4
4
Így aztán Szent Mihály nem tehetett egyebet, mint másnap is belépdelt a Rigóba, ahol Kálnay úr éppen azt a régi mondást eresztette ki a száján:
– Kutyaharapást szőrivel!
Vereshagymás, ikrás, frissen nyitott hordócskából való hering volt előtte, amelyre hallatlanul ízlik mindenféle folyadék, csak a pálinka nem.
De például sör, amelyet olyan kis, huszonöt literes forma hordócskában csapoltak a Rigóban, hogy ha egyetlen szomjas ember ránézett a hordóra, a hordó már beadta a kulcsot – mondjuk a sör, az úgynevezett „Szalón-sör”, mint vidéki vendéglőben nevezték:305 nagyon összekompareált a Keleti-tengerből való heringgel, annak a „tejével”.
– Hájfli – mond Kálnay a fűszeresre célozva – annak a hírére nyitotta ki a heringesdobozt, hogy az éjszaka muzsikálás volt a városban, ugyanezért vert csapot a söröshordóba Mátyánszki is, mert abnormális idő van, amikor a buta sörnek van keletje.
Mert Kálnay szíve szerint borivó ember volt.
Olyan borivó, mint a kalendáriumban van, aki szüret havában leül a hordó mellé, és onnan legfeljebb csak annyit mozdul el a téli hónapokban, hogy odakint megszagolja, hogy milyen szaga van a havas, fagyos éjszakának, a ködös délutánnak, amely különösebben semmire se jó, mint csak arra, hogy az ember borongós kedvű legyen tőle, és borban keressen vigasztalódást az elmúlás, a halál és más kedvetlen gondolatok ellen, amelyek a köddel jönnek.
Akkor szeretett már kocsmába járni, saját bevallása szerint, „amikor az ebéd íze még a szájában volt”.
Ne higgyék, hogy ez valami nagy rendetlenség olyan úriembernél, akinek családi asztalára, az asszony és a gyerekek miatt, amúgy se kerül bor sohasem, mert az otthonában tisztességesnek kell lenni mindenkinek. Pokolba jut az olyan ember, aki otthon, négy fal között részegeskedik – mire valók volnának akkor a kocsmák? Hol diskurálhatna kedve szerint (az ajtó mögött hallgatódzó asszony elől) az úriember, akinek vannak rossz kedvei, jókedvei, borús napjai vagy felcsapongó kedvei, magába fojtogatott káromkodásai vagy élces megjegyzései a világra, ha kocsma nem volna? Elveszett ember az, aki minden gondolatát az asszonnyal közli, kiterítvén magát előtte, mint egy felbontott kártyapaklit. Sokkal jobbak erre a kocsmabeli cimborák, akik a megkedvesedés idején szorgalmasan bólingatnak minden mondanivalónak, segítenek nevetni minden sikerült vagy nem sikerült élcen (ez utóbbi csak ritkán fordul elő egy jó kocsmában), ugyanazokat a nótákat tudják, ugyanazokra a vezényszavakra emelik a szájukhoz a poharat, és ugyanúgy pirul ki az arcuk, ragyogódik a szemük, derül-borul a kedvük.
Ehhez pedig bor kell a gyomorgyógyításra használt sör után.
Vinkó, nyíri vinkó, a filoxéra előtti időből, amikor még nagyobb szabadsággal, vadabban, tehát ízesebben termett a régi szőlőtőke, mint manapság.
Elszállítani nem lehetett ezt a bort, ott helyben kellett meginni,306 ahol termett. Jó volt hozzá a parádi víz, a szolyvai víz, a bikszádi víz, de végül nem nagyon nézegette az ember a savanyúvizeket, mert hiszen előbb-utóbb megunja őket, mint a felesleges gyomortöltelékeket. Talán legtovább tud versenyt menni a vinkóval a Rochlitz szódavize, mert az megpezsdíti, megkarcosítja, örömösíti a vinkót, valamit elvesz az üveg zöld, homoksárga színéből, és jelenteti a habzásával, hogy nem pincében, présházban vagy otthon vagyunk, hanem a kocsmában, ahol mindennap megfordul a félszemű szódás, és hordja a rózsaszínű, kék, zöld üvegeket.
De nem volt rossz a vinkó tisztán, savanyúvíz és szódavíz nélkül se, megfelelő, egy nyelésre való poharakból, amelyek mint apródok állottak körül az asztalon a pohos borosüveget, amely mindig valami harmatosságot is hozott magával a külső világból, amikor az ivószoba füstjébe, melegébe, férfihanggal teli szobájába bevonult. A Rigóban ugyan az volt a szokás, hogy a nóbelebb urak részére mindig a pincéből hozták fel a bort, frissen a hordóból, és nem abból a borból adtak nekik, amely már reggel óta állott a söntésben. (Kis figyelem, de jóleső azoknak, akik bizonyos szertartással fogyasztják napjaik mécsesét, valamint borukat.)
Kálnay László és az aluszékonyan ábrándozó, vén színművész, aki még nem heverte ki az éjszaka fáradalmait, a sör után bort ittak, és Kálnay valamely igen hosszú történet elmondásába kezdett, amelybe a színész nem kotyoghatott bele.
Szent Mihály mélabúsan hallgatta a történetet, végre arra tért magához, hogy Kálnay László a vállára ütött:
– Hát ki a te barátod? A vén színész vagy én? – kérdezte az éj eseményeire célozva.
– Igen, most már magam is azt hiszem, hogy egészen bolond az öregasszony – felelt Szent Mihály.
