Éntudat.
Éntudat.
A különböző kinológiai (kutyával foglalkozó) szakkönyvek sokat hivatkoznak arra, hogy a kutya köztudottan jó megfigyelő, szinte "olvas" gazdája gondolataiban, olyannyira, hogy az embernek már-már az a benyomása, hogy az eb jobban ismeri gazdáját, mint az önmagát. Ez lényegében így van, de a valóság megközelítése nehéz. Az ~ vizsgálata még az emberek esetében is meglehetősen bonyolult folyamat, hát még ha állatokról van szó. A pszichológusok érthető módon az ilyenfajta vizsgálódást főként főemlősökön végezték. A kutatások során mindenekelőtt az emberszabású majmok (csimpánzok, orangutánok, gorillák) ikerreakcióit vizsgálták, és - nagyon leegyszerűsítve a dolgot - arra a következtetésre jutottak, hogy tükör segítségével saját maguk felismerésére csupán az emberszabású majmok képesek.
Újabban azonban más állatokkal - főként macskákkal és kutyákkal - is végeztek ilyen kísérleteket, amelyek során kiderült, hogy pl. a kismacska, amint meglátja tükörképét, azonnal odakap és játszani akar. A felnőtt macskák között ilyen reakciókat nem tapasztaltak. A kutya többnyire alaposan szemügyre veszi magát a tükörben, s ha először van része ilyen élményben, ált. alaposan megdöbben, és megtámadja képmását v. elmenekül. Bárhogyan is reagál, nyilvánvaló, hogy számára a szagérzékelés a legfontosabb, mint ahogyan a macska mindent meg akar érinteni.
Ehhez a témakörhöz tartozik egy másik nehéz kérdés, nevezetesen az, hogyan viselkednek, mit éreznek, mit "gondolnak" az állatok haláluk előtt? Vajon tudják-e, hogy egy napon elpusztulnak, s tudatában vannak-e a halálnak? Ezekre a kérdésekre a tudomány ma még bizonytalan válaszokat adhat; az egyetlen, amit tehetünk, hogy számba vesszük azokat a megfigyeléseket, amelyeket a világ több részén tettek különböző állatfajokkal kapcsolatosan. A tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy az állatoknál is létezik bizonyosfajta halálérzet, megérzik a pusztulást. "Számot vetnek" a halállal, s reagálhatnak a hozzájuk közelálló faj- v. fajtatársuk pusztulására is. Közismert, hogy sok kutyán kifejezett búskomorság vesz erőt gazdája halála után; sok olyan történet ismert, amelyben a gazdája halála után az eb nem eszik, nem iszik, végül elpusztul. Arra a kérdésre, hogy mit éreznek kutyáink, amikor közeledik a saját elmúlásuk, megbízható feleletet nem tudunk adni, de azt már inkább tudjuk, hogyan viselkednek, amikor közeledik utolsó órájuk. Az egyik legszebb - és leghitelesebb - sorokat erről a témáról Colette Audry: A fürdőkád mögött c. könyvében olvashatjuk...
"Tudom (bármit mondjanak is nekem, és bármit mondjak is én magamnak), hogy miért találtam rá (a halott Duska kutyára [szerzők] azon a reggelen a sötét kuckóban a fal és a fürdőkád között: az utolsó percben olyan rosszul érezte magát, olyan idegen volt önmagának, a velejéig más, mint eddig, annyira a végén mindennek, hogy nem maradt más számára, mint hogy bűnösnek higgye magát. Ismeretlen vétek nehezedett rá. Akkor aztán elment meghalni szégyenében, vezeklésének rejtekébe, és én nem voltam ott."
Melyik vagyok én?
