A szemüveges hölgy
A szemüveges hölgy
F. báróné minden szeretőjét, akivel rövidebb vagy hosszabb ideig volt dolga, babonásan féltette, hogy idővel megvakul.
Nem amaz ismert közmondás alapján, amely a jó hátaslóról azt állítja, hogy végtére vagy megsántul, vagy megvakul – a báróné sokkal finomabb hölgy volt, mint ismerte volna az ilyen kupeci közmondásokat –, hanem ama körülménynek a következtében, hogy már gyermekkora óta rövidlátó volt, olyan természetű rövidlátó, akit az idegorvosok valamely katasztrofális vakságtól féltettek, amely katasztrófa létrejöhet nagy szerelmi emóció (önfelejtkezés, oktalan nászéjszaka vagy egy nagy szerelmi csalódás révén is), ilyenformán F. báróné óvakodott a természetes ádám-évás, következményes szerelemtől, de annál gyakrabban volt szerelmes lelkileg.
– Ki fog engem vezetgetni, ápolgatni, ha megvakultam, és ekkorára esetleg ön is elveszti a szeme világát? – kérdezte elérzékenyülve, a szerelem tetőpontján, alkalmi lovagjától.
Igen vastag szemüvege volt, amelyet arany lorgnette alakjában tartott szeme elé, mert nélküle egylépésnyire se látott. A városban a legkisebb utakat is kocsin tette meg. Természetesen senkiben sem bízott, mert tekintélyes üzleti vagyon felett rendelkezett; a pénznemeket leginkább tapintás útján ismerte meg, ugyanezért hozzátartozóinak mindig kellett gondoskodni arról, hogy tiszta, vadonatúj bankók, aranyak és ezüstök jussanak igen finom, de rendkívüli, szinte kígyóerejű kezébe.
Mint mindezekből tapasztalhatjuk, F. báróné a kezével látott.
A keze – hosszúkás, hideg, száraz keze volt az, amely szerelem jöttével élni, élénkülni, éljenezni és remegni kezdett, míg arca csak a szokásos holthaloványságával környékezte nagy, vízszínű szemét, amelyek elől sohase hiányzott a lorgnette, igen vastag üveglapjával.
Arca a megszokott, a svájci és egyéb jónevű nevelő- és gyógyintézetekben276 megszokott közömbösséget fejezett ki, míg keze úgy tapogatta szerelme nyakát, mintha a nyak erősségéből, izmaiból akarná megítélni a szerelem mennyiségét, amely a szeretőben rejtőzik.
Nem látszott rajta, hogy különösebb hatással volnának rá a választékos szavak, amelyeket a férfiak mondogatni szoktak, amikor a nyakukat tapogatják.
Az ujjai – ezek a hosszúkás, vékony acélsodronyokhoz hasonló ujjak – csak méregették a nyak bőségét, ez jelentette nála a leghalálosabb szerelmet.
…Megvallom, hogy még atléta koromban is féltem egy kissé F. báróné hideg, rejtelmes szándékú ujjaitól, szótlanságától, különös nyilatkozásaitól, amelyek néha nem kompareáltak se az isteni, se az emberi törvényekkel.
– Megölném azt, aki engem elárulna, mert nemcsak hazaárulásért, de szerelmi árulásért is a halál a legkisebb büntetés – mondta, mikor már nagyon őszinte volt.
Még egy újabb őszinteségi roham következett ezután nemsokára. Egy napon annyira felhevült, hogy a szemüvegét, az aranylornyettjét a földhöz vágta, és rátaposott az üvegdarabokra:
– Minek nekem látni ezután, mikor úgyis van végre valakim, aki helyettem lát, helyettem nézi ezt az elveszett világot, helyettem figyeli meg mindazt, ami ebből a világból még látnivaló?
Így szólt a legnagyobb szerelem jeléül.
Majd nyomban ezután nyakamra tette kezét, miután éppen délután volt, és a díványon pihentem, megtapogatott, hogy valóban én vagyok, megkereste a nyakon lévő ütőereket, a vénát és az artériát ujjai hosszú hegyével (bár éppen negyvenhatos gallért viseltem ez idő tájt), kitapasztalta mozgalmasságukat, aztán előbb lassan, majd mind fokozottabb szilárdsággal nyomni kezdte az ereket. Mintha acél került volna a nyakamra.
– No, ez is jó volt egynek! – mondtam az akkori pesti tájszólás szerint, mikor kiszabadítottam magam a hurok módjára szorító ujjak közül.
– Haragszik tán? – kérdezte alig hallhatóan. – Szeretem a lüktető ereket.
(1932)277
