2
2
Ilyenféle beszélgetések között ért Merénybe – vagy talán valamely más községbe – a jellegzetes fiáker, amelyen régi dalokat zengő kirándulók vagy üzleti ügyekben gondterhelt utazók szoktak máskor helyet foglalni tarka, kámzsás úti köpönyegben, és ritkán beszélgettek a környékbeli családi viszonyokról. Inkább a távolban mutatkozó, valóban főrendiséget kifejező hegyekről vagy a falusi boltosról, akiknek hitelképessége iránt érdeklődtek.
– Mennyi hitele lehet Merényben Schwartznak, a fűszeresnek? – vetettem fel a kérdést.
A mindentudó Csáky Pál nyomban felelt:
– Mindenesetre több, mint az idevaló báróknak, mert kereskedelmileg bejegyzett cég Schwartz, míg a Mednyánszkyak csak a történelemben vannak legfeljebb bejegyezve – mond Csáky Pál a maga józanságával. (Csak józan ember lehet, aki nem akar „gróf” lenni, holott lehetne.)
Régi kastélykert állott a falu közepén.
Napestig mesélhetnénk az ilyen kertről, amely még sok helyen látható volt Magyarországon. Hinnéd, hogy kőkerítése – melynek kerítése mohos, repkényes, amelyen utoljára 1832-ben ugrott át az utolsó lovag, aki szerelme miatt ezt az ugrást megreszkírozta – a végtelenbe nyúlik, pedig négy holdnál alig több az egész kert.191
De az öregek olyan jól tudták ezt a négy holdat beosztani, hogy akár sötét fenyvesek is nézhettek alá a kalarábékra; a hamvas szilvafa szomszédságában pedig ott állott dérpirosan az ecetfa, amely összeszedi mindazokat a korhelykedő arcszíneket, amelyek a pince felől jönnek.
Lugasnak való és fájában vésett monogramokat megőrző kőrisfa állott valamerre szagos bogaraival, valamint kis, öreg körtefa, amely minden esztendőben megtermette a két-három menyecskekebel nagyságú gyümölcsöt, amelyet a ház szívbajos gazdája úgy őrzött, mint valami drágalátos emlékét a szép múlt időnek.
– Így éltünk egykor Odesszában! – mond Puskin szavaival, amikor az elnedvesedett körtvét levette az almárium sarkáról, és bicskájával meghámozta.
Ilyen kert közepén állott a Mednyánszkyak francia kastélyhoz hasonlatos udvarháza.
Az esőzésektől örökké könnyes kapu persze tárva-nyitva, miután azóta nem lehetett bezárni, mióta kivitték innen a ház utolsó úrnőjét koporsóban, a hegyoldali családi kriptába.
Térdnadrágos, unatkozásában macskabajuszt nevelt, rövidre nyírt hajú, a magánosság ráncaival megjelölt arcú úriemberke, görbe, szegben végződő botjára támaszkodva, másik kezében emberfeletti, vörös kutyabőr kesztyűket lóbázva, bársony rókavadászsapkában állott a kapuban, és azzal a tekintettel nézett a fiáker elé, amint a múlt század regényeiből megszoktuk a hasonló úriembereket.
Nem is kellett volna mást mondani jellemzésére, mint csak annyit, hogy a múlt század valamelyik regényéből lépett ki – mert hiszen az írók akkor is jól megnézték az embereket, akiket leírtak –, már tudhatnánk, hogy hosszú, szürke mellénye volt, a mellényzsebben karneolokkal díszített óralánccal, amelyet bizonyára feje fölé akasztott, mikor lefeküdt, a mellényen szarvasgombok, amelyeknek két alsója nyitva volt, hogy lepipázza a velszi herceget, bodrosra kötött nyakkendője kétféle lehetett volna: kék-fehér pettyekkel, amely vidékies életvidámságot jelentett, vagy piros színű, fekete babszemekkel, amely nyakkendő mindig bizonyos ellenzékiséget fejezett ki, a tulajdonos olyan megjegyzéseket is tehetett a megyegyűlésen, amelyet senki se várt volna…192
