el
el [e] határozószó és igekötő
I. határozószó
1. Az itteni v. a szóban forgó helytől távolabbi helyre v. hely felé, attól (fokozatosan) távolodva; elfelé. [Hova indulsz?] – Akárhova, csak innen el. Összefogja egykézbe a két ló vezetékét, és viszi magával el a fák között. (Gárdonyi Géza) || a. <Színpadi műben, a szerző utasításaként:> a szóban forgó személy elhagyja a színpadot. Kamilla: Indulj, fordulj! (Borcsa el) (Csiky Gergely) || b. A szóban forgó v. odaértett helytől a megnevezett távoli helyig v. tájékig. Messzire elhallatszik, el egészen a toronyig. Kibújdosott el a hámfalvi járásból a nádaskai erdőségbe. (Mikszáth Kálmán) [A hal] igen kapós volt a más népeknél, szállították nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. (Tömörkény István) || c. <mondatszó-ként, felszólító értelemben:> El (innen)!: a) <a beszélőnek önmagához intézett türelmetlen felszólítása:> ne maradjak itt tovább! El tehát, el gyorsan innen! (Petőfi Sándor) El hát, a bizonytalanba! | Merre szél hajt és hab ingat. (Arany János) b) <máshoz intézett felszólításként:> sietve távozzál! menj azonnal! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! (Arany János) || d. El vele: <igen erélyes felszólításként:> pusztuljon innen, nem akarom többé látni. Micsoda silány könyvek! el velük! El veled, te élet átka, El veled, le a pokolba! (Petőfi Sándor)
2. (népies, bizalmas) <Csak ebben a kapcsolatban:> El van: távol van otthonától. Pár hétig el volt, valahol Baranyában.
II. igekötő
A. Az ige jelentését módosító szerepére nézve ld. az el- igekötős címszavakat, főleg igéket.
B. <Önállósítva, el- igekötős igét tartalmazó eldöntendő kérdésre adott igenlő feleletként v. megelőző közlés nyomósítására, a szóban forgó igével egyértékű.> [Elolvastad a könyvet?] – El [= igen], mégpedig igen figyelmesen. Elvertem alaposan, el én. Hát [a csendőr] …, elment-e már? … – El – felelte kurtán Bábocskay. (Tömörkény István)
