be [1]
be [1] [e] határozószó és igekötő, (tájszó) bé
I. határozószó középfok ® beljebb
1. <A beszélő v. a szóban forgó személy felől indulva, nézve:> vminek a belsejébe, belseje felé. Elindult be a házba. Ez itt csupa nyárfa be egészen az erdő közepéig. Egy irányba vitt, be a nádas közepébe az ösvény. (Móricz Zsigmond) || a. Tágasabb, szabadabb helyről szorosabb, zsúfoltabb helyre v. hely felé. Előre tolakodott, be a tömeg közé. Most egyet kanyarodott a kocsi, be a szűk utcába. Messze ingoványos … nád vala, be egész az érsek erdejéig. (Tolnai Lajos) || b. Lakott hely külső területéről a belseje felé v. a belsejébe. Sétálva indul be a belváros felé; be egészen a belvárosig. || c. Kisebb lakott helyről, faluról, tanyáról nagyobb lakott helyre. Elköltözik innen, be a városba.
2. <Rendsz. kérdésre adott feleletben; vmely ige odaértésével, egy helyhat kiegészítéséül:> a határozóval megjelölt bent levő helyig, helyre, hely felé. [Hová mégy?] – Be a szobába.
3. <Felszólításként olyan kihagyásos mondatokban, amelyekben a ki nem tett ige odaérthető.> ® Pofa be! Be, kard [= vissza a hüvelybe]; tanulj te szörnyűbb markolást. (Arany János–Shakespeare-fordítás) No, be, – mondta s kurátoros mozdulattal intett, hogy menjünk be. (Móricz Zsigmond)
4. (népies) Benn. Arra be a falu közepén lakik.
II. igekötő
A. <Az ige jelentését módosító szerepére nézve ld. a be- igekötős címszavakat, főleg igéket.>
B. <Önállósítva, be- igekötős igét tartalmazó eldöntendő kérdésre adott igenlő feleletként, a szóban forgó igével egyértékű.> [Bejössz?] – Be [= Igen, bemegyek.]
Szólás(ok): ld. fül.
