5
5
No de most egy lúgozóteknő, amilyenben a szennyes ruhákat főzik, állta útját Kastélyfinak. A teknőben egy bűnös volt, akinek vétkei úgy megszaporodtak, hogy ilyen nagyobb edény kellett lemosásukhoz.
Kastélyfi már messziről felismerte a hölgyet a vörösbarna fátylas kalapkában, uszályos lovaglóruhában, sarkantyús lakkcsizmában, ahogy egykor a falka mögött lovagolt: fürödte ott szurokban és kénkőben vétkeit Eszti grófnő, aki híres volt arról, hogy minden valamirevaló rókavadászaton megjelent, versenyt lovagolt a legvakmerőbb lovasokkal, még a jászkun huszárokkal is, keresztül árkon-bokron, és lehetőleg mindig Kastélyfit akarta megelőzni, aki természetesen legközelebb szokott végezni a kutyák és az elkapott róka mögött. Monda járt róla, hogy Eszti grófnő szerelmes volt minden rókába, amelyet a tájon kergetett, és tulajdonképpen azért igyekezett a róka közelébe jutni, hogy azt a kutyák és vadászok elől megmentse. Ezért volt a kétségbeesett erőlködés minden vadászaton…176
A nevezetes hölgy is nyomban felismerte régi vadásztársát a veres frakkos vendégben.
– Ah, hát ön is idejutott, holott tán annyi rókát pusztított el, mint talán senki Magyarországon? – kiáltott fel Eszti grófnő.
– Én magam sem értem az egész esetet, mert nem csináltam soha semmi hibát a vadászat körül. Minden szabályt megtartottam, míg ön, lady, annál nőiesebben viselkedett, minél komolyabb volt a vadászat – felelt Kastélyfi szokott egyenességével, amikor vadászdolgokról nyilatkozott.
– Hogyan is viselkedhettem volna másként nő létemre az önök vérszomjas, állatölő, cselédet nem kímélő, gyilkoló iramú társaságában, ahol arra kellett vigyázni elsősorban, hogy az ember ki ne törje a nyakát – sóhajtotta a teknős dáma. – A szívem fájt minden vadászaton az elpusztult állatokért.
– Különösen azért a vén rókáért, ott, az alagi határban, amelyet nem hagyott se a kutyákkal összetépni, se az ostoroslegényekkel agyonveretni. Némelyet kiszabadított, mikor az már el volt fogva – kiáltott fel Kastélyfi, hirtelen emlékezve egy nevezetes esetre, amellyel sokáig foglalkoztak vadászkörökben a ladyvel kapcsolatban.
– Bevallom, most már nem tagadhatom tévedésemet, pedig tán jobb volna, ha a nők szokott módszerével utolsó percemig tagadnék – kezdte Eszti grófné. – Az a falkavadászat volt az, amelyen olyanformán sikerült megelőznöm az egész nagyérdemű, veres frakkos társaságot, hogy se Taxis, se Esterházy, de még Almásy se juthatott a róka közelébe. Szinte egymagamban voltam a kutyákkal, amikor a halálra űzött, vén róka emberi nyelven megszólalt egy árok szélén. „Mielőtt megöltök, megmondom nektek, hogy én vagyok a tatai Esterházy, akit büntetésből rókává varázsoltak. Nos, ha kedvetek van, most öljetek meg.” Természetesen leugrottam a nyeregből, a kutyákat szétvertem a rókáról, és Esterházyt megmentettem. Tán még ma is él kastélyomban egy öreg róka, aki tulajdonképpen senki más, mint a nevezetes tatai rókavadász.
Így szólt a teknőből a bűneiért vezeklő hölgy, és esedezve nézett Kastélyfira. De a becsületes vadászember hidegen hátat fordított a könyörgőnek.
– Grófnő, súlyosan vétett a falkavadászok szabályai ellen. Nem tehetek mást, mint megrakjam a tüzet. – Mond, és így cselekedett.
(1932)177
