Barát vagy ellenség?
Barát vagy ellenség?
Rossz idők járnak mostanában az úgynevezett harci kutyák tulajdonosaira, tenyésztőire, sanda szemekkel méregetik a "kívülállók" mindazokat, akik nagy testű ebeket tartanak. Kutyaharapásokról, tragédiákról tudósítanak a médiák. Felsorolják, hogy Amerikában, Angliában, Franciaországban hány embert marnak meg évente veszett kedvű ebek.
Arról persze nem szólnak a krónikák, hogy a kutyaharapások felelőse, előidézője szinte kizárólag minden esetben maga az ember. Beszélhetnénk azokról a felelőtlen tenyésztőkről, akik a pénzt hajszolva egyes felkapott, divatos fajtákat futószalagon "állítanak elő" - és ezek a szélsőségesen ideges, ingerlékeny állatok valóban kiszámíthatatlanul viselkedhetnek. Szólhatnánk az illegális kutyaviadalok elterjedéséről, azokról, akik ilyen nemtelen célokra tenyésztenek és adnak el kutyákat, azokról, akik "szerető gazdaként" az arénába küldik jobb sorsra érdemes állataikat, és azokról, akik egyáltalán hajlandók - szeretik! - végignézni a véres viadalokat. De maradjunk csak a baleseteknél.....
A legtöbb esetben az ember értetlensége, meggondolatlan viselkedése idézi elő a tragédiákat. Arról már nem is beszélve, hogy bár határozottan el kell ítélni, meg kell akadályozni a kutyaviadalokat, ha megvizsgáljuk és "fajtákra bontjuk" a kutyaharapásos eseteket, kiderül: túlnyomó részüket nem a harci kutyák okozzák! Egyszóval a felelőtlen kutyatartók, az ebgyűlölők és a bulvársajtó tollforgatói "szép munkát" végeztek: néhány "fekete bárány" ürügyén sikerült számos fajtát alaposan hírbe hozni. Az ember legjobb barátja már-már az ember legádázabb ellensége lett!
Értelmetlen és átgondolatlan rendeletek látnak napvilágot, melyek nem oldanak meg semmit, csupán - legalábbis úgy tűnik - a hivatalos szervek önigazolására jók: "Gyerünk, gyerünk, tiltsuk be a harci kutyák tenyésztését, nehogy egy ilyen eb halálra harapjon egy embert!" Mintha ez nap mint nap megtörténne...
Németországban például kétévenként három ember hal meg kutyaharapástól, ám ugyanezen idő alatt körülbelül húszezren vesztik életüket közlekedési baleset következtében. Arról, hogy a németeknél évente hány embert marnak meg a kutyák, nincs statisztika, s így természetesen az sem ismeretes, hogy hány eset szárad a harci kutyák lelkén. Mindenesetre egy beszédes adattal szolgálhatunk: 1990-ben a német rendőrség 57 kutyát lőtt agyon. Ezek fele német juhászkutya és keverék eb volt. Akadt köztük még öt pit bullterrier és egy staffordshire terrier.
Franciaországban, a tízmillió kutyatartó hazájában 1973 óta összesen nyolc, kutyák okozta halálos baleset történt Az Egyesült Államokban, ahol legalább 25 millió kutya él, a nagy számok törvénye alapján viszonylag sok a kutyaharapás, de arról nincs statisztika, hogy milyen fajtájú ebek okozzák a sérüléseket.
Talán már az eddig leírtakból is érthető, hogy miért nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel kiadónk, a Dunakanyar 2000 könyvkiadó szelíd, de szívós biztatását: írjunk könyvet a harci kutyákról.
Harci kutyák... Már maga az elnevezés is ésszerűtlen és zavaros. Minden fajtának vannak tudniillik harapós és nem harapós egyedei, elsősorban attól függően, hogy milyen nevelésben részesült a kérdéses állat. Ezért ilyenféle fajtadiszkriminációval az ember a harapós kutyák egy részét veheti csupán jegyzékbe, ugyanakkor büntethet békés ebeket is. Jobb tehát, ha örökre töröljük a szótárunkból a "harci kutya" fogalmát, és helyettesítjük a "harcias", illetve a "veszélyes kutya" meghatározással.
A problémát ugyanis nem bizonyos fajták, hanem a felelőtlen ebtulajdonosok jelentik. Továbbá azok a tenyésztők, akik kielégítik a "különösen harcias, harapós és agresszív" kutyák iránti keresletet. Nos, véleményünk szerint ezt az agresszivitás-centrikus tenyésztést kellene betiltani!
De térjünk vissza a harci kutyákhoz. Amikor könyvünkben "harci kutyákról" írunk, elsősorban azoknak a hatalmas testű, félelmetes, harcias ebeknek a történetét elevenítjük fel, amelyek már az ókorban ott küzdöttek a csatamezőn gazdájuk oldalán, továbbá azokét, melyek a cirkusz porondján viaskodtak különböző vadállatokkal, rabszolgákkal. Ezenkívül beszámolunk - mert egyszerűen nem kerülhetjük meg ezt a témát - a középkor kegyetlen és véres "látványosságairól", a bikaheccekről és a kutyaviadalokról. Ám könyvünk mindenekelőtt azokhoz szól, akik teljesen "normális" hozzáállással és érthető okokból "harcias" (vagyis őrző-védő) kutyát akarnak tartani, amely szükség esetén megvédi gazdáját és azok otthonát mindenféle támadástól. Éppen ezért főként azzal foglalkozunk majd, hogyan kell már eleve kiválasztani az ilyenfajta célokra szánt kölyköt az alomból, hogyan kell nevelni és kiképezni.
"Harci kutyák" ürügyén tehát inkább harcias kutyákról szól ez a könyv. Azokról a nagyszerű, bátor, erős, rettenthetetlen, hűséges ebekről, melyek bizonyos értelemben olyanok, akár a töltött fegyver! Ha rossz célokra használják őket, ha alantas indulatokat szolgálnak, vagy ha úgy érzik, hogy gazdájukat veszély fenyegeti - bizony könnyen "elsülhetnek". Ugyanakkor teljesen méltánytalan, igazságtalan az a kampány, az a szinte hisztérikus hangulatkeltés, amely mostanában megbélyegzi, elítéli a harci kutyákat, a molosszusokat, az őrző-védő ebeket. Holott ha helyesen nevelik őket, s megfelelő gazda kezébe kerülnek, emberrel, állattal szemben egyaránt jóindulatúak, megbízhatóak. Ezek a kutyák tulajdonképpen az ember legjobb barátai.
1995 telén A szerzők
