é
é főnév é-t, é-je [e]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: ajakkerekítés nélkül, a szájüreg elülső részében képzett középső nyelvállású hosszú magánhangzó (pl. a kéz szó magánhangzója). Az é ejtése, képzése. Sajátlag [= sajátképp] csak az é hangnak í-re változtatását tűztem ki vizsgálatom tárgyául. (Arany János) [A magánhangzók szonettje.] É! hűs párák, tiszta sátor, | halk hóvirág, királyi hermelin … (Tóth Árpád–Rimbaud-fordítás)
II.
1. Ennek a beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a magyar ábécének az e és f közé eső tizedik betűje; nyomtatott alakja: é, É. Kis é; nagy É.
2. (Írásbeli rövidítésül) é.: a) (vasútügy) <a vonat> érkezik, érkezés(e); b) (pénzügy) érték v. értékű; (légkörtan, tudományos) É: észak.
