elöl [1]
elöl [1] [l-ö] tárgyas ige
1. (ritka) Fokozatosan életképtelenné tesz, elpusztít vkit, vmit; elhalását okozza. A fagy elöli a zsenge növényeket. A dudva elölte a palántákat. || a. (ritka, régies) Megöl (1). Dobort … | Tátra magas bércén … egy vágással elölte. (Vörösmarty Mihály) Atyám … első neje hideglelésbe esett, s a változó magyar éghajlat hamar elölte. (Vas Gereben) || b. (népies) Elöli magát: öngyilkos lesz. Még bizony elöli magát … (Mikszáth Kálmán)
2. (ritka, orvostudomány) <Fogideget> elpusztít, életfunkcióitól megfoszt. A szemfogamat kezeli. Aznap épp az ideget vette ki belőle. Előzőleg arzénnal ölte el. (Kosztolányi Dezső)
3. (átvitt értelemben, túlzó) <Személyt vmely érzés> hosszabb időn át gyötörve teljesen elgyengít, elcsigáz. Elöli a bánat, a szégyen, az unalom. Elölne a szégyen – kiabálta … Molnár András. (Mikszáth Kálmán)
4. (átvitt értelemben, régies) <Érzést, vágyat, hangulatot, érzelmi megnyilvánulást> tönkretesz, elfojt, kiirt. Az élet oly sivár, elöli a kedélyt. (Arany János) Minden édesebb kívánságot el lehetett benne ölni, még a csírájában. (Tolnai Lajos)
5. (átvitt értelemben, ritka) <Időt> vhogyan eltölt, hogy ne unatkozzék; agyonüt. Az időt el kell ölni. (Mikszáth Kálmán) Fő, hogy idejét az ember elölje. (Tóth Árpád)
elöldös; elölés; elölet; elölő; elölt.
