Ha támad az ellenség...
Ha támad az ellenség...
A kutyakiképző iskolákban egyébként könnyűszerrel próbára tehetik a "tanuló" bátorságát. Elég hozzá egy olyan gyakorlat, amelyben a kutya szabadon kíséri vezetőjét (gazdáját) s közben váratlan "támadás" éri őket. Ilyenkor az állat különbözőképpen viselkedhet:
a) Azonnal és erélyesen igyekszik elhárítani a támadást - ezzel erős őrző-védő készségét, harcos bátorságát bizonyítja.
b) Körülugatja és körülfutja a támadót, de a "harcban" nem vesz részt; az ilyen kutyát dühösnek mondhatjuk, bátornak nem. A csak dühös kutyából hiányzik a bátorsággal mindig párosuló veleszületett önbizalom. Ezt a hiányt kitartó neveléssel ugyan többé-kevésbé pótolni lehet, de az ilyen állat sohasem lesz olyan értékes őrző-védő, mint az, amely a természetéből eredően bátor.
c) A támadástól a kutya esetleg megijed és elfut; az ilyen állat sem őrző-védő munkára, sem tenyésztésre nem alkalmas.
d) Megtörténhet, hogy a kutya játszani kezd a támadóval. Az ilyen állat bátorságát talán hiba lenne vitatni, de hiányzik az öröklött védő- és harcos készsége. Ha a kutya fiatal még, remélhető, hogy az érés időszakában a hiányzó jellemvonások kibontakoznak benne.
e) A kutya közönyösen viselkedik - ez a düh, a védő és harcos ösztön, valamint az "intelligencia" hiányát bizonyítja. Az ilyen eb őrző-védő munkára ugyanolyan alkalmatlan, mint a c) pont példájában szereplő.
Feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy az őrző-védő gyakorlatokat nem szabad túl gyakran ismételgetni. Minden jó őrző-védő kutya - ha kellőképpen bátor - szükség esetén önkéntelenül is megvédi gazdáját. A gyenge jellemű kutya viszont, mely a kiképzésen ugyan kitűnően játssza a személyvédelem komédiáját, a valódi támadás esetén (főleg ha az útonálló fájdalmas botütése vagy rúgása kíséri) behúzza a farkát, és megfutamodik a csatatérről..
