eláll
eláll [l-á] ige
I. Huzamosabb ideig áll.
1. tárgyatlan Eláll vmeddig: <ember, állat> bizonyos hosszabb ideig türelmesen áll (I. 1, II. 1). Eláll egy óráig is. Elálltam volna ott akár egy hétig is.
2. tárgyatlan (ritka) <Tárgy> huzamosabb ideig érintetlenül egy helyen maradhat, ellehet; jó, alkalmas helyen van vhol. A tűzifa eláll a kamrában.
3. tárgyatlan <Étel, ital v. más bomló anyag, test> bizonyos ideig épségben, eredeti állapotban megmarad, nem romlik meg. Jégen a vaj sokáig eláll. Nyáron az étel még másnapig sem áll el. Ez a befőtt sokáig eláll. A megbontott konzerv nem áll el. Meddig áll el az ember, rothadás nélkül a földben? (Arany János–Shakespeare-fordítás)
4. tárgyas (régies, népies) Szó nélkül áll, elvisel, eltűr vmit. Sokáig elállta a szidást, de a végén kifakadt. A másik … keze után kapott, s úgy megszorítá, hogy alig bírta már elállani. (Vas Gereben) Amíg [a hőséget] … a kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. (Jókai Mór)
II. tárgyas Úgy foglal el vmely helyet, hogy akadályoz vkit, vmit.
1. Eláll vmit: <személy> odaáll vmely nyílás (ajtó, kapu stb.) elé, és megakadályozza a közlekedést azon át. A rendőrök elállták a kijáratokat. Elállták az ajtót a fegyveres emberek. (Petőfi Sándor) A török elállta a kaput! (Gárdonyi Géza) A detektívek elállták a … korcsma ajtaját és hátsó kijáróját. (Nagy Lajos)
2. Eláll vmit: <tárgy, személy> olyan helyen, ill. helyzetben van, hogy (ott) a tevékenységet v. a mozgást, látást akadályozza. Elállja vkinek, vminek az útját: feltartóztat vkit, vmit a mozgásban. Ne álld el a kilátást! Szikla állta el a folyó útját. Át akart menni a téren, de hatalmas tömeg állta el az útját. Élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el az útjokat. (Jókai Mór) Bozót elállta az utakat, vadkomló befonta a bozótot. (Mikszáth Kálmán)
III. tárgyatlan Vmely más helyre, vhonnan távolabbra áll.
1. Ellép vhonnan, vmi mellől, félrébb áll, félreáll. Elállok innen, mert nagyon csurog az eső. Álljatok el, mert e vérbíboros [= vértől piros] élü szekerce Még annyit megemészt, amennyi szaladni tudó van. (Vörösmarty Mihály)
2. (átvitt értelemben, régies) Elpártol, elszakad vkitől, vmitől, s így megszeg vmely vállalt kötelezettséget. Úgy e léleknek soha mennyországa ne nyíljék, Amint tőletek én valahára elállani kezdek. (Vörösmarty Mihály) E mai szertől soha el nem állok. (Arany János)
3. (átvitt értelemben) Eláll vmitől: vmely tervének, szándékának végrehajtásához nem ragaszkodik tovább; lemond vmiről. Eláll a ® beszédtől; eláll a jelöltségtől, a követeléstől; eláll a szándékától, tervétől. Eláll attól, hogy szerződést kössön. Elállt a szólás jogától. || a. (politika, elavult) Eláll!: <tiltakozó közbekiáltásaként vmely nem tetsző beszéd közben:> ne beszéljen tovább, hagyja abba! A szónokok … megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztül hangzik az ominózus biztatás: „eláll!” míg le nem ül. (Jókai Mór)
4. (népies) Elszegődik vhová szolgálni. Eláll vkihez (vminek, vmiért). Olyan szegények voltak, hogy apjuknak el kellett állnia cselédnek. Én már úgyis elállottam a Werner ügyvédhez. (Tolnai Lajos)
IV. tárgyatlan Távol áll. Eláll (vmitől): <ruhadarab, némely testrész, ill. hajzat> nem simul vmihez, amihez simulni, tapadni szokott, hanem köztük bizonyos távolság van. Eláll a bajusza, a füle. Ez a ruha eláll a testtől. Fésüld meg a hajad, mert nagyon eláll! A kabátgallér elállt a sovány nyaktól. (Kosztolányi Dezső)
V. tárgyatlan
1. <Természeti v. élettani folyamat> nem tart v. nem működik tovább; abbamarad, elakad v. megszűnik, megáll. Eláll az eső, a szél; eláll a vérzés; eláll a lélegzete: (átvitt értelemben is) meglepetés éri v. nagyon megijed; eláll a ® szíve verése. Még a lélegzete is elállt. Elállt a fogfájása. Elállt a hóesés. A pitvarajtónál be reszketett keze, S mellében csakhogy el nem állt lélekzete. (Petőfi Sándor) Fordulj be és alugy … A zápor majd eláll, Az veri ablakod. (Arany János) Elkezdett az eső cseperészni [= cseperegni], | de mintha mindegy volna, el is állt. (József Attila) || a. (ritka) <Cselekvés, tevékenység> megszűnik, abbamarad. Eláll a szava: nem tud tovább szólni. Feledted-é már a tudós szavát, Ki felszámolta [= kiszámította], hogy négyezredévre Világod megfagy, – a küzdés eláll? (Madách Imre) Az asszonyok borzadva húzódnak vissza a szélből a sátor alá, és eláll a szavuk. (Tömörkény István) || b. <Szerv, lelki képesség, gépezet> nem működik tovább, többé-kevésbé hosszabb időre megáll. Szeme, szája eláll (a meglepetéstől, a csodálkozástól): nagyon meglepődik, nagyon elcsodálkozik, elbámul v. meghökken. Szemének villanásira A szív s az ész eláll. (Vörösmarty Mihály) Az obsitosnak párját nem látta hat falu, A szem, a száj elállott merész beszédein. (Garay János)
2. (irodalmi nyelvben, elavult) Megáll (s utána mozdulatlanul áll). A vad ünő … Túl a rengetegen, szemközt nagy bátran elálla. (Vörösmarty Mihály)
3. (tájszó) Kifárad, kimerül. Amely ló abrakot nem kap, fele úton eláll. (Vas Gereben)
elállás; elállott.
