ékesség
ékesség [ë v. e] főnév -et, -e [ë, e] (választékos)
1. Vkinek, vminek az ékes [2] (1–2) melléknévvel kifejezett tulajdonsága, ékes volta; díszesség, szépség. Feltűnt ruházatának ékessége. Ékességével kivált a többiek közül. Bámulják szépségét, ékességét.
2. (régies) Dísz, ékszer. Csillogó, drága, ragyogó ékesség. Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség, Katonatalálmány, uj forma ékesség. (Balassi Bálint) || a. (átvitt értelemben is) Olyan személy, tárgy, aki, amely ékessé, díszessé tesz vmit; vminek a dísze, büszkesége. A múzeum a város ékessége. Ő az intézet ékessége. A szobor a tér ékessége. Mily remekmű az ember! … a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! (Arany János–Shakespeare-fordítás) A háznak csak egy cserép rózsa is milyen kedves ékessége. (Gárdonyi Géza) || b. (régies, költői) Vminek szép, ékes részlete. Arcod ékességeinek ki mondhatja számát? (Babits Mihály)
3. (átvitt értelemben) Erkölcsi kiválóság, érték v. annak tekintett tulajdonság. A nő ékessége a szemérem. A tudós ékessége a szerénység.
4. (átvitt értelemben) <Kifejezésben, stílusban> művészi választékosság, művészet; ékesszólás. Megragadta az író stílusának ékessége. Kellő ékességgel fejtette ki nagy eszméit. Engem illet a juss, ezt illő ékességgel és tisztességtudással kimagyarázni. (Mikszáth Kálmán)
ékességes; ékességű.
