Méreg és sörét | Kutyatár

Méreg és sörét

Az "egymillió dolláros" fajta természetesen egy csomó gátlástalan, pénzsóvár és sötét egzisztenciát vonzott a lehetőségek bűvkörébe. Számtalanszor intézkedésre volt szükség ahhoz, hogy ennél a "sportnál" gátat vessenek az emberi aljasságnak és csalásnak. Az idevágó irodalomban számtalan utalást találunk azzal kapcsolatban, mi mindent is kellett tenni annak érdekében, hogy az ember megóvja kutyáját a cselszövésektől. Nem is volt elég, hogy a tréner őrizze kutyáját az idegen behatásoktól, hanem még külön baráti megfigyelőt is állítottak az ellenséges ringsarok tájékára azt biztosítandó, hogy ne történjék valami jogtalanság. A kutya "lenyalása" (sic!), melyet horribilis összegért hivatalos szakember vagy a két tulajdonos végzett a másik kutyáján, azt szolgálta megakadályozni, nehogy mérget rejtsenek az állat szőrébe. Arra is ügyelni kellett, nehogy az ellenfél titokban mérget injekciózzék az ebbe. Az ilyen méreg mintegy fél órával beadása után kezdett hatni. Ezenkívül bele lehetett csempészni valamit az állat szájába vagy fülébe is. A szájba lassan ható sztrichnint például, a fülbe pedig madársörétet, ezt még a leggyakorlottabb viador kutyák sem állhatták ki.

A mosás után előszeretettel dolgozták meg a kutyákat a harapásveszélyes helyeken úgynevezett Cayenne-i bors és áloé keverékével, ez rendkívül keserű, a szájban pedig iszonyúan égető mixtúra. Az így "előkezelt" helyekre egyetlen ellenfél sem haraphatott oda. A fülbe tett söréttől, egy-két magocskától pedig valósággal megbolondult az érintett állat, akkora fájdalmai voltak tőle. Minden bizonnyal akadt még számtalan ördögi trükk, mely szabálytalanná, törvénytelenné tette a viadal kimenetelét, a csalók meg elégedetten dörzsölhették a kezüket.

A viadal folyamán is alkalmaztak néhány fogást, mellyel a hétpróbás szorítósegéd lóvá tette az újoncot. Ha az ellenfél kutyájának kellett elsőként átlépnie a középvonalat, a fortélyos segéd röviddel a támadás előtt a lába közé fogta kutyáját, fejével a támadó felé fordítva. Ha fehér volt az állat, a segéd is fehérbe öltözött, ha sötét színű, ő is sötétet viselt. Amikor az újonc átjött a középvonalon, megtámadandó ellenfelét így óriásnak látta, s erre esetleg visszatorpant. Ilyenkor a csalárd segéd fölemelhette kutyáját, neki igényelve a győzelmet. Az ellenfél ugyanis nem támadott azonnal, habozás nélkül. A magasra emelés rendszere a tapasztalt szorítósegédeknek kedvezett - a kezdők vesztére.

Amerikában a kutyaviadal 1860-ig engedélyezett sport volt. 1976 óta törvény tiltja kutyák harci célra történő szállítását az Egyesült Államok határain belül. Kaliforniában a kutyaviadal bűncselekmény! Tenyésztőt, rendezőt, nézőt egy évig terjedő szabadságvesztéssel és 50 000 (!) dolláros bírsággal sújthatják. Ám még ez sem riasztja el a viadalok fanatikusait.

A kutyaviadalok művelői (a dogfighterek) és rajongói természetesen megideologizálják a küzdelmeket, hangsúlyozzák állatszeretetüket, hiszen - mint mondják - teljesen sportszerűen, csak azonos nemű és súlycsoportba tartozó állatokat viaskodtatnak. A "szentimentális" tenyésztő nemegyszer emlékművet emeltet az elpusztult gladiátornak. Ezer viadalból átlagban mindössze két kutya pusztul el az arénában - mentegetőznek a dogfighterek -, ám azt elfelejtik hozzátenni , hogy igen sok állat a küzdelem után múlik ki a megerőltetéstől, sebfertőzésben, belső vérzésben avagy a vesztes, elkeseredett "állatbarát" gazda golyójától.