5 A kulacs kiürítése
5
A kulacs kiürítése
A kulacs kiürítése
Hát persze hogy voltak asszonyok, akik nem is vették egészen rossz néven Szent Mihály figyelmességét, amikor tiszteletükre (amint monda) a kulacs borral beállított.
Vannak esték, magános, négyszemközti esték, amikor valóban nem árt egy-két pohár bor az asszonyoknak, akik amúgy se járnak sehová, csak mindig otthon ülnek, a kormos kályhába vagy a fehér hímzésbe, harisnyakötésbe dugják a kezüket, mindig csak várnak valamire, hallgatják az est zümmögő hangjait, a ház előtt elmenő késői kocsikat vagy lépéseket az udvaron, mint például a Sztáray hölgyek, akik minden este Szent Mihály lépteit várják.
Mikor az óramutató a nyolcashoz ér: valóban krákogás, kutyahízelkedés, a téli fagy recsegése, ajtónyitás hallatszott a régi házban. István, a hajdú, mint mindig, vasvillával kezében ugrott ki istállójából – hogy jó hírnevét igazolja a házőrzés dolgában, hátha más nyomakodna be a kapun, mint Szent Mihályunk – megjött a gazda a vállára vetett kulaccsal, a tűz a kályhában fellobbant, bár addig szundikált, özvegy Sztárayné a két szétvetett lába közé ejtette a pamutgombolyagot, Mathilde a hímzőpárna mellett egy hosszút sóhajtott, mint mindig, valahányszor férje hazaérkezett (aki odáig bizonyosan elvetemült nőszemélyekkel töltötte idejét).
Szent Mihály pirosan, vidáman lépett be a függőlámpásos szobába, mert voltaképpen minden jóravaló férfi ért hozzá, hogyan kell bajait, gondjait, rosszkedvét, betegségeit a hölgyvilág elől eltüntetni.
– Hoztam maguknak egy kis bort, mert éppen kutyaverseny volt a Rigóban, ahol az első díjat én nyertem. Az első díj ez a borocska volt.
– Bizony azt jól tette, hogy hozott valamit, vacsora úgysincs a344 háznál – felelt Mathilde, aki néha anyja előtt is meg mert szólalni, különösen, ha elkeseredett hangulatban volt.
– Dehogy nincs – vágott közbe özvegy Sztárayné –, szalonnás rántottát, amit mi ettünk, nyomban készíthetek!
– Dehogyis kell nekem vacsora! – kiáltotta Szent Mihály, megölelvén a feleségét. – Örülök, hogy itthon vagyok, hogy sonkacsont is akad a köpenyegemben a bor mellé. Ne tessék engem félreérteni, gondoskodtam én magamról, de természetesen a hölgyekről is.
Így Szent Mihály otthon, hogy kocsmabeli barátai, főleg a bizonyos Laci bácsi alig ismerhetett volna rá. Az asztal közepére helyezte a kulacsot, és nyomban bort töltött három pohárkába (amelyeket özvegy Sztárayné szervírozott az asztalra). A rózsaszínű bor a magányos házban, a függőlámpa alatt, az elkeseredett hölgyek világában (akik maguk se tudták, hogy miért érzik magukat elégedetleneknek), megtette a magáét.
– Jó dolguk van a férfiaknak, hogy mindig ilyen borral élhetnek, mi, nők, amúgy se mehetünk sehová – mond Mathilde, mert a bor valóban ízlett neki. (Anyja lánya volt, aki megbecsülte néha a testi örömöket is.) – Képzelem, mennyi istentelenséget beszélnek összevissza esténként a Rigóban! Hogyan szapulják az asszonyokat!
– Nem ritkák a tudományos és politikai viták sem – felelt Szent Mihály, távol levő barátait védelmezve.
– Ó, maguk csak rossz nőkről tudnak beszélgetni, mert nem is értenek máshoz – felelt Mathilde, és még egy pohár bort ivott, mert a kályha menti üldögélésben valóban üdítőleg hatott szervezetére.
Özvegy Sztárayné már praktikusabb asszony volt. Kikutatta Szent Mihály levetett köpönyegének zsebeit, megtalálta azt a bizonyos sonkacsontot, mégpedig fiatal hagyma társaságában, mint a már említett közjegyzőhelyettes előírta, csendes mosollyal ugyancsak az asztalra helyezte, tányérról gondoskodott a maga és leánya számára. Evőeszközről nem kellett külön gondoskodni, mert kéznél volt Szent Mihály zsebkése, amelyet nyomban felajánlott a hölgyeknek.
…Szent Mihály ezután nemsokára aludni tért a szomszéd szobába, mert mint rosszul alvó, de korán kelő embernek szüksége volt345 a lepihenésre. A hölgyek még egy darabig elszöszmötöltek a sonkacsonttal, borral, özvegy Sztárayné hosszú történetbe kezdett megboldogult uráról, Mathilde apjáról, de ezt a történetet Szent Mihály már elégszer hallotta. S a hölgyek, de az éjféli látogatók, zörejek, hangok, dörömbölések is békében hagyták. – Ez volt a kulacs története.
(1931)346
