HÓVIHAR ÉS RUMOSHORDÓ
HÓVIHAR ÉS RUMOSHORDÓ
Az Alpok fagyos csúcsai felett szikrázóan tűz a nap, vakítóan fehérlenek a gleccserek. Az óriási jégtömeg alól itt-ott kristálytiszta kék tavak bukkannak elő. Mélyebben a völgyekben csupa zöld, csupa virág az alpesi rét. Kis falucskák házai fehérlenek a sziklás lejtőkön: félénken bújnak össze, mintha így védekeznének a természet szörnyű erői ellen. Pedig a békés tájék fölött látszólag tökéletes a nyugalom, pihennek a havas hegyóriások. Ám hirtelen egészen alacsony felhők jelennek meg a hegyek fölött. Megdördül az ég, villám szalad keresztül a felhőkön, heves jégeső zúdul a tára, majd eláll a jégeső, és megered a hó. Vihar korbácsolta hóförgeteg lep be mindent, s nyáron is megfagyhat a vándor, ha nem talál menedéket. Képzeljük csak el, milyen szörnyű veszély fenyegette azokat a régi utazókat, akiket itt, valamelyik hágón ért utol az ítéletidő, különösen télen, amikor még nem láthatták el magukat olyan tökéletes felszereléssel, mint manapság. Persze a lavinaomlás, a meginduló hógörgetegek ellen sem véd meg a felszerelés.
Múlt századi festmény: a Szent Bernát-hágó szerzetesei mentés közben, kutyáikkal
A Svájcot és Olaszországot összekötő, viharairól és lavináiról kifejezetten híres Nagy Szent Bernát-hágón található Európa egyik legmagasabban fekvő és legrégibb települése. Valaha Jupiter temploma állt itt a római időkben. Mentoni Bernát - akit később szentté avattak - újjáépítette az ősi kolostort, hogy a zarándokoknak s azoknak a szegény embereknek, akiknek gyalog kellett átkelniük a hágón, menedéket nyújtson. Nos, ebből a kolostorból indultak el a világhírnév felé azok a hatalmas erejű, tömött bundás, gyönyörű állatok - a bernáthegyi kutyák -, amelyek a szerzetesekkel együtt életük kockáztatásával siettek a hóviharban eltemetettek fölkeresésére, segítségére.
A fajta története szorosan kapcsolódik a 2472 méteres magasságban épített kolostori vendégfogadóhoz. Az első feljegyzés arról, hogy itt, a Szent Bernát menedékhelyen kutyák is teljesítettek szolgálatot, 1707-ből származik. A korabeli krónikákban a következőket olvashatjuk a bernáthegyi kutyákról: "Csodálatos ebeket tenyésztenek itt, melyek rendkívüli bölcsességgel rendelkeznek, fantasztikusan éles a szimatuk, és gyakran még a 8-10 méter mély hó alól is kimentik az embert. "
Az idézett dokumentum közel 300 éves, de az a valószínű, hogy már sokkal korábban is ott voltak a bernáthegyi kutyák. A szomszédos völgyek nemesei ajándékoztak a szerzeteseknek ilyen állatokat, hogy védelmezzék őket. A kolostori vendégfogadóban ugyanis sokféle ember menedékre talált, még az útonállók is. Egy alkalommal állítólag vagy 30 gonosztevő vette igénybe a szerzetesek vendégszeretetét, ám távozásuk előtt úgy döntöttek, hogy magukkal viszik "emlékül" a kolostor pénzes ládáját. A prior természetesen ellenállt, a haramiák azonban erőszakkal fenyegetőztek. Mit lehetett tenni, elvezették őket a pénzes ládához. Ott azonban óriási termetű kutyák fogadták a nemszeretem vendégeket, akik ezek után minden további rábeszélés nélkül elálltak tervüktől, és pánikszerűen távoztak...
A zarándokok és utasok száma évről évre növekedett, s a vendégeket óráról órára el kellett látni étellel, itallal. 1708 táján a fogadó kulcsára - nyilván gazdasági célzattal - "segédkuktai szereppel" bízta meg a kutyákat: olyan szerkezetbe fogta őket, amely segítségével ingyen munkaerőként forgatták a nyársat. 1800 felé már arról számolnak be a korabeli krónikák, hogy a kutyákat málhás nyereggel s arra erősített edényekkel szerelték fel, s azok mintegy két óra leforgása alatt megjárták a perre-i hegyi legelőket, hogy azután tejel és vajjal megrakottan térjenek vissza.
A bernáthegyik tehát tulajdonképpen mindenes kutyák voltak, bár az is nyilvánvaló, hogy fő feladatuk a hegyi mentés lehetett. A hágón való átkelés különösen télen bizonyult veszélyesnek. Éppen ezért Szent Márton napjától (november 11-e) egészen május 15-ig minden áldott nap egy szerzetes ereszkedett le utasokkal a Szent Bernát-hágóig, estefelé pedig újabb utasokkal tért vissza. Ugyanez volt a feladata a másik kísérőnek a hágó túlsó - olaszországi - oldalán. Mindeme biztonsági intézkedések ellenére sem voltak azonban ritkák a szerencsétlenségek: az embereket hideg, éhség, vihar és lavina fenyegette.
A kolostor kutyáinak speciális oktatása valamikor 1750 körül kezdődhetett, s ettől kezdve ritkább lett a "fehér halál" okozta baleset az Alpok hatalmas hegyei között.
Az útikalauz szerzeteseket egy vagy két nagy kutya kísérte. Ezeket arra tanították, hogy a legnagyobb viharban is felismerjék a hólepte utakat, s az eltévedt utasokat fölleljék.
Ezek szerint tehát a bernáthegyik lettek volna az első lavinakutyák? Nem egészen. Eredetileg arra használták őket, hogy megkönnyítsék az emberek előrejutását a hóban. Az állat a kísérő ember előtt haladt, hatalmas szügyével, erőteljes lábaival utat tört a hóban, s csalhatatlan ösztönnel találta meg az eredeti ösvényt a friss hóréteg alatt.
Hogyan viselkedtek ezek az ebek lavina esetén? Szemtanúk elbeszélése szerint, ha a lavina által betemetett ember még élt, a kutya kaparni kezdte a havat fölötte, ha pedig az áldozat már halott volt, egyszerűen csak elfeküdt a szerencsétlenség helyén. Sokan azt tartják, hogy a bernáthegyi előre jelzi a lavinaveszélyt, ez azonban valójában csak ritkán fordul elő. Ezek a kutyák szeretik ugyan a havat, ám irtóznak a vihartól. "Szolgálaton kívül", ha csak tehetik, védett helyre húzódnak.
A 18. század végén, amikor a Nagy Szent Bernát-hágó óriási csapatfelvonulások szemtanúja volt, a kutyák már olyan profi módon dolgoztak, hogy 1790-től 1810-ig egyetlen katona sem pusztult el átkelés közben. 1800 májusában például nyolc nap leforgása alatt Napóleon negyvenezer főnyi serege kelt át veszteség nélkül az Alpok hegyóriásai között! A bonapartista hadsereg átkelése egyébként körülbelül egybeesik minden idők leghíresebb bernáthegyi kutyája, Barry I. születésével. Az ő neve személyesíti meg elsősorban a hó bundás hőseit. Világhírű kutya volt, "akinek" történetét mindmáig legendák sora övezi. Egy 1822-ben készült festmény azt a hőstettét ábrázolja, amikor egyik mentőkörútja során a hóban alvó, teljesen átfagyott kisfiúra talált. A kutya nyalogatásával fölébresztette a gyereket, ügyes mozdulatokkal még a hátára is vette, és úgy vitte be a kolostorba ! Barry egyébként összesen 40 embert kutatott fel és mentett ki a hó alól, majd - legalábbis a legenda szerint - a 41. ember, akit ki akart menteni, farkasnak vélte, és lelőtte a legendás ebet. Valójában azonban az történt, hogy 1812-ben, amikor Barry már igen öreg volt, s erősen a végét járta, a rendfőnök beküldte Bernbe, ahol 1814-ben múlt ki végelgyengülésben. "Érdemeinek elismeréseként" kitömték, s ma ott látható a berni természetrajzi múzeumban. Az asnieres-i kutyatemető bejáratánál pedig Barry szobra őrködik alvó társai fölött...
Alig egy század múltán Barry II. "személyében" méltó utódja támadt a legendás lavinakutyának. Barry II. egy szokatlanul hideg december éjszakán olasz turisták elé indult gazdájával, aki útközben annyira kimerült és átfagyott, hogy egyszerűen képtelen volt továbbmenni. Maradt azonban benne annyi életösztön, hogy sálját a kutya nyakörvére tűzte, és megpróbálta segítségért küldeni. Barry II. eleinte nem volt hajlandó elhagyni gazdáját, végül azonban nagy nehezen megértette, hogy mit akarnak tőle. Elindult hát a kolostor felé, és még idejében tért vissza a mentőcsapattal. Ennek a derék kutyának a sorsa egyébként valóban tragikusan végződött. 1905. május 20-án mentés közben szakadékba zuhant, s csak két nap múlva találtak rá csonttá fagyott tetemére.
A bernáthegyi kutyák egyébként valószínűleg Kelet-Ázsiából származnak. A British Museumban található egy régi asszír relief, amelyen bernáthegyihez nagyon hasonlító kutyát láthatunk. Ez a lelet több mint 2500 éves! A fajta őseit valószínűleg Caesar hozta be Svájcba a gall háború alkalmával, és itt már mint "svájci kutyát" tenyésztették tovább őket. A 14. század elején svájci címerekben már szerepelnek ezek a bumfordi fejű ebek, de csupán 1862-ben egy birminghami kiállításon szerepeltek először hivatalosan a mai nevükön. Addig alpesi masztiffként vagy kolostorkutyaként emlegették őket.
Az első bernáthegyi klubot Angliában alapították 1882-ben. A két ország tenyésztői sokáig vitatkoztak azon, hogy az angol vagy a svájci vonal legyen-e az irányadó, végül 1887-ben a zürichi nemzetközi kynologiai kongresszuson Anglia kivételével valamennyi meghívott elfogadta és elismerte a fajta svájci jellegét. A svájciak tehát teljes joggal tarthatják nemzeti kutyájuknak ezt a tanulékony, tartózkodó, jóindulatú fajtát.
Barry, minden idők leghíresebb mentőkutyája: egymaga 40 embert mentett ki a hó fogságából!
A bernáthegyi kiváló őrző. Külleme sem cáfolja meg jellemét: az erőt, biztonságot sugárzó hatalmas termet, a széles hát és mély mellkas munkakutyára utal, a vastag bunda pedig azt jelzi, hogy az állat jól alkalmazkodik az időjárás viszontagságaihoz. Úgy tűnik, hogy ezek a kutyák egyenesen hegyi mentésre születtek: sohasem veszítik el az irányérzéküket, tiszta időben az embert 600 méterről - szélirányból több kilométerről - megérzik, s több mint egy méter magas hóréteg alól is képesek kiásni a segítségre szorulót. Ausztriában, ahol ugyancsak alkalmaznak kutyákat a lavinák által eltemetett emberek megmentésére, egyszer 18 eltűnt fiatalember közül 17-et egy bernáthegyi kutya mentett ki a hó alól. Az osztrák sajtó 1950-ben beszámolt arról, hogy 14 rendőrnek 5 órára volt szüksége ahhoz, hogy egy lavinaomlás színhelyén eltemetett tárgyakat megtaláljon, míg egy bernáthegyi öt perc alatt felkutatott egy még hiányzó tárgyat annak ellenére, hogy a helyszínt már alaposan összetaposták...
A Szent Bernát-kolostor és -menedékhely látképe, a hely "élő reklámjával"
A hordóval felszerelt bernáthegyi kutyákat egyébként Angliában és Skóciában is embermentésre tanítják. A zord skóciai hegyek között például igen gyakori a hegymászók balesete, és nem egy pórul járt turista életét mentette már meg a derék bernáthegyi, felkínálva a nyakában lógó hordóból a szó szoros értelmében jégbe hűtött italt. A négylábú életmentők buzgón baktatnak a yorkshire-i hegyoldalakon, hogy kéznél legyenek, ha a turista életét egy kupicányi itallal megmenthetik. Svájci "kollégáiktól" csupán az különbözteti meg őket, hogy a hagyományos és már-már legendás kis vöröskeresztes hordókban nem rumot, hanem eredeti skót whiskyt cipelnek!
Minden jel arra vall, hogy a bernáthegyik öröklik életmentő képességüket. Az egyik neves hazai tenyésztő azt írta erről a Kutya című folyóirat egy régi számában:
" Egyszer - hadd lásson egy kis igazi havat a kutya jeligére - kivittem (bernáthegyimet - a szerk.) a kis katlanba, a Zugligetbe, a Kovács vendéglő mögötti gyakorló síterepre. Nagy szenzáció volt. Ő a bokrokban cserkészett, én gyakoroltam, ügyetlen, kezdő síelő. Egy egész csoport volt együtt, lesiklottunk, felbotlottunk, kacagás, feltápászkodás, és rám került a sor. Persze én is felborultam a kis katlan alján, de feltápászkodni már nem tudtam, mert az én kutyám kétségbeesett vágtatással jött engem menteni. Lázas sebességgel kaparta el körülöttem a havat, közben gondosan meg-megnyalta az arcomat élesztgetés céljából, és időnként - mindeme ténykedés közepette - mind a négy égtáj felé hosszan, elnyújtottan vonított - segítségért. A körülállók először kacagtak, aztán lassan könny gyűlt a nők szemébe..."
Szánhúzó kutyák - huskyk
- alaszkai malamut
- szamojéd
- eszkimó kutya
Eredeti sarkvidéki felvétel: átkelés a zajló jégtáblákon
Lavinakutya-kiképzés mozzanatai
Az utóbbi időkben egyébként a bernáthegyi kutyákat eredeti" foglalkozásukból" kezdi kiszorítani a német juhászkutya, mert könnyebben szállítható (például helikopteren) a mentés színhelyére.
A szerzetesek tenyészete ma is világhírű
