Kerülőút (detour)-probléma.
Kerülőút (detour)-probléma.
Az állatok tanulását vizsgáló egyik kísérleti módszer, amely W. Koehler nevéhez fűződik. Elsősorban főemlősök viselkedését, tanulását vizsgálták ezzel a módszerrel; lényege, hogy csimpánznak mutatnak egy banánt, de különféle akadályok (ösvények) vannak közte és a banán között. A felnőtt csimpánzok nemegyszer tüstént, az első alkalommal megoldják a problémát, ahelyett hogy kipróbálnák a különféle lehetséges megoldásokat, azonnal a legrövidebb közvetlen utat választják a banánhoz.
Scott és munkatársai hathetes kutyakölykökön is kipróbálták a ~ egyik nagyon egyszerű változatát. A kiskutyákat derékszögletű helyiségben nevelték, ahol semmiféle akadály nem volt, tehát nem szerezhettek ilyenfajta előzetes tapasztalatokat. A kísérlet kezdetén másik helyiségbe vitték a kölyköket, ahol két egymás utáni napon több ízben megetették őket ugyanabból a kis edényből. A harmadik napon 1 m hosszú és viszonylag magas deszkakerítést helyeztek az edény elé, a kiskutyákat pedig a túloldalra rakták. A kölykök a deszka alján levő lyukon keresztül láthatták az edényt, legalábbis addig, amíg a rés mellett maradtak. A kiskutyák először néhány bátortalan kísérletet tettek, hogy átjussanak a kerítésen, majd annak egyik végéhez mentek, szemügyre vették, visszamentek a másik végéhez, ott is körülnéztek, végül megkerülték, és egyenesen az ételes tálkához mentek. Viselkedésük tehát arra utalt, hogy némi vizsgálódás után sikeresen megoldották a problémát. Más kutyák nem bizonyultak ilyen találékonynak, többségük fel-alá vágtatott a kerítés mellett, majd rendkívül izgatottá vált, heves ugatásban tört ki, és nem kerülte meg az akadályt, nem volt képes odajutni az edényhez. Végül abbahagyták a lármázást, csendesen körülnéztek, azután gyakran sikeresen megkerülték az akadályt, és felfedezték az ételes tálkát.
Azoknak a kölyköknek, amelyeknek már egyszer sikerült a tálhoz jutni, adtak még további két próbálkozási lehetőséget, hogy hozzászokjanak a helyzethez, majd a következő nap a feladatot megnehezítették: a deszkakerítést megtoldották annyira, hogy az eredetinél háromszor hosszabb lett. Egyes kiskutyák azonnal az akadály végéhez iramodtak, vagyis próbálkozás és tévedés nélkül, tüstént megoldották a problémát; más kölykök csupán az eredeti kerítés végéig futottak, és képtelenek voltak túljutni ezen a ponton. Természetesen nagyon izgatottakká váltak, csalódott, heves ugatásban törtek ki, fel-alá futkostak. A következtetés eléggé nyilvánvaló. A tanulékony kutyák csoportja a sikert azzal társította, hogy a kerítés végéig rohant, akárhol is volt az, míg a többiek csupán egy rövid távhoz kapcsolták a futás képzetét. Az egyik próbálkozás sikeres megoldást jelentett, a másik nem.
A problémamegoldással kapcsolatos ilyen jellegű kísérletek is azt sejtetik, hogy az állatok jelentős mértékben képesek viselkedésük szervezésére. Az egyik legegyszerűbb típusú szervezés, amit az állatok - köztük a kutyák is - leginkább előnyben részesítenek, a motorikus viselkedésé, amit kinetikus (mozgásos) alapon való szervezésnek is nevezhetünk. Említett példánkban a kutyák viselkedésüket tkp. mozgássorozatok alapján szervezték, és így jutottak el a sikeres megoldásig.
