Harc - pórázon
Harc - pórázon
»Minden rendben?« - kérdezte a döntőbíró. »Igen, hozzák csak azt a dögöt, amilyen gyorsan csak lehet« - vigyorgott a törpe. Kinyílt a konyhaajtó, s beviharzott rajta egy félelmetes, piszkosfehér bulldog. Mihelyst megpillantotta a törpét, vadul felhördült, ám visszatartotta a széles bőr nyakörv és a falhoz erősített lánc. Egy másik segéd szintén »pórázra fogta« a törpét, övénél fogva egy kötélhez csatolta. Mindkét küzdő félnek annyi tere volt, hogy a ring közepén találkozhattak. Immár semmi kétség nem fért hozzá, hogy borzalmas ember-állat párviadal áll a küszöbön. A gnóm maga is fogadást ajánlott a kutya elleni küzdelemre, s barátai nagy tétekkel támogatták. Egy néző nagyot húzott a rumosflaskából, s hangosan megjegyezte: »Eddig eldöntetlen. Ez a harmadik menet. Most dől el minden!«
A játékszabályokat úgy állapították meg, hogy kutyának, embernek elegendő kötélhossz maradjon arra, hogy egymásnak eshessenek, másrészt a »pórázok« elég rövidek voltak ahhoz, hogy a felek szükség esetén visszavonulhassanak. A kétlábú fenevadnak jogában állt, hogy letérdeljen vagy akár négykézlábra ereszkedjék. A jelek szerint az utóbbi testhelyzet volt inkább ínyére. Nem volt más fegyvere, csak az öklei. A törpének tilos volt a négylábú ellenfelet széles nyakörvénél fogva megragadni. Csak kézzel támadhatott, s az eb támadásait is csak kézzel védhette ki. Ha a bulldognak sikerül ellenfelét amúgy legényesen megragadni, az embernek csak fel kell kiáltania: »föladom!«, s nyomban lehúzzák róla, kényszerítik, hogy állkapcsai szorításán enyhítsen. A törpe gladiátor feladata az volt, hogy úgy helybenhagyja, elkábítsa, püfölje a bulldogot, hogy az gazdája buzdítása ellenére legalább egy percig harcképtelen maradjon, ne óhajtsa ismét fölvenni a küzdelmet emberellenfelével.
A bulldog tulajdonosa egy vödör ecetes vizet s egy szivacsot készített elő, hogy a kutyát szükség esetén felfrissítse, a törpe pedig a barátaitól kapott egy üveg brandyt, melyből nyomban húzott egy jókorát, majd az értékes flaskát - kézközelben - a ringsarokba helyezte.
A gnóm most fölszakította flaneltrikóját a nyakán, beleköpött hatalmas tenyerébe, ökölbe szorította, majd vigyorogva letérdelt. Eközben a tulajdonos is elvégezte az »utolsó simításokat« kutyája harci felszerelésén. Ember és eb immár készen állt a küzdelemre.
A lángoló szemű ebet egyáltalán nem kellett feltüzelni, mohón várt a küzdelem kezdetére. Nem ugatott, de annyira tele volt dühvel, hogy tömpe orráról kövér cseppek gyöngyöztek, lihegése, zihálása pedig egyre hisztérikusabb, hangosabb lett. Az első menetben igazán nem volt szüksége lelkes buzdításra. Mihelyst a döntőbíró elkiáltotta magát, hogy »Let's go!« (rajta!), a harci vágytól égő eb olyan vehemenciával lendült előre, hogy tisztán hallani lehetett a láncszemeket hirtelen megfeszítő fémcsengéseket.
A törpét mindazonáltal nem gyűrte le az első támadás, még korántsem volt legyőzve. Miután a szörnyű küzdelem megkezdődött, iszonyú feszültségbe meredt a közönség. A porondbeli férfi minden »rata!« felszólításra négykézlábra ereszkedett, s fölmérte az ellenfelét akadályozó kötél hosszát. Macska módjára meggörbítette hátát, s mikor a kutya hatóközelébe került, mindkét öklével lecsapott az eb koponyájára, mely a kutyát csaknem térdre kényszerítette. De azért hamarosan talpra állt. Mielőtt a gnóm visszavonulhatott volna, az eb egy második támadást, ugrást intézett ellene, ez alkalommal sikerült neki belemélyesztenie fogait a törpe egyik szőrös karjába, melyből csermelyként kezdett szivárogni a vér A gnóm kínosan vigyorgott, s tele dühvel, kiszívta sebét. Körös-körül nagy ováció kezdődött, a bulldogra szavazók tapsoltak, rikoltoztak örömükben az első vér látására.
