3
3
Virággal és órával felszerelve most már hosszú lépésekkel mendegélt a találkozóhelyül megjelölt temető felé.
Éppen delet harangoztak a plébániai templom tornyában, a déli harangszó elhangzása után pedig a harangozó meglódította a többi harangot is, amint olyan halottért szokás, akiért a temetés előtt is kell harangozni. „Heuthaller, Heuthaller!” – kiáltozták a harangok szerte a városban, ha még nem tudta volna valaki, hogy az öreg Heuthaller meghalt. Gazdag ember volt, és azok a szegény emberek, akik vele egyidőben haltak meg Budán, az ő révén ingyen harangozáshoz jutottak, miután a muzsikáért ő fizette az egész számlát.
Sok vidámabb hely van a világon, mint az őszi temető, de hát nem lehet mindig csak szőlődombok, piros tüzű, hordóhangú vendéglők szüretjeire járni, vagy a paradicsomfőzésnél kurizálni az asszonyoknak, lányoknak. Van olyan idő is, amikor a temetőbe kell menni.
A kedvesnek ilyen ideje volt; a nagymama halálának volt az évfordulója, s ezen a napon mindig a pókhálós temetőben volt található a Szív-hölgy.
Flór Aladárnak tehát a temetőbe kellett fáradni, a nagymama sírjához, ha látni akarta azt, akiért életét is feláldozná, akinek virágot vásárolt, akinek óráját megjavíttatta… Ezért ballagott macskanadrágjában és szürke zsakettjén fekete karszalaggal Flór Aladár a budai temetőben, ahol a megritkult bodza- és fűzfák közül kijöttek a sírkövek az útra, mintha maguk a holtak is kiültek volna sütkérezve a sírdombokra, fájós lábukat nézegetve a Ferenc József-kabátos öregurak, harisnyájukat kötögetve az asszonyságok, amely harisnyakötéseket a másvilágra is magukkal vitték. „Herz Julianna”; ez volt felírva a kőfaragó mély betűivel egy veresbarna kőre. Itt volt található a Szív-hölgy, a Kedves, a legkedvesebb, az alkalomhoz illő, fekete ruhában, kis gyászflóros kalapkában, bőrkesztyűben, fekete harisnyában, kivágott lakkcipőben és fekete szegélyű zsebkendőcskével kezében, amely zsebkendőcske olyan semmiségnek látszott, hogy még a könnyeket sem tudná befogadni, ha azok komolyan megerednének.
– Herz magyarul szívet jelent. Vajon a nagymamának is olyan270 szíve volt, mint Szív-hölgyemnek? – kezdte Flór Aladár az udvarlást.
– A nagymamának volt a legjobb szíve a világon, olyan fehér volt, mint galamb szárnya a déli napsütésben. Fél Budán gyászoltak érte a férfiak. Nem kell szégyellnie, hogy karszalagot vett a kabátjára.
– Szerettem a nagymamát, de ha őszinte akarok lenni: jobban szeretem a kegyed mamáját! Imádom helyességét, derékségét, okosságát. Mindig előttem lebeg olajbarna szeme, gyengéden ezüstös, fekete haja, habfehér nyaka és a legszebb családi festményekre emlékeztető arca. Amilyen festményeket csak a régi családok szalonjaiban lehet látni, és finom delnőket, lovagkalapos úrnőket, hercegnőknek termett polgárnőket ábrázolnak. A festők szerelmesek voltak, mikor lefestették őket. És egyszer szerencsém volt láthatni a mamát egy forró nyári nap reggelén harisnya nélkül. Lábának tündöklő fehérségét sohasem felejthetem. Azóta megbűvölt vagyok, mint a vadász, akiről Weber operáját írta – mond Flór Aladár, és sohasem lehetett megtudni, hogy gondolkozott-e előzőleg a szavakon, amelyeket a budai temetőben elmond a Szív-hölgynek.
A Szív-hölgy átvette közben a cserép jácintot.
– Csak maga lehet ilyen figyelmes, hogy éppen a nagymama kedves virágáról gondoskodott. Imádta a nagymama a jácintot, mindig volt körülötte néhány cseréppel, és úgy bánt velük, mint udvarlóival. Néha egyiket, máskor másikat ültette maga mellé. Játszott és beszélgetett velük, nem úgy, mint más öregasszonyok, akik már csak kutyáikkal és macskáikkal tudnak beszélgetni, mert a szalonnyelvet elfelejtik.
– Én azt a nyelvet szeretem, amelyen a maga mamája beszél. Néha úgy tudja vinni a hangot, hogy a kántor sem különben a plébániatemplomban, máskor a mellényéhez beszél az embernek, mint egy költő. Bemegy a szavával a gérokkba, hogy az még otthon, a fogason is a maga mamájának hangját ismétli. Bemegy a kravátliba, a lélekbe, a szívbe, megcsiklandozza a vesét, haptákba áll hangjára a két lábszár, és a sarkok összeverődnek. Én ezt a hangot szeretem az asszonyokban – mond Flór Aladár, álláspontját magyarázva, és elővette a kis órát is, amelyet a Szív-hölgy nagy örömmel a csuklójára csatolt, amihez Flór Aladár ujjaival segédkezett.
– A nagymama sohasem tudott parancsolni, mindig csak kérni,271 mert elismerte, hogy a férfiak a teremtés urai, akiktől köszönettel kell fogadni minden szót, minden nyájasságot, sőt gorombaságot is. A nagymama ugyanis azt állította, hogy a férfiak csak azokkal a nőkkel mernek gorombáskodni, akit szeretnek. S ugyanezért olyan maradt mindvégig a nagymama, mint egy leány, akinek nincs önálló akarata, hanem azt várja, hogy mindig mások gondolkozzanak helyette. A nagymama sohase merte volna megvallani egy férfinak, hogy tetszik neki, hogy kedvére van a társasága, nélkülözi, ha távol van, gondol rá, ha nem látja. A nagymama azt szerette, ha a férfiban van annyi kurázsi, hogy megmondja: mit is akar tőle.
– Ó, a férfiak többnyire ugyanegyet akarnak, csak nem merik megmondani – felelt sóhajtva Flór Aladár. – Várják az időt, az alkalmat, a kellő percet, amely sohasem következik be. De a mama – éppen ezért szeretem őt – nem hagyja, hogy sokáig rezegtessék a hangjukat, a térdüket, a derekukat a férfiak körülötte; nem engedi a boroskancsó mélyére nézni, hogy onnan merítsenek bátorságot; nem várja be az egészségrontó éjjelizenéket ablakai alatt; sem azt az időt, amíg egy férfi lehullik, mint egy hervadó falevél… hanem hosszan belevág a dologba. Mondja meg, barátom, hogy mi a baja, aztán majd meglátom, segíthetek-e rajta? Ilyennek kell lenni, véleményem szerint, egy okos asszonynak, aki nem akarja az öngyilkosok és egyéb akasztottak számát növelni ebben az országban…
Mindenki megérthette volna Flór Aladár szavaiból, hogy hová céloznak azok, miért magasztalja a mamát a nagymama rovására, csak Szív-hölgy tettette magát, hogy mit sem ért Flór Aladár patetikus előadásából. Talán kevesebb pátosszal többre vitte volna Flór Aladár az életben, de most már erről nem lehet tenni, mert a férfiak természetét megváltoztatni nem tanácsos. Mindig lesznek, akik vasárnapi szószékből nézik a mindennapi életet, és mindig lesznek korhelyek, akik a legünnepélyesebb dolgokra is csak fitymálva legyintenek kezükkel.
Flór Aladár előadása alatt Szív-hölgy lyukat ásott finomkás, üvegfogantyús, selymes tapintású esernyője hegyével a Herz Julianna sírját elborító avarba, a nagymamát jelentő sírdomb oldalába, és bal oldalról, amelyről az odalent fekvő nagymama szíve lehet: az üregben elhelyezte a jácintos cserepet.
– Majd gonosz emberek elemelik – mond Flór Aladár virága védelmére, amelyet korántsem a nagymama kedvéért cipelt idáig.272
– Ó, a nagymamától sohasem lehet semmit elhozni. Még hajszálaira is vigyázott ő, amelyet annyiszor kértek emlékbe a férfiak, mint ahány csillag az égen.
– Hajszálak! Semmiségek. Ha tudni akarja: a mama véleménye az a hajszálakról, hogy boldogok lehetnek ezek a női semmiségek, ha egy férfi viseli őket a levéltárcájában, a szíve felett, akár göndörkés, vöröses hajszálakat, akár kék tüzű, belülről fénylő, fekete hajszálakat.
– Hiszen, ha csak hajszálakat kérne egy férfi – sóhajtott most Szív-hölgy. – De a hajszál után Éva almáját is ajándékul várják.
Elég kacér válasz volt ez, itt, a budai temetőben, hogy Flór Aladár megengedhesse magának a következő választ:
– A mamának ebben az ügyben az a véleménye, hogy inkább Éva almáját kell nyújtani egy férfinak, mint Paris almáját, amelyből tudvalevőleg a nagy trójai háború keletkezett, amelynek sohasem lesz vége, amíg férfiak és nők vannak a világon…
Mielőtt azonban Flór Aladár befejezhette volna előadását a különböző almákról, egy harmadik alma váratlanul beleavatkozott a dologba. A harmadik alma Newton almája volt, amelynek révén a tudós a nehézkedési törvényt felállította.
A nehézkedési törvény azt csinálta, hogy Flór Aladár hirtelen elsüllyedt a temető avarján, mint akár a színpadon elsüllyed az a szereplő, akinek ezt a sorsot rendeli a rendező, ha már nem tud vele többé mit csinálni a színdarabban.
A Szív-hölgy ritka őszinteséggel elsikoltotta magát, mert ilyesmit még sohasem látott.
– Éppen megbántam eddigi kegyetlen magaviseletemet, és a nagymama szigorú elvei helyett a mama engedékenységét akartam például venni! – kiáltotta a Szív-hölgy.
De már mindegy volt. Flór Aladár nem jött a felszínre, mert Heuthaller megásott sírja elnyelte őt, amely nem messzire volt előkészítve Herz Julianna sírjától.
