Ki volt Svájcer Géza Bátorban?
Ki volt Svájcer Géza Bátorban?
– Ez az elhunyt úriember, akinek méltán fájlalja sok jó barátja elhunytát, volt az első kérőm – mond most Sztárayné (Rózsi), alig bírván visszatartani feltörekvő könnyeit.
– Valaha vidám ember volt, habár nem Dohánynál szolgált, mert az ő korabeli fiatalembereknek még nem kellett hivatalt vállalni. Majd ráérnek, ha megházasodnak. Addig csak mulassák ki magukat a jó barátok között, táncoltassák a lányokat, udvaroljanak a mamáknak, legyen gyöngyéletük legalább fiatal korukban, amelyről majd361 lehiggadt, bölcs ember korukban mosolyogva beszélhetnek, az imádott családi körben vagy névnapokon a régi barátokkal.
– Nem volt ez rossz módszer, mert mire a házasság és szakállnövesztés ideje elkövetkezett, az úgynevezett „hivatalos idő” bekövetkezett a férfiak életében; mikor már tapasztalhatták, hogy nem minden nő egyforma a világon, vannak különbségek a szolgálók, gazdasszonyok és úrinők között; – mikor már megtartották a legénybúcsújukat (nem is volt ember, aki a maga legénybúcsúján be ne rúgott és meg nem esküdött volna, hogy sohase házasodik meg); mikor már elégették a régi szerelmes leveleiket, mihaszna emlékeiket, amelyeket különböző nőktől kaptak házasságuk előtt: – végre itt volt a férjnek, családapának, megbízható férfinak való ember, akire az anyák nyugodtan rábízhatták gyermekük boldogságát.
– Ilyen volt az édesapád, Sztáray úr is.
– De nem ilyen volt Svájcer Géza Nyírbátorról – folytatta az özvegy, még mindig alattomos könnyekkel szemében.
– Első báljaimat jártam, még eszembe se jutott a férjhez menés, mert alig töltöttem be tizenhatodik évemet. Más világ volt, a lányoknak nem kellett okvetlenül férjhez menni, mielőtt ki nem táncolták magukat. Bizony végig kellett táncolni egy-két farsangot, míg az ember rátalált a „megfelelőre”. A nyírségi kisasszonyok néha Pest megyébe is elmentek, akár Szolnokra, az agarászbálra, akár Alsó-Dabasra, ahol rokonaink laktak, de Miskolcra, a régi megyebálokra és szüretre, ünnepre, nyáron a jó atyafiakhoz, ahol gondoskodtak táncosokról.
– Úgy emlékszem, hogy a debreceni Arany Bikában, a nagy táncteremben vettem észre először Svájcer Gézát, egy nyúlánk, kissé félszeg, de kapatosságában is kedves fiatalembert, aki régi szalonrokkban, de reggelig járta a csárdást. Baráti körben „tanár úrnak” csúfolták, mert minden mulatozásai mellett is volt benne valamely professzoros komolyság. Már fiatal korában amolyan suta volt, se vérbeli lump, se valódi komoly ember. A barátainak – ezeknek a nyíri pajkosoknak – a biztatására a torony tetejére is felmászott volna, hogy megmutassa, hogy velük egyforma a duhajkodásban, lehetne belőle országos lump, verekedő, bicskás, valódi duhaj is, mert akkoriban ilyenek voltak a virtusok.
– Hát mért nem tette? – kérdezte most Mathilde, akit nagyon kezdett érdekelni anyja első kérője.362
De Sztárayné zavartalanul folytatta:
– Egyszer Újfehértón leereszkedett egy mély, hideg kútba, vödörben, hogy megmutassa, hogy nem fél. Máskor a régi tokaji fahíd alatt, gerendáról gerendára kapaszkodva ment át a Tiszán, a levegőben lógva. Nagy ereje is volt, mert egyszer pofon vágott a bál után, a Betyár kávéházban egy marhakupecet, hogy az mindjárt elterült a biliárd alatt…
Mathilde nevetve előrehajolt a kanapén, határozottan tetszett neki anyja első kérője, Svájcer Géza.
– Hát aztán? – kérdezte visszafojtott, fiatalos nevetéssel, míg anyja hangja egyre bánatosabbra fordult:
– És mindezen virtusok mellett mégse volt echt ember. Legalábbis azt mondták rá a helybeliek; az urak csak legyintettek hőstetteire: „Erőszakos dolog az egész, Sztáray Rózsinak akar imponálni, különben belülről olyan száraz professzor őkelme, mint egy német” – igaz, szegény Svájcer Géza nem volt idevalósi, gazdasági akadémiát járt Debrecenben, Keszthelyen, ahol kitüntetéssel végezte iskoláit, de nem volt idevalósi.
– Talán kikosarazta, mama? – kérdezte Mathilde.
– Igen, mikor már vagy a huszadik bálon veszem észre, hogy ez a gólyalábú fiatalember nyomomban van, mint egy árnyék, táncoltatna reggelig, ha anyám ott nem volna, beverdesné tán még a nagybőgő oldalát is a kedvemért, egy mazurka közben, amelyet nagyon jól lejtett hosszú lábszáraival: megmondtam neki, hogy sohase megyek férjhez. Svájcer Géza fanyarul mosolyogta el magát, és így felelt: „én pedig sohase nősülök meg az életben.” Más idevalósi ember tán másképp felelt volna, és ha echt ember lett volna, másképpen is kellett volna neki felelni. – „Talán felcsap Johannitának vagy Szent Lovagnak, akinek sohasem szabad még kezet se fogni egy nővel?” – kérdeztem mazurka közben. „Nem csapok fel én semmiféle lovagnak, hanem egyszerűen félreállok!” – Hát így sem lett volna szabad felelni szegénynek, mert mikor a mazurka véget ért, hidegen váltunk el egymástól. Többet sohase beszéltünk. Nagy messziről láttuk egymást. Ő valóban nőtlen maradt, sohase mondta ki társaságban a nevemet, virtusokat nem csinált, ült, üldögélt. Ha apádnak, boldogult férjemnek Nyírbátorban volt dolga: leghívebb barátja volt, de rólam sohase tudakozódott.
– Ez volt Svájcer Géza – mond özvegy Sztárayné, és most már komolyan sírni kezdett, az asztalra, az újságra borulva.
