1
1
Persze, mint a legtöbb baj okozója, Szent Mihály szedte fel a Szegény Embert az utcán, a templom mellett, azon a kis, sepert, tiszta téren, ahol a plébános lakott ragyogó házikójában káplánjaival, a jószívűségéről ismert gazdasszonyával, nyáron rózsafás udvarában, télidőben karácsonyiasan behavazott, zöld házában – a szép, régi templom mellett, amelyet már kétszáz esztendő óta tudnak a helyén, ahová gyónni járnak az öregasszonyok, akiknek semmi egyéb vétkük nincs, mint csak annyi, hogy megvénültek – a fiatalasszonyok, akik legfeljebb gondolatban vétkeznek, mert igazában vétkezni nem szokás, legfeljebb pénteken, ezen a böjtös napon, amikor a rossz kívánságok meglátogatják az embereket, az ördög mászkál sánta lábával a világon, és zeneszóval járkál a böjtölő asszonyok körül. És gyónnak a gyermekek, akiknek bűnöcskéi bárányfelhővé válnak, mire a régi, szép plébániatemplom tetőjén át, a plébános útbaigazítása nyomán felszállottak a legmagasabb égi törvényszék elé. A templom egyik oldalán állott Szent András a keresztfa darabjával, a másik oldalon Szent Flórián, a vitéz… A plébános úr, hetvenesztendős forma, már életében szentté válott főpap, pirossal is díszített, fekete reverendájában, bölcsen, csendesen, földi életével teljesen megbékülve és leszámolva, csupán a másvilági történendők iránt érdeklődve, forgatta könyveit a szép, tiszta házban, amelynek komolyan319 zárt kapuja felől a Szegény Ember közelgett a térségen átballagó Szent Mihály felé.
– Be se eresztik az embert! – mondta méltatlankodva.
A Szegény Ember valóban nem olyan jelentőségű figura volt, akit bárhová szívesen bebocsátottak volna.
A kalendárium Telelőt jelzett, de a Szegény Embernek nem volt se városi bundája, se falusias bekecse, de még kabátja se, azon a rettenetesen rongyos mellényen és hetvenhétszer foltozott nadrágján kívül, amely a Tél hidege ellen fedte volna testét. Meg kell adni, hogy cipője volt. (Ki tudná, hol szerezte?)
A nadrág különböző színű foltjaival azonban elárulta, hogy a Szegény Embernek voltak női ismeretségei is, mert némely foltdarabon határozottan fel lehetett ismerni annak nőies eredetét – tarka szoknyákból való foltokat, amely szoknyák azóta tán a másvilágra mentek –, régi kendőkből való foltokat, amely foltnak vágott darabok most bizonyára hiányoznak annak, aki a kendőt viseli. (Ki tudná, mit akartak azok a nők a Szegény Emberrel, hogy ruhájukból való foltokkal kedveskedtek neki a nadrágjához? Bizonyára segíteni akartak rajta, és remélték sorsának jobbra fordulását.) Lehetséges, hogy Szegény Ember még azokban a gyónásokban is előfordult valaha, amely gyónásokat az asszonyok tették a plébános úr fülébe, aki nem akarta tiszta házába beereszteni a Szegény Embert.
A tarka, madárijesztő formájú figura láttára megállott Szent Mihály, mert a tél madarai nem félnek a madárijesztőtől. Sokkal több bátorsággal vannak ők felruházva a természettől nehéz életpályájukon, mintsem megijednének a madárijesztő tarka rongyaitól.
– Egy kis munkát keresek, tekintetes uram. Idegen vagyok én itt, nem ismerem a járást, se az embereket.
– Aztán hová való? – kérdezte Szent Mihály, mert eleinte csak ilyen szóbeli adománnyal akart segíteni a Szegény Emberen. De az kapott a szón – nyilván nem kérdezte tőle régen senki, hogy hovávalósi. Bőven felelt:
– Kókára, uram, Kókára. Gyalog jöttem onnan, mert ott semmi munka sincs. Bármely munkát elvállalnék, mert az ember kínjában mindenhez ért. Akár a szeméthordáshoz, de már a ganéjhoz se kell ember.
Szent Mihálynak valamiképpen kedvére volt, hogy Kókáról, ahol tudvalevőleg kétszer ették meg a lencsét, egy kókai ember azzal320 a hírrel vándorol az országban, hogy a ganéjhordást is elvállalná (pedig annak éppen most volna ideje, az első fagyok idejében, amikor a trágyadomb már megérett arra, hogy szekérre pakolják).
Szent Mihály gondolkozott – aztán eszébe jutott a házukban levő lóistálló, amely persze üresen állott, mióta Sztáray úr óta nem kocsikázik senki. Ebből a kőből való szilárd építményből Szent Mihály már régen valamely lakóházfélét tervezett. Két szobát lehetne belőle csinálni, és bérbe adni szegény embereknek, mert a jövedelem nagyon megcsappant, az ember úgy segít magán, ahogy tud – gondolta magában Szent Mihály, mert mióta adóhivatalnok lett: reális lett a gondolkozása a reális hivatalban. Az ember ápolja azt, amije van, mert senki után nem visznek készen semmit.
A kókai embernek becsületes, barna tekintete, mint egy kutyáé: nyugodott Szent Mihályon. Érezte a Szegény Ember, hogy valami esemény készülődik az érdekében – valami sorsfordulat az életében –, valami folyamat mendegél egy másik ember lelkében, hogy végre-valahára történjen vele is valami.
– Volt katona? – kérdezte Szent Mihály.
– Nem voltam, mert öreg szüléimet kellett eltartani. Az idő aztán eljárt felettem.
– Pedig jó, huszárnak való formája van – felelt Szent Mihály, régi katonai pályafutására visszagondolva.
– Katona volt az apám. Egyszer a poroszok lőtték meg, másodszor Boszniában durrantottak bele. Ennek volt a koldusa.
– No, menjünk! – mond Szent Mihály, és indult hazafelé, a kókai ember háromlépésnyiről követte. Nem vette le a sapkáját, mint valami kéregető cigány. Nem is lett görnyedtebb magatartásában, mintha valami ajándékot várna az előtte haladó úriembertől. Csak ment utána három lépésről, mint egy munkakereső ember, aki valami munkát remél, amelyet becsülettel és hűséggel akar elvégezni. Szent Mihály a hátán érezte a kókai ember becsületes tekintetét.
