NYOLCADIK FEJEZET - Kecses, karcsú vágtázók
NYOLCADIK FEJEZET - Kecses, karcsú vágtázók
Az agarak eredete titokzatos s az idők homályába vész... Sokan úgy vélik, hogy az agarak voltak az első vadászkutyák. De honnan jöttek? Hogyan, miképpen alakultak ki ezek a nagyszerű képességű állatok?
A kőkorszakbeli ember a mamutok és az orrszarvúak pusztulása után már csak a kisebb, de sokkal gyorsabb és óvatosabb vadakra vadászhatott. Ezeket az állatokat követte nagy távolságokon át a jégkorszak végi Európa nagy területein kialakult száraz, füves pusztákon. Ez a nyílt, nagyon kevés fedezéket nyújtó terep volt az első olyan terület, ahol az ősembernek vadásztársra volt szüksége, a kutyára. Megkönnyítette dolgát, hogy ezeket a kutyákat nem kellett betanítania, csupán megszelídítenie, hiszen azt várta el tőlük, amit az ebek vadon élő ősei sok ezer generáción keresztül amúgy is csináltak: felhajtották a vadakat.
Az európai sztyeppeken az embernek "dolgozó" vadászkutyák lehettek a mai agarak ősei. Ez természetesen nem feltétlenül azt jelenti, hogy az agár a legrégebbi kutyafajta. Hozzávetőleg tízezer évre becsülhető az az időszak, amikor már valóban beszélhetünk az agarakról. A legrégibb ilyen lelet Európából a Majna menti Frankfurtból származik, s kora körülbelül 10-11 ezer évre tehető. Salamon király a Példabeszédek könyvében hivatkozik az agárra, s annyi bizonyos, hogy a gyors észak-afrikai sloughi hatezer évvel ezelőtt már ott vadászott gazdájával Egyiptomban.
Az agarat tehát legalább hatezer éve ismerik és használják őz-, gazella- farkas- és nyúlvadászatra. Az agárfuttatás bevezetése azonban - mind a római, mind a görög világban - a kelták érdeme.
Az agárverseny alapvetően abban különbözik a vadászattól, hogy míg a vadászat lényege a préda megölése, a futtatásnál ennek csak másodlagos szerep jut. Itt főként az erő, a kitartás, a gyorsaság összemérése a cél a versenyző állatok között. Arrianus, a második században élt római író, aki agárfuttatási versenyszabályok kidolgozásával is foglalkozott, megemlíti, hogy az agarak tulajdonosai kifejezetten örültek annak, hogyha a nyúl megmenekült...
A kelták, a rómaiak és görögök egyébként a "vertagri" néven ismert agárfajtát használták a versenyeken. Felderítőket és hajtókat küldtek ki a nyúl felriasztására, majd egyszerre két kutyát engedtek a nyomába. A versenyző agarakat gyorsaságuk, forduláskészségük (a nyúl vargabetűjének követése) és adott esetben a préda elejtése szerint bírálták el.
A neves ógörög történetíró, Athéni Xenophón Vadászati Kalauzában jelentős teret szentel az agárfajták bemutatásának, az agárversenyek leírásának.
