VALAHOL A SKÓT HATÁRON...
VALAHOL A SKÓT HATÁRON...
A rendőrkutyák elődei feltehetően azok az angol vérebek lehettek, amelyek 400 évvel ezelőtt a skót határon az állattolvajok, vadorzók nyomát követték. A kutyák ilyenfajta tevékenységére vonatkozó legrégibb írásbeli dokumentumok egyike 1718-ban Nürnbergben látott napvilágot Vadászati és erdészeti jog címmel. Ebben a figyelemre méltó munkában található egy fejezet "Az ellopott tárgyat és magát a tolvajt is felkutató kutya kiképzéséről". A mintegy 270 évvel ezelőtt megjelent közleményből egyebek között megtudhatjuk, hogy: "Angliában vannak olyan kutyák, amelyek a tolvajt mindenütt képesek követni, még akkor is, ha az már hajóra szállt, sőt vízbe ugranak, a hajó után úsznak, s ha felveszik őket a hajóra, az emberek között megtalálják a bűnözőt..." Alig néhány évvel később Az erdő és vad barátainak kézikönyve című német nyelvű mű azzal a kérdéssel foglalkozik: vajon a kutyák a betörőt vagy a gyilkost képesek-e megtalálni? Ebben az írásműben a következőket olvashatjuk: "Ha egy jó vizsla több óra múlva is képes felfedezni és jelezni azt a helyet, ahol a fácán mintegy 10-12 lépést tett meg kemény talajon, s ha egy kopó azt a nyomot, amit egyszer megtalált, száz más keresztező nyom között is követi, miért ne tudná ezt a kutya az ember lábnyomaival is megtenni?"
A kutyák eme tevékenységével kapcsolatban persze bőségesen akadtak ellenvélemények is Egy 18. századi vadászati munkában például ezt olvashatjuk: "Számomra csaknem lehetetlennek tűnik, hogy a kutya segítségével egyes - és jól jegyezzük meg: teljesen ismeretlen - embereket a megbízhatóságnak azzal a látszatával kutassuk fel, mint amilyen vitathatatlanul megkövetelendő egy részletes nyomozás törvényes végrehajtásánál. Így például azon a helyen, ahol valamilyen gyilkosságot, útonállást vagy más hasonló bűncselekményt követtek el, a szabadon engedett nyomkövető kutyák valószínűleg a legközelebbi - teljesen ártatlan! - emberre vetnék magukat, aki véletlenül éppen arra jár, ahelyett hogy az ismeretlen, messze eltávozott tettest üldöznék, és milyen megbocsáthatatlan hiba származhatna ebből?!"
Hát igen. Ezek a több évszázados régi közlemények szemmel láthatóan a túlzott optimizmus és a teljes pesszimizmus között ingadoznak, ami tulajdonképpen érthető, hiszen akkoriban még édeskeveset tudtak a kutya képességeiről, viselkedéséről, szimatmunkájának élettani, anatómiai feltételeiről, "hátteréről".
A kutya nyilvánvalóan igen értelmes állat (talán jobban érti az ember világát, mint az ember a kutyáét), de intelligenciája - és ezt sohasem szabad szem elől téveszteni - teljesen vagy nagymértékben különbözik az emberi értelemtől. A legügyesebb és ragyogóan kiképzett rendőrkutya valóban meglepő nyomkövetésekre képes, de ugyanakkor igen kevés fogalma lehet arról, hogy milyen emberi célokat szolgál ezzel a tevékenységével. Ezt a tényt azokban az időkben bizony sokszor figyelmen kívül hagyták vagy tagadták, aminek az lett az eredménye, hogy Angliában például gyanúsítottak vagy vádlottak (megszökött néger rabszolgák stb.) életét és szabadságát veszélyeztették - gyakran igen kíméletlenül! - vérebek "tanúvallomása" alapján. Akadtak bíróságok, amelyek a kutya által szolgáltatott bizonyítékok megbízhatóságát mint "köztudomásút" fogadták el, és figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy egy "kutyatanút" nem lehet keresztkérdésekkel "kifaggatni". Más bíróságok viszont egyáltalán nem voltak hajlandók elfogadni bizonyítékul a kutya munkáját...
Dokumentumértékű felvétel a századfordulóról: civil ruhás angol rendőr vérebekkel követi a bűnöző nyomát
A komolyabb rendőrkutya-kiképzés kezdeti lépéseinek színhelye Belgium volt, ahol az 1890-es években jelentek meg az első nyomkövető kutyák, és a század utolsó éveiben a genti rendőrség által kiképzett kutyákat hamarosan megismerte csaknem az egész világ. Sok kiképzett ebet exportáltak Nagy-Britanniába, Franciaországba, Oroszországba, ahol ezek a kutyák kitűnő munkát végeztek, és megérdemelt sikereket arattak. Angliában 1897-ben alakult meg a Vérebtenyésztők Társasága, célul tűzte ki ember felkutatására képes vérebek kiképzését.
A nyomozókutya az ember egyéni szagnyomát mélyre tartott orral követi
A német rendőrségre is hatottak a belga rendőrkutyák munkájáról szóló beszámolók, ők is megkezdték a kísérleteket. Elsőként egy kis német városka, Hildesheim hatóságai próbálták ki társként a kutyákat éjszakai őrségben a rendőr mellett. Hildesheim példáját más városok is követték: engedélyezték, hogy a rend őrei "vad és éber" kutyákat vigyenek magukkal szolgálati útjaikra. Az ilyen kutyákat rendőrkutyáknak, az új mozgalmat pedig rendőrkutya-mozgalomnak nevezték el. Erre a szolgálatra egyébként a német juhászkutyát, a dobermannt, a rottweilert, az airedale terriert, az óriásschnauzert és a boxert találták a legalkalmasabbnak. 1902-ben megalakult a német rendőrkutya-egyesület, amely 1911 -ben már háromezer tagot számlált, és megindították A rendőrkutya című folyóiratot.
Az út persze göröngyös volt... Az akkori eredményeket és kudarcokat (mert ilyenek is akadtak bőven) évtizedekkel később némi joggal a nyomozókutya-kynologia vajúdásának nevezték. Éppen ezért talán nem teljesen érdektelen, ha beszámolunk egy tulajdonképpen mulatságos kudarc történetéről.
Az emelet sem akadály a rendőrkutyának! (Több mint 60 éves archív felvétel)
