3
3
Az istállóbeli munka, a gerendák kiemelése, a talaj kiásása, a falak lekaparása, az új téglapadozat készítése, annak bedeszkázása tempósan haladt István idejében.
– Tán kőműves volt valamikor? – kérdezte Sztárayné, amikor bekukkantott az istállóba.
– Nem voltam én kőműves, de az embernek mindent kell tudni, ha már a világon van – felelt István.
Az istálló építése mellett arra is volt érkezése, hogy a veremben, padláson körülnézzen, és ott megfelelő rendet csináljon. Ha egyéb dolga nem volt, fát vágott, vagy az udvar sarkában felhalmozott tengeriszárak, napraforgókórók közül kiválogatta a használhatókat, és azzal a kerítést toldozgatta. Amíg beesteledett, mindig munkában lehetett látni Istvánt, és reggelre mindig gyalogút volt az udvaron a kapuhoz, akármennyi hó esett az éjszaka.
De Szent Mihályt mégse tudta megelőzni a korán kelésben, különösen a karácsony előtti időben, amikor elkövetkezett a roráték, a hajnali misék évadja.
Szent Mihály egyébként nem volt templomjáró ember, de valami gyermekkori emlék folytán, mikor az esztendő a vége felé közeledett,323 szükségét érezte annak, hogy templomba menjen, leimádkozni az esztendő bűneit… Erre pedig legalkalmasabbnak látta a hajnali misét, miután az úrinépek nem zavarják tekintetükkel ilyenkor az ájtatoskodást, szegény emberek törlik meg a padokat, mindegyik el van foglalva a maga fohászkodásával.
Jó friss ilyenkor a templom, mint akár az éjszakai út a friss hóban… A házak még alusznak, csak félve nyílik egy-egy kiskapu, hogy rajta asszonyság (többnyire öreg asszonyság) surranjon ki, hogy az otthon maradottakat fel ne költse. Hópihe szálladozik, habár roráte idejére rendszerint megáll az éjszakai havazás, miután más alakot adott minden kerítésnek, háztetőnek, állongó fának. Például, ha nem tudná az ember teljes bizonyossággal, hogy a plébániatemplom körül platánok állnak, amelyek csak tar tetőiken mentettek meg egy-két sárga levelet, hajzatuknak emlékét a múlt időkből, azt hihetne a hajnali misére közelgő ember messziről, hogy éjjel óriási, fehér katonák érkeztek messziről, akik felsorakoztak a templom körül. – Ugyancsak nappali tudományunknál fogva nem ijedünk meg a bőséges éji havazás után a plébániatemplom előtt lévő, csorgó hangokat adó, nagy hóbundás kísértettől, mert nappalról tudjuk, hogy ott voltaképpen a csorgókút áll. És nem ijedünk meg a kanyargós mellékutcából a közelgő, a föld színén izzó világosságtól se. Nem a föld alatti ember jön, hanem az öreg Páncély, aki a kutyája nyakára akasztja a kézilámpást, amikor hajnali misére elindul.
Mindenesetre egy másik, szebb, csendesebb, megindítóbb világot látunk, amikor a hajnali misére megyünk.
Még köhögni is másképpen szoktak az emberek, senkiben sincs még egy gyűszű pálinka se, se fokhagyma – az imént elmúlt álomból megyünk egy másik álomba –, a jó érzésekből újabb jó érzésekhez, mert a hajnali misén térdeplő ember különbnek, tisztábbnak érzi magát többi embertársánál, aki a misét elmulasztotta.
Ezért járt Szent Mihály karácsony előtt hajnali misére, megelőzvén szolgáját, anyósát a felkelésben, szinte titkon osonva ki vadászcsizmájában a házból.
Lehet, hogy a jó érzésekért, de mindenesetre megérdemelte azt a reggelit, amelyet hazatérte után az asztalon talált – de kiérdemelte a felülmúlt István bámuló tekintetét, aki az udvaron a havat lapátolta.
– Én azt hittem, hogy tekintetes úr még alszik! – rebegte István,324 megszégyenülve azon, hogy van még rendesebb ember kívüle a házban.
– Én katonatiszt vagyok, mindig korán kelek – felelt legyintve Szent Mihály.
István fejcsóválva nézett a házba belépő gazdája után…
Valóban, Szent Mihály megérdemelte a kupica pálinkát, amelyet megérkezése után torkán leöblített; megérdemelte a tegnapról eltett, fagyos zsírjában maradt kolbászt, amelyet barna kenyérrel evett; és megérdemelte a kolbász után dukáló két-három pohárka borocskát is, amely az ablak között várt rá a zöld cserépkorsóban.
Passzió volt hivatalba menni.
