagallérjában, amelyben Inczédi jött, még mindig a Kiscelli út udvarának gömbölyű szelelőlyukakkal ellátott melléképületei felé tekergette nyakát.
Egy őszi udvaron, ahol egy zárt kocsi (kupé) romjai állottak, amilyen kocsival valaha a városba lehetett járni: az udvar végében álldogáló deszkaépületen szív alakjuk volt a szelelőlyukaknak.6
– Itt csak nők lakhatnak – kiáltott fel Inczédi, és a házból valóban énekszó hangzott.
De Zsanét nem sokat törődött az énekkel, fanyelű lornyettát húzott elő ruhaderekának egy hosszúkás zsebéből, mire Inczédi rajongva felkiáltott, hogy ő is a fanyelű borotvát szereti, mert tisztán tartani azt lehet igazában. A lornyettán át az úrnő megnézte a „nőies” külsejűnek mondott ház számát. A szám egyezett az emlékezetbeli számmal.
– Kár, hogy manapság már nem vörös márványkőbe vésik be az utcaneveket, mint valamikor ezen a kőgazdag vidéken szokásban volt – mond Zsanét, és a házba lépett.
