ámen
ámen [ámën v. ámmën] mondatszó és főnév amen [ammën v. ammen]
I. indulatszó (vallásügy) <Ima, áldás végső szavaként:> úgy legyen! Vezekelve omlik lábához a Szűznek | … S ha mondja is: „ámen”, nem meri; „úgy légyen! (Arany János) Ember legyen az ember, | Szabad és boldog. Ámen. (Juhász Gyula) || a. <Az ima hangulatának felkeltésére.> Jézus, Tavasz és Jeruzsálem: | Be régi – régi történet ez. Ámen, ámen. (Ady Endre)
II. főnév -t, -ek, -je [ë, e]
1. (vallásügy) Imádság utolsó, befejező szava. Mekcsey a pap helyett kezdi az imádságot. Mikor az Ament is elmondták, hosszú ünnepi csönd szakadt utána. (Gárdonyi Géza)
2. (átvitt értelemben, ritka, bizalmas) Az utolsó szó; vminek (pl. előadásnak, összejövetelnek stb.) a vége. Éppen az ámenre érkezett.
3. (átvitt értelemben, bizalmas) Végső jóváhagyás. Kimondja vmire az áment; ® rámondja az áment (vmire). Ily igéket zengett Kossuth arany szája – És íme, … a nép áment dörög rája. (Sárosy Gyula)
4. (átvitt értelemben, ritka, bizalmas) Áment mond, kimondja az áment (vmire): befejez vmit. Mondd ki már az áment, és menjünk haza!
