KÖVESSÉK A FENEVADAT!
KÖVESSÉK A FENEVADAT!
Az első részletesebb szakleírás feltehetően a római Marcus Terentius Varrótól származik, aki Kr. e. 116-ban született. Ez a bámulatosan sokoldalú, hírneves tudós számos könyvet írt (egyes ókori források kb. 70 művet tulajdonítanak neki), köztük - nyolcvanesztendős korában! - a Dr rerum rusticarum (A mezőgazdaságról) című munkát, amelyben meglehetős alapossággal foglalkozik a pásztorkutyákkal. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy ezek az ebek "...legyenek elég erősek a farkassal való küzdelemre, és eléggé gyorsak ahhoz, hogy követhessék a fenevadat, és elragadják tőle zsákmányát".
Relief asszír pásztorkutyákkal
A nyájőrző kutya - Varro szerint - lehetőleg hófehér legyen, hogy bármikor, de különösen éjjel megkülönböztethessék a farkastól. A vidéki házőrző kutyák kívánatos színe ezzel szemben a fekete, mert a tolvajt az ilyen színű állat rémítheti el a legjobban. Mindkét kutyát egyébként nagyon nagy termetűnek, farkasszerűnek írja le, erős csontozattal, hangos, mély ugatással.
Varro megjegyzi, hogy mindenképpen kellenek a pásztorkutyák a juh- és kecskenyájak mellé a farkasok ellen, míg a disznókondánál a gyengébb állatokat az ellenséggel szemben megvédelmezik az anyakocák és a nagy, erős kanok. Az ökrök és a tehenek ugyancsak megvédik saját magukat: szarvukkal felöklelik a farkasokat.
A római tudós hangsúlyozza, hogy a jó pásztorkutya nem lehet lomha, sem túl ugatós, ugyanakkor tűnjön ki éberségével, tanulékonyságával, éles szimatával. A fiatal, illetve nagyon öreg kutyák alkalmatlanok a nyájak őrzésére. Ugyancsak Varro leírásából tudjuk, hogy már az ókori pásztorkutyák nyakára is bőrből készült szöges nyakörvet helyeztek, nehogy a farkas vagy a medve a viaskodó kutyát megfojtsa vagy a nyaki ütőeret felszakítsa.
Varró azt tanácsolta a pásztoroknak, hogy ne vegyenek ebeket sem mészárosoktól, sem vadászoktól. A mészárosok kutyái hajlamosak a legelésző nyáj állandó zavarására, kergetésére, a vadászkutyák pedig a juhok őrzése helyett inkább a nyúl és a szarvas nyomát kutatják, elcsavarognak, őrizetlenül hagyva a nyájat.
Az ókori pásztorok persze leginkább saját nevelésű kutyákkal dolgoztak. Ha valamilyen okból mégis kutyavásárlásra szorultak, akkor vagy teljesen tanulatlan, vagy a nyáj őrzésére speciálisan kiképzett pásztorkutyákat választottak. Ebben az időben egyébként a nyájat nemegyszer pásztorostul és kutyástul vásárolták meg. Egy pásztorra általában egy kutyát számítottak, ám az olyan területeken, ahol sok farkas garázdálkodott, természetesen több kutyát is tartottak a jószág mellett.
A kölyökkutyák hat hónapos korukig anyjuk mellett nevelkedtek, velük együtt dolgozva tanulták meg "mesterségüket". Harci kedvük növelése végett időnként elvitték őket "egy bizonyos helyre" (ez a "hely" a mai fogalmak szerint kutyakiképző iskolának felelhetett meg), ahol egymásra uszították őket, hogy gyakorolják a marakodás, a viaskodás "mesterségét".
Az ókori pásztorkutyákat ismerő régi írók egybehangzóan állítják, hogy ezek az ebek az állatok őrzését és védelmét a legnagyobb hűséggel, bátorsággal, elszántsággal és felelősségtudattal" látták el. Nem véletlen, hogy a régi ábrázolásokon ott találjuk őket az ókori istenek oldalán is. Hermész, a nyájak istene, Silvanus, az erdők és mezők istene, valamint Pán, a pásztorok istene mellől sohasem hiányzik a hűséges eb.
Az ókori krónikák feljegyezték Hésziodosz, a nagy görög költő történetét, aki Kr. e. 776-ban született, és eredeti foglalkozása a pásztorkodás, valamint a földművelés volt. Nos, Hésziodosz több saját nevelésű pásztorkutyát is tartott, és amikor a költőt orvul megtámadták és megölték, barátai a kutyák segítségével találták meg a gyilkosokat.
Később Petrus de Crescentis (1600) ír igen részletesen a pásztorkutyákról, mégpedig - egyebek között - ilyenformán: "Azokat a juhászokat, akiket birtokunkon állataink gondviselésével bízunk meg, kutyáknak kell kísérniök. Az ebek először is jó nyomkövetők legyenek, hogy felhajthassák és nyomon követhessék a farkasokat. A juhász lelkiismeretesen gondoskodjék a kutyákról: ápolja, őrizze, tartsa tisztán: naponta söpörje ki óljaikat: szelídítse, engedelmességre tanítsa ebeit. Időnként könnyítenie kell nyakörveiken, napközben pedig többször mossa le őket, nehogy a nagy kánikulában megvesszenek. Hasonlóképpen gondoskodni kell puha és kényelmes fekhelyről, ha szorgalmasan dolgoznak, néha viszont el kell venni élelmüket, és koplaltatni kell őket abból a célból, hogy mohóbbak és gyorsabbak legyenek."
Crescentis fenti sorait szép és érdekes metszet illusztrálja, amely farkasok által megtámadott juhokat ábrázol. Az előtérben három süldő farkas látható settenkedve, prédára várva. A kép középpontjában több farkas "tevékenykedik" éppen darabokra tépik a karámból elragadott juhokat. A juhászbojtárok közül az egyik legényke felmenekül egy fára, a másik ruháit otthagyva életét mentve rohan a szomszédos tanya felé, csak a pásztorkutya marad a nyáj védelmére. Könnyen felismerhető lelógó füleiről és széles nyakörvéről. Az egyik farkast üldözi éppen, s az hanyatt-homlok menekül a hűséges eb elől...
A 16. század közepén Konrad mester, a zürichi szobatudós, aki bizony sok-sok badarságot összehordott az állatokról, pásztorkutyákról lényegében hasonlóképpen nyilatkozik, mint Varro. Azt írja "... legyen (mármint a pásztorkutya) erős, hatalmas termetű, bátor, sőt arcátlanul merész, ugatása és vonítása borzalmat terjesszen, szőrzetének a színe a juhokéhoz hasonlóan világos színű legyen, nehogy a sötétségben folyó kutya-farkas harcban az összesereglett pásztorok a farkassal küszködő pásztorkutyát üssék agyon."
A régi leírásokból kiderül, hogy a pásztorkutyák, ezek a nagy termetű, rendkívül izmos ebek meglehetősen hasonlítottak egymásra. Lehettek eltérések testmagasságban, súlyban, fejformában, de mindenesetre több volt bennük a rokon vonás, mint az eltérés. Hatalmas izomzat, erős csontozat, nagy fej, félelmetes fogazat jellemezte ezeket az állatokat. Bundájuk többnyire bozontos és durva volt, amely védelmet nyújtott a harcban, még erősebb, rémítőbb "jelenséggé" tette, és megkülönböztette ezeket az ebeket természetes ellenségeiktől.
