a [4]
a [4] indulatszó
I. (népies) <Nyomósító szó, rendsz. rövid felelet v. az állítmányt rövid alakban megismétlő szó után.>
1. <egyes számú 3. személyű igével kapcs., némileg rokon jelentésben az az mutató névmással.> Elvitte magával, el a. Ha az alföldön útazik az ember, … a kocsmárosokkal is meggyűl a baja … Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetésért sem ád. Nem a. (Petőfi Sándor)
2. <Első, második személyű igét tartalmazó kifejezés tagadásában mutató, vonatkoztató érték nélkül:> bizony. Nem hallgatok én rá, nem a. Tán disznótorra készültök? – Nem a! – mondja a gyerek. (Tömörkény István)
3. A biz a [abbiza], (régies írva: a biza is): <ráhagyás, helyeslés kifejezéséül:> úgy bizony. Alig hisz szemének. „A biza, a biza! Eszemadta ékes helyes királyfia!” (Vajda János)
II. (népies) <Távolra mutatással kapcsolatban használt nyomósító szócska a mondat végén, ritk. önállóan is:> ni. Ahol a! Nézd a! Oda tedd a! Ott a! Ott van a! Hazánk némely vidékén a ni! rámutató szócska helyett egy a mondat végéhez ragasztott rövid a és e hangzik … például: … „Ott mén-a! Itt fekszik-e!” (Arany János) Elkapja Szélpál karját s a vízre mutat, kiáltva: – A! – Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltűnik. (Tömörkény István)
III. (Suttogó vagy halk hangon ejtett rövid hang, gyakran a felemelt ujj figyelemkeltő mozdulatával) (tájszó, főként gyermeknyelv) <Vmely hangbeli jelenségre figyelmeztető, odahallgatásra felhívó szóként.> A! Hallod? A! Valami zörög ott! A magyar gyermek már az első gagyogásnál saját szavakat használ … „pá” a szava, ha köszönt, tompa „a-a”, ha figyel valamire. (Jókai Mór)
