búcsú [1]
búcsú [1] [ú-ú v. ú-u] főnév -t, -ja
1. Eltávozáskor, elváláskor szokásos köszöntés szavakkal – esetleg csak egyetlen köszönő szóval – v. szokásos mozdulatokkal kifejezve. Búcsú nélkül távozik; búcsút ® int; (választékos) búcsút mond vkinek: elbúcsúzik tőle; (átvitt értelemben) búcsút mond vminek: elhagyja, megválik tőle, nem folytatja tovább; búcsút ® vesz vkitől. Bence könnyes szemmel ballagott utána: Fájt, hogy búcsut sem vett tőle kis gazdája. (Arany János) Szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának. (Kosztolányi Dezső) Az asszony … jön | gyerekkel a hátán … Megy tovább. Fogait mutatja, nevet, a gyerek pedig | búcsút integet a hátán. (Radnóti Miklós)
2. Elválás, (el)búcsúzás. Érzékeny, fájdalmas, megható, nehéz búcsú; a búcsú órája. Ezek ketten rég búcsút vettek már az eszüktől, az egyiknek talán soha nem is volt. (Jókai Mór)
Szólás(ok): ld. kapufélfa.
Szóösszetétel(ek): 1. búcsúáldomás; búcsúbál; búcsúbeszéd; búcsúdal; búcsúebéd; búcsúesély; búcsújelenet; búcsúkönny; búcsúköszöntés; búcsúlakoma; búcsúnyilatkozat; búcsúóra; búcsúperc; búcsúpillantás; búcsúsorok; búcsútalálkozás; búcsútisztelgés; búcsúüdvözlet; búcsúünnepély; búcsúvétel; búcsúvétlen; búcsúzene; 2. legénybúcsú; végbúcsú.
