ékes [2]
ékes [2] [ë v. e] melléknév -en, -ebb [e, e]
1. (régies, költői) Ékkel [2], ékszerrel, drágakővel díszített, ékesített (tárgy). Ékes vmivel; gyöngyökkel ékes ruha. Lágy selymét ékes fegyver cifrázza ragyogva. (Vörösmarty Mihály) Korona volt a fejében, Sáraranyból, kővel ékes. (Arany János)
2. (költői) Általában díszes, díszített, csillogó, színes, cifra. Ékes palota, ruha; virágokkal ékes mező. Jaj! régi szép magyar nép, … Mint egy ékes eleven kép, Voltál olyan szép, Magyar nép. (népköltés) Arany kalásszal ékes rónaság, … Ismersz-e még? (Petőfi Sándor) Csillaggal ékes a roppant, tiszta tér. (Tóth Árpád)
3. (átvitt értelemben, sajtónyelvi) <Bizonyítással, érveléssel kapcs.:> találó, meggyőző voltával nagyszerűen, előnyösen ható. Ékes bizonyíték, példa. Eredményeink ékesen beszélnek. A tények ezt minden érvnél ékesebben bizonyítják.
4. (átvitt értelemben, választékos) <Írásművészettel, beszéddel kapcs.:> művészien választékos. Ékes beszéd; ékes szavú; ékes tollú író; ékesen beszél, szól. Az ördög nem hatalmasabb, De ékesebb szólású, mint az isten. (Petőfi Sándor) Ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell beszélni? (Jókai Mór)
5. (átvitt értelemben, választékos, gúnyos) Tartalmatlansága mellett formájában is túlzottan díszes, felcicomázott <szóbeli v. írásbeli megnyilatkozás>. Ékes frázisok. Kár az ékes szóáradatért. Nagy lélegzetet vett az ékes kifejezésnél. (Mikszáth Kálmán)
6. (elavult) Szép. Köszöntlek ékes hölgy! (Vörösmarty Mihály) Kora még te néked … Éktelen halotti Szemfedőt borítni Ékes szemeidre. (Petőfi Sándor) Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban. (Ady Endre)
