elégtétel
elégtétel főnév
1. (ritka) Általában vmely kötelességnek, tartozásnak a teljesítése. Az adós részéről elégtételre még nem került sor.
2. Az, ami kárpótol vkit az elszenvedett kárért, v. jóváteszi a rajta esett sérelmet. Anyagi, erkölcsi, írásos elégtétel; ® lovagias elégtétel; nyilvános, vagyoni elégtétel; elégtételt ® ad vkinek; elégtételt kap; elégtételt ® kér (vkitől); elégtételt követel, szerez; elégtételt vesz magának. Serkenj fel, összverontatott [= meggyalázott] igazság; | de én elégtételt veszek. (Katona József) Az utókor se sietett a mellőzött költőnek elégtételt adni. (Ambrus Zoltán)
3. (vallásügy) <A katolikus egyházban> a bűnbánat szentségének az a része, melynek során a gyónó a gyóntató által rendelt imákat, cselekedeteket elvégzi; penitencia. Üdvös elégtétel. A gyóntató atya a gyónónak elégtételként öt Miatyánk elmondását szabta ki.
4. (választékos) Az az érzés, mely annak a lelkét tölti el, akinek elégtételt (2) szolgáltattak, v. akit igazoltak az események; megelégedés. Elégtétellel állapítja meg, veszi tudomásul, hogy … Az édes bor nem kellemesebb a toroknak, mint a szívnek az elégtétel. (Tolnai Lajos)
