ásít
ásít tárgyatlan ige -ott, -son; -ani
1. (-t ragos mértékhatározóval is) <Ember, állat álmosság, fáradtság v. unalom miatt> száját önkéntelenül kitátva mély, hosszabb lélegzetet vesz, és a levegőt hirtelen v. lassabban kibocsátja. Nagyot ásít; unalmában, folytonosan ásít. Ásítva kel fel. Egykedvűen ásít. A fáradt száj … lágyan Hevernek karjaim s ernyedt kezem. (Tóth Árpád) Ásítok és csak bámulom | a szájam, mely mint a gödör | mély és sötét. (Kosztolányi Dezső) || a. (átvitt értelemben, ritka) Tétlenül lebzsel, unatkozik. Mit ér az az ember, ki egész nap ásit. (Arany János) Virágok közt ásitva járok. (Reviczky Gyula)
2. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Nyílás, üreg, mélység> szélesen kitárulva mered vmerre; tátong. A bérc oldalán, fenn a magasban ásít sziklaodú. (Jókai Mór) [A bástyán] egy-egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú ásított a domb felé. (Gárdonyi Géza) || a. (átvitt értelemben, választékos) Ásít az ürességtől: feltűnően, teljesen üres <vmely helyiség>. A nézőtér ásít az ürességtől.
Igekötős igék: beleásít.
ásítgat; ásító.
